Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

A különbség egy mai és egy régi vágású író között körülbelül az, ami Watt gőzgépe és egy modern elvek alapján megszerkesztett gőzturbina között. A mai írók sem zseniálisabbak a régieknél, de teljesítményük messze felülmúlja amazokét. A látszat az, mintha a korral egyre tartalmasabb, értékben és zsenialitásban egyre kiválóbb egyedek vetődnének a felszínre, holott azok csak tökéletesebbek elődeiknél, és jobban kihasználják a rendelkezésükre álló lehetőségeket. Gazdaságosabbak. A mai író a régiekkel szemben összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben van. Öröksége hatalmas vagyon, korlátlan mozgási és cselekvési szabadság, melynek birtokában erői, lehetőségei meghatványozódtak. A régi író kezdetleges, ésszerűtlen gépezet volt, melyben a zsenialitás kilencven százaléka elsikkadt. Ez a gépezet fölötte gyarló módon működött. Ezer nehézséggel, szerkezeti tökéletlenséggel kellett megküzdenie, amelyek erőit lekötötték, felemésztették anélkül, hogy erőfeszítéseit megfelelő eredmény kísérte volna. A mai író helyzete kedvezőbb. Minden tanulság, fejlődés, tapasztalat, tökéletesedés rendelkezésére áll, hogy azokat a magáévá tegye, felhasználja, s velük a boldogulását elősegítse. Nem kell ott kezdenie, ahol őseinek, akiknek – egy példával szólva – a gőzgép megszerkesztéséhez mindenekelőtt azt a problémát kellett megoldaniuk, hogy mint lehet – tüzet gyújtani két darab száraz fa egymáshoz való dörzsölése által… A technikai tökéletességet készen kapta a fejlődés természetes örökségeképpen, mint a rádióamatőr az alkatrészeket a szaküzletben, s gyerekjáték volt azt alkalmaznia, s maga javára hasznosítania. A technikai tökéletesség tette lehetővé számára, hogy nagysága, írói zsenialitása gigászi méretekben nyilvánuljon meg, és minden eddigi teljesítményt messze maga mögött hagyjon. Ennek a technikai tökéletességnek a csodája Kosztolányi Dezső írói zsenialitása.

Egy időben divat volt a költő személye köré nimbuszt fonni a legáthatolhatatlanabb titokzatosságból, felruházni őt természetfölötti tulajdonságokkal, s benne oly valakit tisztelni, aki nem e világból való. Ez a korszak babonás volt, telve gyermeki képzetekkel. Amit tisztelt, azt félte is olyannyira, hogy közelíteni sem mert hozzá, vagy csak megoldott saruval, mint a vadember egy számára többé-kevésbé rejtélyes és megfejthetetlen jelenséggel szemben, készen arra, hogy előtte leboruljon, s benne a természetfölöttiség megnyilatkozását lássa. Minden jelenséget, amelyet önmagától megérteni, érzéssel felfogni nem [211] tudott, a természetfölöttiséggel magyarázott. Ezt félte, ezt tisztelte, és ezt kereste kőben és fában, az ég alatt és a föld felett mint örök aggodalma és rettegése igazolását, és ez az oka, hogy oly hamar megfélemlíthető és ijedező volt. Világa fölött titokzatos hatalmak uralkodtak, amelyekkel szemben védtelennek, kényelemre és kegyelemre kiszolgáltatottnak tudta magát. Az égbolt akkor alacsonyabb volt, mint a legalacsonyabb lakóház. Csak négykézláb lehetett közlekedni alatta. Ha valaki felegyenesedni próbált, okvetlenül beleütötte a fejét. Az Isten és a Sátán itt viaskodtak egymással, e földi tereken, mindenki szeme láttára. Lépten-nyomon szellemekbe, túlvilági erőkbe, rejtélyes és ismeretlen hatalmasságokba ütközött az ember, amelyekkel szemben nem lehetett eléggé óvatos, elővigyázatos, megfontolt és körültekintő. Az emberi lélek báránynak érezte magát a vesztére törő megpróbáltatások farkascsordái között, ahol minden az ő bőrére ment. Ezer feltétel szorította, s örök üdvössége napjában számtalanszor kockán forgott. Ennyi veszély, hányattatás és kárhozatra vezető alkalom közepette végül is legokosabbnak látta, ha feladja emberi önállóságát, önrendelkezési jogát, és a fölötte álló hatalmakat szolgálja fenntartás nélkül. Sohasem tudhatta, hogy mikor cselekszik jól, helyesen, kedvére azoknak a hatalmaknak, amelyektől függ, és ez a bizonytalanság arra késztette, hogy egyáltalán ne cselekedjék, ne gondolkodjék, és főként a maga nevében ne, elkerülje, egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azokat az alkalmakat, amelyek veszélyt hozhatnak rá. A gondolkozás és cselekvés nem tartozott a hatáskörébe. Ez a korszak kísérletet sem tett arra, hogy a költőt megértse, s a zsenialitásáról, annak szerepéről, természetéről, mibenlétéről magának fogalmat alkotni próbáljon. A költőt is a természetfölötti jelenségek körébe utalta, s illetéktelennek jelentette ki magát arra nézve, hogy megítélje, átértékelje. Csoda volt, rendkívüli jelenség, megszállott, ördöngös lélek, vajákos, boszorkány.

Nem volt emberi.

E felfogás csökevényeként szoktunk még ma is isteni vagy ördögi tehetségről, boszorkányos készségről, lángelméről beszélni a költő zsenialitásával kapcsolatban. Ma is hajlamosak vagyunk arra, hogy a költőben a megfoghatatlant, természetfölöttit, emberi ésszel felmérhetetlent és megközelíthetetlent csodáljuk, s őt az utcán megbámuljuk, esetleg meg is tapogassuk, mint valami ötlábú borjút. Azok a törekvések, amelyek a költő megértésére irányulnak, ma is inkább csak az elhatározás bátorságára utalnak, mint arra a meggyőződésre, amelynek birtokában valaki hisz abban, hogy önmagából, emberi adottságaiból kiindulva s azokkal kellőképpen számot vetve eredményre juthat, megértheti a költőt. Az elhatározás mélyén továbbra is misztikus elemek, nagyfokú hitetlenség, félelem és önkételkedés hatnak, s a mód, mely állásfoglalásukat jellemzi, még mindig a középkor merőben módszertelen, varázsigékre és tudománytalan feltevésekre alapozott alkímiájára emlékeztet, [212] melynek alapján az aranycsinálás titkát keresték. Felteszik, hogy a zseni biogenezisében, organikus és konstitucionális összetételében kell olyan egymással ellentétes elemeknek lenniük, amelyek egymásra hatása a zsenit létrehozza. Felteszik, hogy az agyvelő nagyságában, viszonylagos súlyában, esetleg az agytekervények számában, elrendezésében kell a zseni titkát keresnünk. Méréseket eszközölnek a koponyáján, felkutatják, hogy milyen napon, melyik csillagzat alatt született, s hogy mindezek a kísérletek nem vezettek eredményre, végül abban állapodtak meg, hogy a zseni – őrült. A középkorban és még sok helyen ma is az őrülteket szentekként tisztelték ama képességüknél fogva, hogy oly képzetekkel viaskodtak, amelyeknek e látható és kézzelfogható világban „nem volt eredőjük”, s így minden valószínű feltevés szerint az illető megszállott voltáról tanúskodtak. Ezt a felfogást tette a magáévá több-kevesebb módosítással a huszadik század is. Eszerint a lángész az őrült rokona. Az ihlet, a hallucináció nem egyéb, mint ama bizonyos „szent őrület” állapota, mely a bűbájosokat, látnokokat, vajákosokat és a megszállottság egyéb őrültjeit képessé teszi arra, hogy egy elvonatkoztatott világban éljenek, lássanak, halljanak és tapintsanak, s ily módon oly titkokkal és összefüggésekkel is megismerkedjenek, amelyek a mindennapi halandó számára örök titkok maradnának.

Ennek a felfogásnak napjainkban nincs létjogosultsága többé. Az író is ember a szó mindennapi értelmében, emberi adottságok eredője, s az, aki ezt az elvet vallja, egyben a legistenáldottabb írói zsenialitás birtokosa, az írás művészetének utolérhetetlen virtuóza, maga Kosztolányi Dezső.

Véletlenek természetesen nincsenek. Annak, hogy valaki író legyen, éppúgy megvannak a maga természetes előfeltételei, mint annak, hogy a tojásból csirke legyen. A természetfölöttiséget azonban bátran elvethetjük. Nincs rá szükségünk. Az írónak nincs titka. Rendelkezésére áll bárkinek. Tessék, így és így csinálta, csináljuk utána. Bárki Kosztolányi Dezső lehet, ha betartja azokat a feltételeket, amelyeket ez a feladat tőle megkövetel. Annyival is inkább, mert ő is csak ezt csinálta s a kezdet kezdetén éppoly eszköztelenül állott a feladatával szemben, mint állanánk ma én, te, ő vagy bárki szemben azzal az elhatározásunkkal, hogy egy Kosztolányi Dezső-féle kaliberű író legyen belőlünk. Neki is meg kellett valósulnia a semmiből, mely a kezdet kezdetén egyetlen öröksége volt, és mindazt, ami ma Kosztolányi Dezsőt, a világraszóló lángelmét jelenti, így valósította meg. Így: fejlődés, tökéletesedés, gyarapodás útján. Meggazdagodott. Egy krajcárral kezdte. Ezt forgatta, kamatoztatta, gyümölcsöztette és fejlesztette végül hatalmas vagyonná: zsenialitássá.

Lehetséges lenne? Minden lehetséges, valameddig emberi. És mi sem emberibb, mint a zsenialitás. Emberi lehetőségeinken belül nincs határkő, tilalomfa, mely az egyik embert a másik[213]tól elválasztja, és a pityipalkó is világraszóló lángelme lehet egy feltétellel: hogy valóban az akar lenni, hinni tud abban, hogy az lehet, csak akarnia kell.

„Akarni kell, barátom” – írja Kosztolányi Dezső egyik hozzám írott levelében, majd így folytatja:

„Most pedig bevallok Önnek olyasmit, amit eddig magamnak sem mertem bevallani. Gyermekkoromban – úgy négy-öt éves lehettem – gyakran képzelődtem arról, hogy nagy költő, író stb. leszek, de oly élénken, hogy belebetegedtem, és ideges nehéz légzést kaptam, amelytől évekig szenvedtem. Akkor még semmit se tudtam írni (a betűvetést se tudtam), de már jelentkezett az akarat, az az isteni erő, mely »mozgat eget, földet és minden csillagot« Ez volt az izom, a kar és köröm, mely kinőtt rejtélyesen, és megteremtett engem. Ehhez akartam hozzá tehetségemet. Minden tehetséges ember akarnok. Természetesen vannak tehetségtelen akarnokok, de azok azért tehetségtelenek, mert akaratuk nem eléggé mély és bensőséges.”

Kosztolányi Dezső tehát már négy-öt éves korában elhatározta, hogy nagy író lesz. Mit tudott megkívánni ebben az elhatározásban négy-öt éves korában? Miféle élmények, ösztönök, varázslatok hatása alatt döbbent rá arra, hogy ő nagy ember akar lenni a megkívánásnak és átélésnek oly borzalmas, kataklizmaszerű intenzitásaival, hogy le sem reagálhatta természetes úton, s az mint kisebb fokú idegsokk rekedt meg benne, és évekig tartó nehéz légzésben nyilvánult meg? Erre talán csak ő tudna válaszolni. A lényeg az, hogy az akarat már ebben a korban hatalmába kerítette. Eljegyezte magát egy rögeszmével. Írónak lenni! Megvalósulni ebben a rögeszmében, valósággá váltani az álmot, mely megigézte! Az ifjú Kosztolányi beleszeretett egy élethivatásba. Mint a szerelmes, aki egyetlen nőre ruházza rá mindazt, ami benne mint vágy él, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy más nők is szépek, igézőek, kívánatosak, eszményiek, ő sem volt hajlandó meglátni és tudomásul venni, hogy milyen szép dolog tengerésznek, kovácsnak vagy éppen parádés kocsisnak lenni. Még csak nem is ingadozott a sokféle lehetőség között. Habozás nélkül a nagy írót választotta életcéljául. Ez kellett neki, és semmi más. Azonossá vált egy rögeszmével, amelyet nem tagadhatott meg többé anélkül, hogy önmagát is meg ne tagadta volna. A rögeszméjében bírta önmagát, vele állt vagy bukott. „Kosztolányi Dezső, a világhírű író”: ez volt az a fogalom, amelyet önmagául elismerni hajlandó volt. Minden egyéb eshetőség olybá hatott rá, mint megtagadása annak a valakinek, aki az azonosság folytán mint gyilkossági vagy öngyilkossági kísérlet, merénylet Kosztolányi Dezső ellen. Nem tudta többé személyét elválasztani a rögeszméjétől. Gyermeklelke megtermékenyült egy akarat kéje által, mint az anyaméh, egy életre. Hordozójává, anyjává vált ennek [214] az akaratnak, a szíve vérével táplálta, érte élt, dolgozott, küszködött, hogy végül tettekben a világra szülje. Mi legyen hát ez az írói zsenialitás?

Áldott állapot. Egy akarattól terhes lélek megnyilatkozása térben és időben. Kosztolányi Dezső kora gyermeksége óta lelkileg áldott állapotban van, a zsenialitás rögeszméjével való viszonya következtében, mely egy élet óta tart. Egy hatalmas, életre szóló szerelem üdvössége az, melynek karjaiban nap nap után kéjben és gyönyörben megfogamzik a lelke, hogy a legszentebb anyai kín és vajúdás közepette életre szülje a gyümölcsét. „A művész a hím-anya” – mondotta Nietzsche.

„Akarni kell, barátom” – vallotta Kosztolányi Dezső. Azt látjuk azonban, hogy elsősorban az akarat maga is egy akarati feltételtől függ. Kell, hogy az akaratnak értéke legyen a számunkra, mi több, kizárólagos életcélunkat, végső boldogságunkat, lelki üdvösségünket képezze, tőle tegyük függővé önértékelésünket, a legvégső következményekig azonosítsuk magunkat vele. Nem elég valamit megkívánnunk, a magunkénak óhajtanunk ahhoz, hogy azt már akarjuk is. A kívánság másik serpenyőjébe bele kell dobnunk az egész életünket. Mindent egy lapra kell feltennünk, mindenünket fel kell áldoznunk kívánságunk ellenében. A zsenialitással éppúgy nem lehet olcsó vásárt csapni, mint ahogy lehetetlen az örökmozgó gépet feltalálni. Minden effajta kísérlet ellentmond az energetika törvényének. Semmiből nem lesz valami. Zseniális emberré lenni annyi, mint egy adott akaratenergiát átalakítani zsenialitássá. És az, aki egy kívánságába nem adja bele minden akaratenergiáját, hanem fenntartja azt magának, elpocsékolja más célokra, esetleg ki sem fejti, mert nem rendelkezik vele, az sohasem számíthat eredményre. Nietzsche írja:

„Az egyéniség hiánya mindenben megbosszulódik. Elgyengült, vékony, kihunyt, önmagát tagadó és megtagadó személyiség semmi jó dologra nem alkalmas, legkevésbé a filozófiára. Az »önzéstelenségnek« nincs értéke sem földön, sem égen; a nagy problémák mind a nagy szeretetet követelik, erre pedig csak erős, kerek, biztos szellemek képesek, akik szilárdan és biztosan megülnek. A legdöntőbb különbség, hogy egy gondolkodó személyes kapcsolatban van-e a problémáival, hogy bennük bírja-e sorsát, baját, legnagyobb boldogságát; vagy személytelenül áll velük szemben, hogy csak a hideg, kíváncsi gondolat csápjaival tudja-e őket megtapogatni és megfogni. Ebben az esetben ne várjunk semmi eredményt, azt előre megmondhatjuk. Mert a nagy problémákat békák és csenevész lények esetleg megfoghatják, de megtartani nem képesek! Ez a nagy problémák ízlése örök idők óta. Ebben különben megegyeznek minden valamirevaló asszonnyal.” [215]

Az akarati feltétel tehát Nietzsche szerint is az akarat belső értéke, mélysége, intenzitása, mely mindenkor egyenes arányban áll az eredménnyel. Miért tehetségtelen valaki? Mert nem eléggé zseniális? Ez senkivel sem születik. Nem örökli, vagy kapja készen a boltban. Azért tehetségtelen, mert nem tud akarni. Nem tud egy és még ezer más okból.

Ad 1. Meddő. A lelke felszínes örömleány, képtelen tartós megtermékenyülésre, anyai önfeláldozásra. Tettei idétlenek, torzak, korcsok, nyomorékok, koraszülöttek. Csak a dicsőség aranyfüstje csábítja, annak valóságos, belső tartalma nélkül. Hiú. Élete sorsdöntő óráiban felszínes vágyak igézték meg, ezek kötik le és neki minden öntudatlan törekvése az, hogy ezeket az emberi gyengéit kielégítse. Ha ír, nem ás le mélyre, önmagáig, nem keres a lelkében igaz, örökkévaló értékeket, hanem kompromisszumot köt a felszínességével, és beéri a látszattal, a kevéssel, a semmivel, s ugyanakkor hajlandó a teljesítményeit értékükön felül, messze túlbecsülni.

Ad 2. Poligám. Ellentmondó hajlandóságok médiuma. Esendő, önállótlan. Életének nincs kizárólagos irányvonala, meghatározott tartalma. Céltalanul tévelyeg megállapodatlansága útvesztőiben, ereje, akarata szétforgácsolódik a sokféle megkívánás, széthúzás, ellentmondás között, semmi sem tudja lekötni, megfogni és megtartani.

Ad 3. Szegény. A tudata mélyén meghasonlásban él zseniális énjével, nem ismeri el felsőbbrendűségét, jogait, megtagadja. Rossz a lelkiismerete. Ha ír, ezer tilalomfa meredezik előtte, és nem meri azokat átlépni. Nincs a birtokában a zsenialitásának, és minden azonosításra irányuló törekvése olybá hat rá, mint illetéktelen megnyilatkozás, hatásköri túltengés, szerénytelenség. Mindenkit respektál, csak önmagát nem, és nem mer nagy lenni.

Ad 4. Akaratvérszegény. A lelke erőtlen, üres, céltalan. Veszendőségre kárhoztatott jószág, melynek se ura, se gazdája. Az ábrándozásról ábrándozik, és ennél többre nem képes.

Ad 5. Nincs hite. Felélte, elemésztette. Kételkedik magában, a képességeiben, és a kétségeivel mindenkit gyanúba fog. Az a rögeszméje, hogy őt tehetségtelennek tartják, és tudatlan-akarattalan mindig ebből indul ki. Irodalmi Don Quijote, aki szélmalmok ellen harcol.

De ki meríthetné ki a szerencsétlenségek, hajótörések, nyomorúságok történetét? A tehetségtelenség minden esetben valamely jellemfogyatkozás eredője. Mint egyéb téren, úgy a művészetben is a legnagyobb ritkaság az eszményi módon tökéletes ember.

Kosztolányi Dezső ezt a ritkaságot képviseli. Rendelkezik mindazokkal a jellemfeltételekkel, amelyek a zsenialitás megvalósításához elengedhetetlenül szükségesek: szerelmes az élethivatásába. Minden porcikájával, idegszálával, utolsó leheletéig egynek érzi magát vele, szolgája, hűbérese annak a szerelem[216]nek, mely akaratává, húsává és vérévé vált. Akar, akar és akar. Úgy magában, titkon és konok elhatározással kimondotta, hogy a zsenialitás nem tagadhatja meg magát tőle, mert ő úgy vágyja, epedi, hogy egyszerűen nem tud élni nélküle. Nemcsak anélkül nem, hogy író ne lehessen, hanem súlyosbítva azzal a feltétellel, hogy nagy, világraszóló író legyen, olyan, akit a legnagyobbak is tiszteljenek, magukkal egyenrangúnak elismerjenek. Úgy akarta ezt a megvalósulást, mint a halálosan szerelmes az imádottját, tűzön-vízen és minden poklokon keresztül.

Csak az lehet nagy, aki a kicsinységét kínzó alsóbbrendűségnek, tökéletlenségnek érzi, s a felemelkedést megváltásként sóvárogja. Csak az lehet nagy, akiben a nagyság hiánya elviselhetetlen hiányérzetként hat, mint ínség, szegénység, rossz lelkiismeret. Kosztolányi Dezső vágya, mely gyermekkorában birtokába vette, egy ínséget teremtett benne, a nagyság hiányának ínségét, mely szegénységévé, rossz lelkiismeretévé vált, és kielégülést követelt. A nagyságnak ez a szüntelen, csillapíthatatlan szomjazása és szerelmes sóvárgása tette őt rabjává egy rögeszmének, képessé arra, hogy annak mindent alárendeljen, érte mindent feláldozzon, azt kizárólagos életcéljának elismerje, és utolsó leheletéig szolgálja. Így valósult meg, és lett naggyá. Ez Kosztolányi Dezső jellemszilárdsága, az a hatalmas izomkolosszus és akaraterő, mely a zsenialitásával az egyensúlyt tartja.

Ezen belül azonban Kosztolányi Dezső írói zsenialitása sem egyéb, mint technikai tökéletesség. Semmi sem születik velünk. Nincs köztünk különbség kiválóság, minőség, tartalom tekintetében. Nincs alsóbb- és felsőbbrendű ember, született nemes vagy lángelme. A zsenialitás fejlődés, technikai tökéletesedés eredménye. Mesterség. A zsenialitás marsallbotját az elhivatottság minden közkatonája a tarsolyában hordja.

„Az élet csupa közhely” – fejtegette egy alkalommal Kosztolányi Dezső, amikor ott ültem szemben vele, a dolgozószobájában. „Semmi sem történik. Semmi megrázó, rendkívüli, teátrális. Jövünk-megyünk, teszünk-veszünk, eszünk-iszunk, lefekszünk-felkelünk, borotválkozunk, villanyosra szállunk, emberekkel találkozunk, beszélgetünk, moziba, színházba járunk és ez minden. Ha néhanap meghal valakink, vagy kificamítjuk a lábunkat, ez sem rendkivülibb. Úgy, ahogyan megtörténik, eleve semmitmondó, unalmas és érdektelen. Mindaz, ami velem az életben megtörtént, néhány irkalapon felsorolható. Iskolába jártam, szerelmes voltam, utaztam, megházasodtam, fiam született, meghalt az édesapám, betegeskedtem, írtam. Nem igáztam le népeket, ölettem rakásra embereket, gyújtottam fel Rómát. Szürke, egyhangú, kispolgári életet éltem. És erről írok évtizedek óta. Mert nincs különbség köztem és más emberek között. Minden ember egyenértékű. Ami másokkal történik, okkal-móddal éppoly nagyszerű, izgalmas és megrázó, mint az, ami bennem végbemegy: élet. Ha bárki, akit az utcán találomra megállítanánk, legyen az gróf vagy koldus az utcasarkon, be [217] tudna számolni a sorsáról, életéről, mindarról, ami vele történt, térben és időben végbement, éppoly „nagy” ember lehetne, mint azok, akiknek a szobrait a köztereken tisztelettel megbámulja. Mert nem az embernek kell nagynak, rendkívülinek lennie, hanem az írónak.”

Ha bárkinek eszébe jutna felkeresni Kosztolányi Dezsőt, és elbeszélgetni vele, egy emberrel találná magát szemben, akin semmi felötlőt, rendkívülit sem fedezhetne fel, mely őt másoktól megkülönbözteti, és hajlandó lenne csalódást érezni. De Kosztolányi Dezső nemcsak ember, hanem író is. Kétlaki lény, és ez a kétlakiság lényegében rejtett és láthatatlan, viszony harmadik személyben, önmagával. Az ember élete fölött, mint egy idegen, harmadik személy, az írói öntudat trónol, melynek megnyilatkozásairól csak közvetve, az írásain keresztül szerezhetünk tudomást. Ez minden emberben többé-kevésbé tökéletlenül ki van fejlődve, mint képesség arra, hogy önmagáról tudomással bírjon, tetteiről, gondolatairól, érzéseiről magának és a külvilágnak számot adni tudjon, azokat felülbírálja és átértékelje, de ritkán oly mértékben, hogy az mint írói készség nyilvánulna meg. Azt mondhatnánk, hogy az átlag-embernek nincs öntudata. Az átlagember ösztönéletet él. Mindaz, ami benne végbemegy, mélyen a tudata alatt hat. Az, ami benne tudatos, már ennek a tudatalatti mechanizmusnak a reakciója. Többnyire sejtelme sincs arról, hogy miért viselkedik így vagy úgy az élet bizonyos helyzetében, miért szeret, örül, szenved, bánkódik, nevet, haragszik, gyűlöl és fél. Viselkedésének, állásfoglalásának, érzésének látszólag nincs neve, eredője benne. Azt gondolná, hogy a külvilág hat rá, egyedül ez a körülmény az, mely élményeit térben és időben meghatározza. Ez azonban nincs így. A külső hatás mindig egy folyamatot indít meg bennünk, és ennek a folyamatnak az eredménye minden egyes esetben más és más. Az ember viszonya önmagához és ezen keresztül a külvilághoz határozza meg életünk értelmét. Ez pedig öntudatlan, olyan, hogy nem tudunk magunknak számot adni róla. Nem tudjuk, hogy valójában mi megy végbe bennünk, mit élünk át, és hogyan. Amit erről szavakba eldadognánk, megközelítőleg sem fedné a tényállást. Nem utalna a lényegre, a dolgok végső értelmére és összefüggésére. Valahol a felszínen mozognánk megállapításainkkal, képtelenül arra, hogy lelkünk mélységeibe leereszkedjünk, felöleljük, kifejezzük azt, ami bennünk élet, tartalom, valóság.

Az író az az ember, aki ezt helyettünk megteszi. Az író hozza a lélek tudat alatti élménykomplexumait egymással és a külvilággal emberileg érzékelhető kapcsolatba azáltal, hogy ezt a készségét művészi tökéllyé, mesterséggé fejlesztette magában.