Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Hősöm neve ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg, mielőtt szólnék róla. A lak- és címjegyzékben legalább kétszáz embert találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek semmi közük már a pörölyhöz, az üllőhöz s a kovács-mesterség egyéb kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a nevükhöz, amelyben valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége nyilvánul meg. Az én emberem története is – azt hiszem – összefügg a nevével.

*

Hősöm, Kovács szorgalmas hivatalnok. Fekete karvédő van a kabátján, csíptető a szemén, és az íróasztalra hasalva körmöl. Reggel háromnegyed nyolckor már megjelenik a lépcsőkön, dörzsöli a kezét, kávét rendel, szerényen köhög, teregeti a ropogó papírokat, és boldogan gondol arra, hogy esztendőre okvetlenül előléptetik. Mindenki szereti. Négy gyereke van, akik nyafogva csikorgatják délelőttönkint a hivatala ajtaját és van egy felesége is, akit senki se ismer. Nagyon rövidlátó. Ha a szolga asztalára teszi a hasas vizespoharat, amelyből a tejeskávét issza, meresztgetnie kell a szemét, nehogy a tintatartóba aprítsa a kuglófot. Mindenkinek előre köszön. Mióta egyszer nem vette észre a hivatalnoknőket, a szolgának is megemeli a kalapját. Nem szép ember. Az orra pisze, arcán fillér nagyságú szeplők. Bajusza hasonlít a purzicsán dohány száraz és fakó szálaihoz.

Egy havas reggelen a hivatalában ül. Előtte a kávé – hab nélkül – és a sárga, szőlős kuglóf. Midőn a kanalat belemártja a kávéba, elordítja magát, és aléltan rogy a székébe. Verejték gyöngyözik a homlokán.

Egy pillanat múlva mindenki a szobájába tódul.

Kocsira teszik, hazaviszik, onnan a kórházba szállítják.

Délben a hivatalban beszélik a szenzációt.

– Vakbélgyulladása van. Operáció lesz.

A főnök a mosdónál áll, habkővel dörzsöli tenyeréről a tintafoltokat, és atyain rázza a fejét:

– Szegény, szegény.

*

Délután Kovács kórházi ágyon fekszik. Már felvette a betegek szomorú mozdulatlanságát. Száraz kezeit összekulcsolja, és észreveszi, hogy három óra, eszébe jut, hogy máskor ebben az időben hivatalban van, és az életet végtelenül üresnek ta[220]lálja. Minő búsan donganak el az órák. Szokatlan a délután, szokatlan a szoba, szokatlan a nagy változás. Hasán jegestömlő. Mellette, az éjjeli szekrényen egy csengettyű gombja és a hőmérő. Kovács nézi a csengőt és a hőmérőt, és egyszerre sírva fakad. Könnyei végigfolynak a szeplőin.

Öt órakor meggyulladt a villany. Hat óráig semmi sem történik. Hatkor bejő egy orvos, megfürdetik, előkészítik az operációra, és már viszik is a kipárnázott liftbe, hogy a műterembe felhúzzák. Itten valami névtelen keserűség fogja el, amit nem tud szavakba foglalni, csak gügyög, és nyeli sós könnyeit, és az életre gondol, amely gyors, kemény és kegyetlen.

A terem vakítóan világos. Az orvos beszél hozzá, de nem érti, mit. Egy másodperc múlva fején van a kloroformos sisak. Mit suttognak körötte? Ó, gyors, kemény és kegyetlen élet! A felesége, a négy gyereke, a hivatal, az akták, a számlák, a boldog, szabad vasárnap délutánok s végül ez, amit most szívdobogva sejt, amit a szájával, az orrával, a fülével érzékel: a halál, a halál, a halál. Még erőlködik, és tudja, hogy egy perc múlva már aludni fog. A levegő vörös körötte, mintha annak is láza lenne. Minden tárgy hallucinál. Messze, a halvány vörösségben egy izzó és intenzív pontot lát, ez egyre jobban tüzel, mint a cigaretta parazsa. Most kettőt lát, nemsokára hármat, aztán négyet.

Aztán nem lát semmit.

*

Másnap reggel.

– Jobban vagy? – kérdezi tőle egy halk hang, és valaki óvatosan föléje hajol.

A felesége. Egy sovány csirke, felborzolt tollakkal, kíváncsian forgó szemmel, sápadtan a virrasztástól és az izgalomtól.

– Hogy vagy? – kérdezi újra, még halkabban.

Kovács jól hallja, de nem felel. Felelet helyett kinyitja szemét, és nyöszörög. Egy kanálka hideg, keserű teát kortyint, jeget nyel, újra a közönyébe süpped.

Az operáció tündöklően sikerült. Az orvosok nagyon meg voltak vele elégedve, akik a betegségben csak közönséges iskolaesetet láttak minden érdekesség nélkül, és közel se tulajdonítottak neki oly fontosságot, mint a beteg. Pár nap múlva tudatták is vele, hogy minden a legjobban van, egy hét múlva egészségesen hagyhatja el a kórházat, két hét múlva pedig már bemehet a hivatalába. Kovács ezt szomorúan hallgatta.

Általában annál inkább elszontyorodott, minél jobbra fordult a betegsége. Savanyú arccal fogadta vendégeit is. Fejét a párnába nyomta, állát leejtette, szemhéjait óvatosan zárta le, hogy egy kis résen titokzatos ködben lássék a szeme lázas golyója. Úgy feküdt ott, mint a haldoklók az utolsó órában.

– De hiszen már egészen jól vagy – vitatkozott a barátja.

– Meg se kottyant neki! – szólt a főnök, és kövér hasa rengett a nevetéstől. [221]

Kovács megvetően néz végig rajtuk. Torkát keserű düh reszeli, káromkodni szeretne, de erre se méltatja őket, elmosolyodik, és a szájába fullad a harag.

*

Bicegve és sántítva jön a hivatalba. A kutyák affektálnak így, midőn nagyon jól érzik magukat. Vastag sállal köti át a nyakát. Mindenkinek külön, hosszan mesélte el az eseményt. Mert az nem úgy van, ahogy mi, laikusok gondoljuk. Ez egy egészen különös és nagyon-nagyon veszélyes eset, csoda, hogy kilábolt belőle, az orvosok is mondják. Tetszik tudni, a vágás innentől idáig terjedt. Persze, hogy elaltatták. Három orvos altatta. Úgy aludt, mint a bunda.

A kollégák lassan kiszöknek a szobából, és faképnél hagyják.

Nézegeti a tükörben piros mellényét, amit tegnap vett, s úgy találja, hogy jól áll neki. Költségbe verte magát, de az ember végre nem járhat rongyosan. Táplálkozni is kell. Híg tojást reggelizik, sovány prágai sonkát és pirított zsemlyét. Délben gyenge húsokat párolt almával. A gyerekei ezért nagyon tisztelik. Az iskolában hencegnek, hogy az ő apjuknak piros mellénye van, ezer forintja van, és olyan betegsége van, amilyen senkinek sincs, a többiek pedig irigykednek reájok, és nevetik, csúfolják, bojkottálják őket. A legkisebb fiú egyszer bömbölve jön haza.

Kovács büszkén és peckesen jár. Fejét fenn hordja, aranykeretes szemüveget vesz, és vendégeket hív. Dagad az önérzete, amint újra és újra sorát ejti a mesének. Az orvos egy kis üvegben odaajándékozta neki a kioperált testrészt, amelyet az almáriumba zárt, s áhítatosan mutogat mindenkinek. Ott áll a legfelső polcon. Csendes kultusz övezi. A tót szolgáló riadtan tekint az almárium felé.

Egy reggel hiába csönget a hivatalában. Hol az a szolga? A teremtésit neki.

Végül bejő.

– A sorvezetőt – ordít rá a dühtől fuldokolva.

A szolga, aki sohase látta ily mérgesen, komikusnak találta az ártatlan embert, a haragját, a színtelen hangját, amelyet pulykarikácsolássá torzított a méreg, elnevette magát.

Kovács felkel, elsápadt, csak az orra tüzel kék-vörösen, mint a pulykataréj. Kinyitja az ajtót. Kidobja a szolgát.

Az affér nagy feltűnést kelt a hivatalban. Kollégái csitítják, de ő nem tágít.

– Egy beteg emberrel így beszélni – hörög –, egy beteg emberrel.

Kovács el van keseredve. Annyival inkább, mert két kollégájával is összeszólalkozott, és most már szentül meg van győződve, hogy mindenki ellensége. Senkihez se szól. Az eset a hivatalfőnöknek is fülébe jut. [222]

– Nem értem magát – mondja neki. – Miért játssza a beteget? Hisz majd kicsattan az egészségtől.

– Mit? – felesel Kovács.

Azzal hátat fordít neki, becsapja az ajtót, és hazamegy. Két hétig nem is mutatja magát a hivatalban.

– Gazember – sziszegi fogai közt –, gazember.

*

Nyár felé, egy vasárnap délelőtt a hivatalfőnök velőscsontot eszik a sörkorcsmában, és buzgón magyarázza az esetet:

– A fegyelmi bizottság jövő héten ül össze. Önök, kolléga urak, jól tudják, micsoda atyai szívvel karolom fel mindnyájok ügyét, de ebben az esetben nem lehet engednem, már csak azért sem, hogy hasonló esetekben példát statuáljak. Ez az ember makacs és hanyag. Az aktákat elintézetlenül dobja vissza. Lustaságát pedig azzal tetézi, hogy hónapokig ok nélkül kimarad a hivatalból, a nyakamra küldi a hitelezőit, akik botrányos adósságokról suttognak. Végre is lehetetlen tűrnöm, hogy valaki ujjat húzzon velem. Nem a saját személyemért. Hisz önök ismernek engem, s tudják, hogy nekem igazán nem fontos, megbillenti-e a kalapját Kovács úr, vagy sem. Nem is döntök ebben a kérdésben. A fegyelmi bizottság és a magas minisztérium bölcs ítéletére bízom, kinek van igaza, s én nem kételkedem, hogy ezek a magas fórumok a méltányosság szemmel tartásával is akképpen intézik az ügyet, hogy a hivatali tekintélyen semmi csorba se essék.

A hivatalnokok csendesen helyeselnek. Szépnek találták a főnök stílusát. Megitták a sörüket. A főnök letörülte bajuszáról a habot, s a jólét és a biztonság röfögő kéjével csemcsegte még egyszer:

– A magas minisztérium.

*

Hónapokig tartott a hivatalos huzavona. Egy kollégája még békítgetni akarta a hivatali főnököt, de sikertelenül. Kovácsot elcsapták, s mire esni kezdett az őszi eső, künn volt az utcán, állás nélkül.

Nem tudott mihez fogni. Később cigarettákat töltött, külföldi bélyegeket árult diákoknak, és egy találmányon törte a fejét, amely sehogy se sikerült. A családja éhezett. Egy sötét ferencvárosi utcában laktak – albérletben – két kis szobában, ahol nem égett a kályha, kormosan füstölt a lámpa, és délután is megérzett, hogy mit ebédeltek.

Közben Kovács betegeskedett is. Végigjárta az összes orvosokat, s fájdította a tüdejét, a lépét, a veséjét, s arról ábrándozott, hogy megint kiveszik valamelyik szervét. Ha rajta múlt volna, a szívét kigyomláltatja, és kirakatja egész testét, mint egy telt ruhaszekrényt. De az orvosok mosolyogva küldték el. Azt mondják, hogy kutya baja. Kovács csakugyan meghízott. A sok kenyértől és krumplitól felpuffadt az arca. Úgy látszott, hogy jót tett neki a nyomor. [223]

A családnak csak vasárnaponkint volt jobb napja. Délután összeverődött néhány ember. Kovács a gyermekeivel körülülte a kerek asztalt, és egy mártír arcával büszkén és önérzetesen mesélte el az operáció történetét.

A gyerekek, akik századszor hallották a mesét, időközönkint közbeszóltak, mert az egészet már könyv nélkül tudták.

– Most azt meséld, apa, mikor elaltattak.

– Most a doktorokat meséld.

Kovács arca ragyog. Órák hosszat prédikál. Vallásos tisztelettel beszél a „narkózis”-ról, a „lancettá”-ról, az „appendicitis”-ről. De a vendégek elmennek, a kályha kihűl, a gyerekek lefekszenek.

Kovács ilyenkor elgondolkozik az életén. Nem volt szép az élete. Folytonosan hivatalba járt, egyik napja úgy folyt, mint a másik, soha, fiatal korában se ismerte a mámort. Csak egy mámorra emlékezett. Arra a mámorra, amely a kloroform nehéz és édes illatából született, és arra a pillanatra, midőn egy nagyon világos üvegszobában fehérkabátos emberek vették körül, s rózsaszínű szublimáttal, érdes kefékkel sikálták a körmüket. Ez szép volt. Valahogy hasonlított a mennyországhoz, az angyalzenéhez, a hősi operákhoz. A levegőben, mint bujkáló parfüm, diszkréten érzett a vér illata.

Sokszor gondolja magában, hogy minden baj ezért szakadt rá. De nem bánja. Meg van elégedve magával, és mosolyog. Csak még egyszer a sárga földig ihatná magát kloroformmal!

Éjjel előveszi a barna üveget. A spirituszban ott lubickol még a béldarabka frissen, épen megőrizve az örökkévalóság számára. A gyertya lobog. Mindenki alszik.