Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Bencz Boldizsár: S a fekete kenyér után

Nyöszörgő szűköléssel félretolta,
örvénylő, vad férfisikolya zúgott,
mint a fagyos bóra:
Asszonyom!
nincsen pénzem koporsóra.
Nekiszegett útján ájultan és nesztelen botlott,
a gazdagok pompázó kelyhéből
ezer színben villámló transzparensek
fölhasították szemprizmáin a vak fájdalmat,
s a sikátorokba hiába menekült már futva,
a városon áttüzelt a fény, s ő kábultan,
hullásra éretten tudta,
hogy neki még gyertyára sem futja.
S égett, lövellt, ölt a transzparens,
az autók bőgve feltomboltak a járdáig,
reménye megakadt egy-egy Lancián…
Uram, nézze, csak ennyi a hiány!
s alig csörgetett meg tenyerén néhány parát,
a sofőr köszönt: jó éjszakát.
S ő ment utcárólutcára,
néha derékig verő szégyenben állt meg a sarkon,
és nyílt a szája pár jó szóra:
Uraim! nincsen pénzem koporsóra.
Másnap már koldus delíriuma a palánkhoz
őrjítette, s szorongva lesett a hullaházba,
és szedte, csupálta a barna deszkát,
kopácsolta és faragta,
s agyának megrendítő találkozása
a józansággal koporsóba formálta
az idétlen, korhadt deszkakáoszt.
Kunyhója előtt ezren röhögték,
valaki kivált a tömegbarnaságból
és félve lapult távol: Őrült!
Ő tűrt,
és kalapácsával rákocogott a férges fára.
Formálta, s a rajban felözönlők, ha kérdezték
a furcsa tempót,
ajka sírva csempült mosolygóra:
Uraim!
Hiszen nincsen pénzem koporsóra.