Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Bájer Mihály rendes ember volt. Nyugdíjas ember. Ahogyan ő mondta, állami nyugdíjat szenvedő. Szép szál ember. Jegenyetartású, kemény járású, erős hangú. Szelíd színű nyakkendőket viselt, a nadrágja mindig élesen vasalt és a kicsit, nagyon kicsit túl magas gallérja mindig fényes, mindig fehéren tiszta. Pedig a nyugdíj nem volt valami nagy, kicsi hivatala volt csak Bájer Mihálynak.

Az emberek szerették. Emlékeztek még a fiatalságára, amikor Bájer Mihály még nem volt rendes ember. Híres, bővérű, nagypénzű família volt a Bájeréké. Valamelyik ősük vándorcirkuszos volt, úgy vetődött el az álmos, poros, nagy faluvárosba. Jegenyetartású, kevély nézésű ember, akinek a haja úgy ragyogott, mint az aranynap, és akinek kék szemében vad életöröm kiáltozott. Az egyik nagyparaszt lánya beleszeretett, pedig alig beszélhettek, hiszen a vándorló ember alig tudott magyarul, és elszökött vele, amikor a cirkusz továbbvándorolt. Az apja gyűjtő, zsugori ember, akinek egyetlen gyöngéje a lánya volt, utánuk ment, így kerültek Bájerek is a nagy faluvárosba, ahol mindenki értett a pénzhez, a disznóhoz, a kukoricához, de senki se értett az élethez. A Bájerek csak ehhez értettek. Szépen éltek. Nem tudtak békén megülni a nagy vagyonban. A vándorló, idegen vér hajtotta őket. Néha esztendőkre elkóboroltak, és amikor hazajöttek, fáradt volt a járásuk, ősz a halántékuk, és a szemükben idegen, tiltott örömök emlékezése parázslott. A nagy faluvárosban, ahol már nagy útnak számított, ha valaki a szomszéd városban járt, titokzatos mesék szövődtek a Bájerekről, és kicsit féltek is tőlük. Furcsán nézték az asszonyokat, és az asszonyok megbűvölten engedelmeskedtek a kék szemekben égő titokzatos tüzeknek.

Bájer Mihály már nem mehetett messzi, titokzatos utakra. A nagy darab földek éppen akkor szaladtak ki a família lába alól, amikor leszolgálta az önkéntesi esztendejét. Hivatalt kellett keresnie, az anyja rokonsága, sok praedicatumú família, megszerezte a kis hivatalt, és amikor már valami rendes formájú fizetése is volt, az anyja asszonyt is keresett a számára. Szelíd vonású, kicsi asszonyt, türelmes és szolgáló asszonyt, amilyen minden Bájernek a felesége volt. Másféle asszony nem bírta volna el az életet mellettük.

Bájer Mihálynál nem is kellett volna ilyen óvatosan kiválasztani az asszonyt. Nem volt már igazi Bájer. A hivatal meg[230]törte, a nagy rend, a rubrikás munka lefojtotta. Hamar elfelejtette pár fiatal esztendejének hangos, vad mulatságait. Nem nézett idegen asszonyok után, és nem törte le a cselédlányokat. Ha néha ráfeledkezett valamelyik asszonynak a szeme, ideges lett, és valami fájdalmas szégyen fogta el. Mintha valamit tennie kellene, mintha valami parancs szólítaná. De nem tudta megérteni a parancsot, és csak azt érezte, hogy valamit elmulaszt, valami hibát követ el, valami ellen vétkezik. Ilyenkor szégyenlősen sietett haza, és érthetetlen, bűnbánó szerelemmel ajnározta körül az asszonyát. A kis, mindig ijedt Bájerné félt ezektől a szerelmi rohamoktól. Asszonyi ösztöne megsejtetett vele valamit a titokból, amelyről az ura semmit nem tudott.

Így öregedtek meg egymás mellett. Gondjaik nem voltak. Gyerekeik nem voltak, vagyonuk egy csöpp ház és egy kis szőlő, amit az asszony jussolt. A nyugdíj bőségesen elég volt, és Bájer Mihály életének egyetlen öröme, a rendes ruházkodás mindig megvolt.

A nagy faluvárosban sokáig várták, hogy majd Bájer Mihály is csinál valamit. Úgy, mint eddig minden Bájer. Amikor aztán már ezüstös lett a halántéka, belenyugodtak, hogy az utolsó Bájer csak olyan, mint a többi ember, legfeljebb kicsit rendesebb.

Ekkor történt… Tavasz volt, langyos, virágos tavasz. Az almafákon fehérrózsaszín ünnepi köntös ragyogott, és Bájer kis kertjében az orgonabokrokból édes, bolondos illatok szálltak föl. Nyugtalan volt, ideges, az asszony félősen figyelte. Nem tudta, hogy mi van vele, valami idegenséget, valami megmagyarázhatatlan türelmetlenséget érzett ki minden mozdulatából. Azt hitte, hogy unatkozik az ura, és addig unszolta, amíg kiment a szőlőbe, hogy kicsit körülnézzen.

A szőlőben Bájer Mihály sokáig járkált a hosszú sorok között. Elnézte, hogy már kibújtak a sárgászöld kis levelek, és sokáig bámulta két kis bogár szerelmes játékát. Aztán leült a csőszkunyhó elé, a kis padra. Az aranyos napsugarak ott játszottak körülötte, és boldog melegség ömlött végig a testén. Kicsit talán aludt is, amikor nevetés verte fel. Asszonyi, követelő, hívogató nevetés. A szomszédasszony állott előtte. Százszor is látta talán, most mégis idegen volt az asszony. És most látta csak, hogy milyen csinos ez az asszony, milyen karcsú a lába, milyen különös a mély tüzű szeme, és milyen furcsán piheg a formás melle. Az asszony valami közömbös mesét mondott valami fáról, de a hangjában ott bujkált a követelő nevetés, és a szemében megérezte Bájer azt a hívogató nézést, amely egész életében annyiszor kínozta. Az aranyos napsugarak között apró kis istenteremtmények járták násztáncukat, a langyos levegőben édes illatok úsztak, és Bájer Mihály most megértette ezt a nézést. Most megértette, és most engedelmeskedett a titokzatos parancsnak, amely egész rendes életében annyiszor kínozta. [231]

Amikor az asszony egy óra múlva kilépett a csőszkunyhóból, Bájer Mihály sokáig utánanézett. A szemével még egyszer átízlelte az elmúlt órát, és lassan keserű szomorúság szállt le rá. Az egész életének minden lefejtett és rendbe temetett izgalma most rászakadt. A lábai reszkettek, a halántéka kalapált, és a szájíze keserű lett, mert arra gondolt, hogy az élet elmúlt, és hiába, elkésetten értette meg az asszonyszemek titokzatos parancsát.

Visszament a kis kunyhóba, és sokáig keresgélt. Aztán megtalált egy erős kötelet. Az utolsó szüretnél felejtették az egyik sarokban. Még egyszer körülnézett, mintha az elmúlt órát, az idegen asszony és az idegen élet óráját, az egyetlen szép órát keresné.

Este az asszony nem győzte hazavárni. Gyötrődve és sejtésektől kínozva utánament a szőlőbe. Ott lógott a kunyhóban egy szegen. Rendesen, a nyakkendője a helyén, csak a nadrágja vasalása volt csúnyán gyűrött.

Az emberek nem értették a dolgot. Szörnyűködtek, csóválták a fejüket, sugdolóztak, azután megnyugodtak.