Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

A mély árok fájni kezdett homlokomon…

Meglobbant, kigyulladt bennem a seb, mintha most kaptam volna. Egyedül maradtam, magamban, mint ott, az északi erdőrengetegben, ahol halálos sebbel otthagyott a havon egy menekülő ember…

Most sem volt mellettem ember, és a seb megint halálos volt…

Mint hadifogoly kerültem Bojarszkovóra. Kis csapatunkat Kotelnics városából irányították ide erdőmunkára. Erről a vidékről sorozták az egyik leghíresebb cári gárdaezredet, a Presbrazsenskij-gárdát. Most már csak öregek és gyermekek voltak Bojarszkovón. A falu főterére tereltek bennünket. A szürke, fagerendákból ácsolt házak mutatták, hogy itt leheletfagyásig fokozódhat a hideg. Szokolov, a minket kísérő erdész a házakat járta, vitte a hírt, hogy akinek kell ausztric, az válogathat közülünk. Társaim hamar elkeltek. Vidám nézésű parasztfiúk voltak, akik örültek, hogy a láger tébolyító egyhangúsága után végre szabadon élhetnek. Lesz itt minden. Asszony is… De én tudtam, hogy itt éppen olyan magányban fogok élni, mint a lágerben. Társaim az egyszerű, ösztönös életben majd magukra találnak. Körülöttük ott lesz az „ő életük” szinte változatlanul. Élni fogják életük nyers, testi valóságait. Természetesen, felelőtlenül. De mi lesz velem?… El sem képzelt romlás riasztott minden oldalról. Társaimnál jobban láttam, hogy mi történik!… Hogy ami természetes volt, az felelőtlen romlásba ájult. A fronton még volt hitem: majd vége lesz, és megtérünk… hinni fogjuk magunkat újra… majd felszedjük apró, még megmaradt életmorzsáinkat, amikről azt gondoltam, hogy azok olyan tiszták és meggyőzőek lesznek, hogy ki sem fordulhat ellenük, és akkor új élet kezdődik… valami egészen egyszerű, egymásra látó élet, összefogó, elszakíthatatlan…

A front után azonban mintha nem maradt volna semmi gyökér! És már a frontból kiszakadt hadifoglyok és az otthonukban maradtak között sem volt semmi különbség.

– Úgy látszik, te visszamész a lágerba! – mondta Szokolov, miután már társaim régen elmentek. – Az ördögbe is! – kiáltott, és az arcomba röhögött –, majd szólok valami özvegynek!

Irtózatos volt a hideg. A szemhéjaim is szinte lefagytak. És már egészen messziről láttam csak, hogy a házak kéményéből füst száll föl. Hogy ott emberek melegednek… Gyertya[237]egyenesen szállott fel a füst. Mint a házak megfagyott lehelete.

Szokolov valóban elment.

Kiáltani szerettem volna utána valami rettenetes, leverő szót:

– Megállj, te ember! Mit akarsz?! Hiszem még nem feleltem.

De Szokolov elment. Utálatos, biztos fürgeséggel. Mint aki biztosra megy… Igen, már azt is tudta, hogy kihez megy, hogy kinek kínál oda! Volt valaki, akinek odakínálhat. Aki el is fogad. Úgy ment…

A front véres lázálmai remegtek át rajtam. A szörnyűségek… s a legszörnyűbb: egy galíciai rutén család – ahová egy ütközet után bevetődtem – emberhúsból főzött ebédhez készült… Ültek az asztalnál, leves párolgott az asztalon… ember és gyermek éhes vágyódással nézett a tálra… és még ilyen vágyódásuknál is felfogták az én éhségemet, hogy odaüljek közéjük, emberek közé… egy kis család asztalához…

És az ember megkínált hellyel, csak nem mert már rám nézni… aztán mintha a nyomorúságának szelíd, megába szurkáló szentje volna: egy darab húst tett elém:

– Nézd, pányi!

Nem, a rémületnek és a borzalomnak ilyen szelíd alázatosságát még nem örökítették meg… Szédület forgatott meg… képek és érzések bomló forgataga: 1915 január… szabadság, testvériség, egyenlőség… Goethe, Rodin, Semmelweis… Beethoven, Bólyai, Edison… Nietzsche, Darwin… És ők néztek engem: a katonát… Ők, akik a hegyek között kis krumpliföldet gondoztak, és apró kis teheneket őriztek a mindig zöld lankákon…

Én meg a húst néztem… a felsőkarból való darabot… száraz, inas kar… nemrégen még fegyvert szorongatott, mint én… s ezek az emberek a két front közé bezárva, mozdulatlanul a télben… a gyerekeknek ízre csordult, vonagló szája volt… az asszony betegen mosolygott rájuk…

A fagyott ablakokon véres lángolással lobogott a nap, kint mellig érő hó fedte a hegyet… s a mennyezetről kötélen lógva a rutének durva ácsolású kis ládabölcsője ringott az asszony jobbján… a bölcsőben egy kis, vértelen csöppség pihegett… még ringott a bölcső… így is: még ringatták…

– Pányi! – sipogott a rutén felszabaduló, éneklő hörgéssel, mert észrevette, hogy a bölcső ringásán álmélkodom…

És Szokolov ment, ment az asszonyhoz, hogy odakínáljon, és aki el is fogad… úgy ment Szokolov… elfogad, pedig a férje, míg élt, arra járt, amerre én… s talán gyermekei is vannak…

Futásra készültem. El, mint attól a párolgó, elveszett asztaltól…

És ekkor valaki megsimította lehunyt szemű arcomat: [238]

– Jegor!… Golubcsik…

Feleszméltem.

Egy anya simogatta meg bennem harctéren levő fiát.

– Gyere, elvezetlek mihozzánk, golubcsik. Legyél az én szegény fiam!

És otthon így szólt urához a könnyeit törölgető öregasszony:

– Nézd, Vaszilij Geraszimovics Tokin, éppen olyan, mint a mi fiunk: Jegor…

Jegor…

Mindenki azt mondta, hogy valóban, éppen olyan vagyok, mint Jegor. A szomszédok hírül vitték, és jöttek-mentek, hogy lássák az ausztricot, aki Jegor tökéletes hasonmása. Talán ő is!

Sokszor észrevettem, hogy az öreg Vaszilij keresztet vet magára, amint engem nézett. Különösen, amióta Jegor ruháit adta rám az idős matróna, Jegor anyja, hogy ne fázzak. (Mikor hazajöttem, megtudtam, hogy az én anyám is ilyen szeretettel viseltetett az orosz hadifoglyok iránt.)

De mégis: küzdöttem matróna szeretete ellen, a Jegor anyja szeretete ellen. Sőt Vaszilij Geraszimovicsot is kértem, hogy segítsen nekem: gondoljanak Jegorra, aki egyszer majd megjön! És mert egyszer majd én is elmegyek…

Vaszilij Geraszimoviccsal fát vágtunk az ős rengetegben.

Az erdő alja csupa moha volt, és fölötte méteres hó. Mély, süppedő, dús és buja volt ez a táj. A végtelenségig fa fa mellett, és a gyökereikkel ölelkező faóriások közé málnabokrok szinte áthatolhatatlan sűrűje fonódott. És a fák?… Lustán és lomhán dagadtak az ős, szűz talajon a topolyanyárfák vaskos ágai, majd felujjongó, magas, sugaras fenyők hűs, tüskészöld magánya alatt bolyongtunk, amit hirtelen, mint a hóból kinőtt gyönyörű, karcsú, lengeteg gyertyaszálak, a sima, fehér törzsű nyírfák öleltek körül. Mennyi szépség és erő egyetlen harmóniában!

Ó, szép volt az erdő! Kitapintható, szűzi egyszerűség. Megnyugtató és bizalmas. Titoktalan. Ha az erdőben voltam, közelebb éreztem magamhoz a matrónát. A szeretet nem volt idegen. Gyermeteg és megtisztult voltam ebben a hiánytalan létezésben. És az ember nem tudta legyőzni! Mire egyik helyen kiirtották, a másik irtáson már új erővel pompáztak még üdébb, még ifjabb fák.

Bojarszkovó lakói is mintha testvérek lettek volna. Egy család voltak arcban és életben, mint az őserdő. Az életükben nem volt elválasztó határvonal. Nyáron kevés krumplit és hagymát termeltek egy-egy friss irtáson, télen meg döntögették az erdő fáit, amit a tavaszi hóolvadás, az erdő hava magas árján tutajokba kötve eregettek le a Volgáig. Mindig és mindenütt az erdő élt bennük. Így ment ez életük kezdete óta. Elfogadták az erdő parancsát. Nőttek mindig új fák, és télen vigyázta az erdő a havat, a tavaszi friss áradást. Egy nagy megváltoztat[239]hatatlanság egyszerű rendje parancsait követték, és úgy látszott, hogy más életről nem tudnak…

Ha visszajöttek a tutajeregetésből, hamar elfelejtették azt a másik életet, ahonnan erdőirtó szerszámjaikat hozták. Szertartásos melegségek lobogtak satnya kis mozdulataikban, mikor kifogyhatatlan türelemmel sokszor hetekig virrasztottak tutajaikon éhezve-fázva, várva, mikor jön meg az áradás. Biztosan vártak rá, mint aki nem csalja meg őket. A mosolygó, szürke szemekből rendíthetetlen hit hibátlan, óriási fenyői néztek le már semmi kényszert nem ismerő szabadság derűjével.

És egyre messzibbről kellett kutatnom magam után. Az erdőirtó szerszámokkal már hibátlanul bántam, s az erdő emberei elfogadtak. Nem mondták már: ausztric. Nevemet is a maguk szavára formálták. És láttam, hogy az öreg Vaszilijben is egyre erősebb a vágy, hogy fiának mondjon. Matróna meg nem is szólított másképp, mint szíve szaván: golubcsik… galambocskám!

Én néha már természetesnek fogadtam el szavát. De visszaadni még nem adtam vissza. Még nem mondtam neki: anyám!

De néha mintha megingott volna bennem a szó.

Ilyenkor magammal vitatkozva beszéltem nekik az én tájamról… Messze, délen van a város. Domboldal alján egy ősi, templomos város. Ezeréves város. Déli alján felszántott sok-sok mező. Azokon vetnek és aratnak az én testvéreim. Fölötte a domboldalon szőlők és fehér homlokú présházak. A szőlőt kövekből termelik ki, és a földet etetik. Bent a városban felhőkig emelt gyárkémények füstölnek, és a gyárakban nagy, teremtő munka folyik. Óriási birkózás folyik földön és műhelyekben. Beszéltem a gépekről, amik már minden munkát elvégeznek. És hogy általuk az ember egyre hatalmasabb! A föld mélyén is munka folyik, fekete köveket szednek ki ezerméteres mélységekből, úgy hívják: szén. Ettől van ereje a gépeknek. Ó, az ember hatalmas, mindenből tud magának erőt teremteni.

– A gyár elpusztulhat, de az erdő soha! – mondta az öreg Vaszilij.

– De még van valami – feleltem. – Amit sohasem lehet elfelejteni. Az emberek márványkőből olyan embereket tudnak teremteni, amiből minden idők lelke sugárzik. Valami van ezekben, ami több a szónál. És a képekben és a könyvekben és százféle hangszerből mind árad az a kimondhatatlan… Ó, az ember nagyon szép is tud lenni!

De a matróna szava áttört minden formát:

– Golubcsik, ha az én Jegorom ott volna nálatok, az szeretné a te anyádat!

Így jött el az idő, mikor az utolsó tutajt készítettük az öreg Vaszilijjel, aki mikor a végső kötéseket végeztük, vállamra tette a kezét:

– Ha akarod, ezen az áradáson elviszlek a városba! [240]

Az öreg Vaszilij szeme könnyes, és a szava lágy, mintha távozó fiát sajnálná.

– Matróna is tud erről? – kérdeztem.

– Igen, ő is.

– Ti olyan jók vagytok – szóltam –, mintha…

Az öreg Vaszilij előrehajolva, remegve várta a szót… mintha?

És igen, ott az ismeretlen erdőrengetegben azt akartam mondani a két ismeretlen öreg embernek, akik meleg ruhákba öltöztettek, akik a legjobb falatokat elém rakták, és akik este-reggel köszönve menve mentek el tőlem, hogy olyan jók vagytok, mint az édes szülőim…

És mindenről elfeledkezve már feléje emeltem kezemet, mikor iszonyú ütés ért. A csaptató kötőrúd, amivel a tutaj súlyát emeltük, visszavágódott.

Hosszú hetek után nyitottam fel először a szemeimet. Odakint mintha tavaszra készülődne az idő. A kis ablakokon már nem volt jég, és a szoba tele volt napsugárral. Lassan megszokta szemem a világosságot, és vele mintha visszatért volna az emlékezés… Az egyszerű, dísztelen, csak felül megfaragott gerendákból összeácsolt házban minden olyan volt, mint azelőtt. A falak hosszában a padok, az egyik sarokban a nehéz, ácsolt asztal, és a vele szemközti sarokban az ikon… a szentkép.

Az egyetlen kép.

Csak mintha én néztem volna mindenre másképp, mint azelőtt. Mintha mindez most énhozzám is tartozna.

Nekünk is volt odahaza szentképünk. Azaz… az anyámnak. De mi nem imádkoztunk, a gyermekei, a szentkép előtt. Mi, a gyermekei „jellemek” voltunk. Biztos ítéleteink voltak életről, halálról… és szerelemről. Csak az anyánk imádkozott… És mi, a gyermekei, felvilágosultságunk fölényével elnéztük anyánknak, hogy imádkozik értünk…

A harctéren millió halál szállt körülöttem. 1914. december 10-én a Beszkideken az egész századom, 180 ember elesett a rohamnál géppuska-kereszttűzben. Magam cafattá lőtt köpenyegben egyedül élő 180 hulla között…

Néztem az ikont… A kép reszketett az imában és a napsugárban. Egyszerű kis fakeret, mögötte keménypapírból szűk barlangocska, alig tenyérnyi, és annak a mélyén papírra aranyozott kép. Formátlan, egészen valószínűtlen kép.

Milyen együgyű, szegény kis kép!

Jártam világhírű képtárakban. Láttam halhatatlan művészek képeit. Láttam a fantázia átvilágító vonalaiban a történés roppant mozdulatait, megcsodáltam az álmok és vágyak szinte kitapinthatatlan rétegeződését egy-egy arc nézésének szélén… hallgattam elérhetetlen akkordokat…

Valaki imádkozott a szentkép alatt: [241]

– Moj golubcsik…

– Ugyan, ne bolondozz már, héj! Elég legyen!

Az asztalnál egy fiatalember cigarettázott, és hatalmas öklével rácsapott az asztalra:

– Elég legyen, ha mondom!

Matróna sietve tárta karjait a kép felé:

– Szűzanya!

– Jegor! – döbbent ki belőlem. A hasonlatosság valóban csodálatos volt – Megjött… Jegor…