Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

(Ezt a történetet Kakuk Marci, a csavargó meséli)

*

Mikor én még bőgőhordó voltam a cigánybandánál, hát nem is egyszer vitt el magához onnat inasnak a házához Kukházy úr.

Furcsa egy vad, átkozott természete volt ennek a Kukházy úrnak. Ha rájött a dorbézolhatnék, akkor aztán nem tartott ez többet mértéket az istentelenkedésben, zülletésben. A jó, zsíros hivatalát elcsapta magától, a családját elzavarta, és herdált, pusztított el mindent a háza tájáról.

Kivált is erre voltam én jó nekie. Mert én ugyan nem zsörtöltem a fülébe, ha az utolsó szentképet a falról és a szélkakast a ház hajzásáról is elkótyavetyéltette velem.

Nekem jó dolgom volt nála. Sokszor úgy mulattam együtt Kukházy úrral, mint a puszipajtása, és nekem nagy jómód volt az, ami neki lecsúszás. Fedél alatt, tele kendővel lenni, még ital is, szivar is. Egy kis küldözgetésért, más semmi munkáért. Mi kelljen egyéb nekem?

Akkor, mikor nála voltam, egy kegyetlen kemény tél volt éppen. Aki egy éjt künn töltött az ég alatt, hát csak szentnek állíthatták be a templom falába, úgy megmeredt. Én pedig egész nap benn, a jó meleg szobában Kukházy úrnál. Fűthettem, ahogy akartam. Persze, mikor már a fásszínből kifogyott a tüzelő, hát nekiláthattam a kerítésnek, a tornácdeszkáknak, aminek akartam. Kukházy úr nem bánta, mit rontok-bontok, honnan szerzek valamit, csak legyen!

*

Na de egy este elmegy hazulról Kukházy úr. Valahonnét nagyobb pénzmagot szereztünk. És ilyenkor aztán Kukházy úr [242] oda lett volna az aggodalomtól, hogy tönkremennek a korcsmárosok, cigánybandák, kártyacsinálók, ha nem pártfogolja őket, míg csak az utolsó fityingjéből tart.

Én lefeküdtem magamnak aludni otthon.

Hanem mi fájt, mi fájt nem, hajnalfelé nem Kukházy úr dörömbölt fel álmomból, hanem egy éjjeliőr.

– Héjhó, Marci! Siess, kapj fel magadra akármit. A gazdád összetévesztette a hóval az ágylepedőjét. Ott leltem az utcán. Nem bírom egyedül hazahozni. Megdermedt már egészen.

Ugrok persze erre. És hát nagy keservesen hazacipeljük Kukházy urat az éjjeliőrrel. Rettentő állapotban van. Akárcsak a panorámában a viaszfigurák.

Persze gémberítem, olvasztom kifelé, ahogy tudom, dörzsöléssel, minden fenével.

Utoljára is annyira létrehozom a sok rumos teával, cukros, borsos borral, hogy már emberi képe van, és aztán elalszik.

De mikor úgy délfelé vagy mikor felébred az én gazdám, hát bizony a nyavalya mégis látogatóba jött hozzá az éjjeltől. A szeme bedagadva, a torka beduhadva, a képe csupa tűz, alig hereg, alig mozdul és elő-előveszi a csúnya szamárköhögés. Ez még semmi!

Estefelé egyszerre felül az ágyban Kukházy úr. Kéri tőlem a kardot, hogy ő le kell szúrja azt a nem tudom kicsoda ellenségét. És fektiroz a karjával az ágyban, és kiáltja rám, hogy húzzak krétával vonalat a padlón, oda akar állani rá!

Hát itt nagy baj van! Ez félrebeszél a láztól. Ehhez doktort kell hozni. De hogyan hagyjam itten addig egyedül? Kiugrik ez az ágyból, ha nem nyomom vissza. Kárt csinál magában, ha nem vigyáz itt rá senki.

Na, mégis, egy idő múlva valahogyan megnyugodott mégis Kukházy úr. Már nem hánykódott, ordibált többet. Förtelmesen szuszogva, horkolva, de elszunnyadt, látom.

Kapom hát magam, és loholok orvosért.

*

Hogy mondjam mindjárt, a házra, Kukházy úrra azért rá nem nagyon törhettek, ha én távol is voltam. Mert őrizőnek ott maradt Ludmilla.

Tán valami kisasszony! Nem! A Kukházy úr nagy szuka kutyája.

Akkora lompos dög volt ez, mint egy borjú. Az egész háznépéből csak azt a kutyát tűrte meg maga körül Kukházy úr. Okos, hűséges állat volt. Egy koszlott őzbőrön aludt benn, a szobában. Ha Ludmilla vigyázott Kukházy úrra, akkor egy búcsújárásnyi embertől sem félhetett. Hagyhattam rá nyitva a házat.

Legközelebb is egy görbe nyakú, nyámnyila beszédű orvos lakott. Ahhoz szaladtam át.

Otthon találtam. Éppen vacsorájánál zavartam meg. Ráijesztettem persze, amennyire tudtam a Kukházy úr sírgödörnek való állapotával, hogy frissebben mozdítsam meg magammal. [243]

Jött is rögtön velem. De hát ahogy megértette a magyarázatomból, mi baja lehet Kukházy úrnak, hát írt mindjárt egy receptet: csináltassam meg csak a patikában!

Így én aztán lemaradtam hazamenet ettől a görbe nyakú orvostól. Egyedül ment Kukházy úrhoz előttem.

*

Na rendben van! Már jövök a patikából, valami porokkal és egy üveg garjorizálni való löttyel.

Hát mikor benyitok, szemem-szám eltátom. Kukházy úr fogad az ajtóban. Csak úgy, ahogy az ágyból kiugrott, ingben-gatyában, téli felsőjében panyókára vetve.

–Mi a? – kérdem ijedten. – Fel tetszett kelni? Talán a doktor ilyen hamar kikúrálta? Vagy itt se volt még?

Elkezd erre az én gazdám röhögni kegyetlen! Ez ilyen természetű volt. Ha valamin elmulathatott, akkor félhalva is jobban lett rá.

– Azt hiszem, Marci fiam, – mondja végre – mehetsz más doktorért, de nem aki engem gyógyítson meg, hanem a doktoromat éppen. Ahol van ni! Erre süss rá!

Csakis! Most vetem szemem a díványra a szoba sarkában. Ott fekszik a görbe nyakú doktor. Hanyatt. Fehér, mint a fal. Nincs az magánál, látom. Elájult ez! Hű, az Isten egerét!

De már Kukházy úr magyarázza is nekem. Azt mondja:

– Rosszul voltam tán, gondolom, hogy ezt a doktort küldted nekem ide. De hát mikor jött, még nagyobb szerencséje, hogy felébredtem. Mert ahogy ez bekopogott, benyitott rám, hát ez az én Ludmillám, ahogy szokta, nem vakkantott, hanem odaugrott az ajtóhoz, és csak játékból, barátkozásból két lábra állt, és rátette a két első mancsát a doktor vállára, úgy vicsorgott neki a pofájába. Ez a szerencsétlen görbe nyakú pedig úgy megijedt, hogy elvágódik, mint a darab fa hosszában, ha az ajtófél nem tartja, és én oda nem ugrok hozzá az ágyból. Úgy hurcoltam ide, a díványra én magam. De azóta sem tudok lelket verni beléje.

*

Hát ez így volt csakugyan! Már-már hogy másik doktorért nem kellett szaladjak, hogy itt ezt nekünk rendbe hozza. Utójára is Kukházy úr valami büdös követ szagoltatott vele, és én a szódavizes üveget fenékig ráfröcsköltem, és ráztam, cibáltam, arra ocsúdott fel a görbe nyakú doktor.

Tyű! A köszönet helyett, ne is mondjam! Olyan patáliát csapott, hogy ne tovább!

– Pisztollyal a zsebemben járjak én betegekhez? – kiabálta ránk. – A rendőrségnek fogom bejelenteni, hogy vadállatokat tartanak itten, lakószobában. Értik-e? Aljas, nyomorult gazemberek!

Így az! Dehogy is kérdezte meg Kukházy urat: mi baja? Csak az ajtót nézte, hogy minél hamarabb táguljon.