Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Bencz Boldizsár: Fekete kenyér

Legszentebb csókja is proletárcsók volt,
nyelvén a szép igéket úgy rombolta
széjjel az élet,
mint vérében a néha belezengő gyönyört
a csorbán skálázó éhhalál.
Mert mit ért, hogy kihujjázó vágyaiból
aszott asszonya az élet partjára szülte
szürke gyermekét, mikor
minden halottak napján
az egyre több és több kölyöksírra
virág se tellett.
S zarándokútja is csak ajtótól ajtóig vitt
nyakán a kulturált világ bádog számlapjával,
sírni se ért rá, s már a századik
meddő kilincsről zaklatták odébb a kerubok…
Megkuszált lelke visszazárult,
bujdosott tovább az emberrengetegben,
s bágyadtan feszülő mámora
felhörgő megadással naprólnapra
közelebb részegítette a temetőhöz.
Rángó zokogással, mint gazdagok
kezéből kihullott véres korbács,
keselyűarcok gúnyos vijjogása közt
hány száz estén omlott le éhen
az utca kövezetén
szegény.
S konokul, szájbiggyesztve ezer
kikent-fent nőstény-cicoma
pfujjozva surrant tova
a görcsbe rándult élő hulla mellett.
Az ezerholdasok pedig, noha tellett,
undorral rendőrt hívtak,
eltakaríttatták a gyalázatfoltot,
s a rendőrnek, mert igen szépen szalutált,
fejedelmi borravalót adtak.
S jött egy vastalicskás toprongy,
tarisznyájának fájó mélyébe kotort,
valamit adott, s hogy mi volt,
meg se nézte szegény,
csak odahaza, az asztalon,
holt asszonya megkékült arca mellett koppant:
a fekete kenyér.