Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

(Részlet „Néró, a véres költő” c. regényéből)

Seneca kiszabadult a börtönből. Ártatlansága bebizonyult. Maguk a praetorok is látták, hogy nem vett részt az összeesküvésben, csak ismert határozatlansága miatt keveredett belé. A tanúk mégis ellene vallottak. Akadtak olyanok, kik azzal vádolták, hogy egyenesen a császári trónra tört.

A bölcs ezeket a vádakat türelemmel viselte. Nem várt jobbat az emberektől. A rosszaság és gazság hatalmát mindig elismerte, most se tiltakozott ellene, mikor ő volt az áldozat. És mivel a rágalmat megcáfolni nem volt módjában, hallgatott.

Első útja a császárhoz vezetett. Már nagy békesség lakozott lelkében, de kötelességének érezte, hogy életét, amennyire teheti, meghosszabbítsa. Nem fogadkozott, a büntetlenségét nem bizonygatta. Azt tapasztalta, hogy az életben az igazsággal nemigen lehet harcolni. Sokszor hazudnunk kell, mikor igazságunk van. Akkor hamarabb célhoz érünk.

Nérónak, hogy visszavásárolja hátralevő napjait, felajánlotta egész vagyonát, házait, műtárgyait. Arra hivatkozott, hogy fáradt és öreg, szegénységben akar éldegélni.

De a császár az ajánlatát nem fogadta el.

Majd az életét ajánlotta fel, kérte, hogy ölesse meg. A halálról mint kívánatos megszabadulásról beszélt abban a reményben, hogy általa leszereli a császár ragadozó, gyermekes vágyát, mely, érezte, már feléje nyúlt. Néró azonban ezt is visszautasította:

– Inkább én halok meg – felelte.

Seneca leverten érkezett haza, a hosszú fogság után Paulina a kertben várta.

Mikor meglátta, sírva fakadt. Senecának a börtönben kinőtt a szakálla, s haja, melyet már régóta nem fésült és mosott, hosszú tincsben tapadt feje búbjára. Ruhája is elhanyagolt volt.

A költő felesége eléje ment, megcsókolta ráncos homlokát, mely olyan volt, mint valami összeszáradt gyümölcs. Aztán leültek a kertben.

Annál az elefánt csontasztalnál foglaltak helyet, melynél egykor Poppaea a császár színházi fellépése előtt meglátogatta őt. A többi asztal is úgy állt ott, mint valaha.

– Ne készíttessek fürdőt? – kérdezte Paulina szeretettel.

– Hagyd – intette Seneca.

Piszkosan, elcsigázottan tekintett maga köré. Régóta élt így, lemondva minden örömről, melyet az élet nyújt, még a [201] fürdő üdítő gyönyörűségéről is. Kemény nyoszolyán aludt, húst nem evett, nehogy megmérgezzék, csak gyökereket és éjjel-nappal elmélkedett.

– Jobb így – szólt, és nézte feleségét.

Paulina is őt nézte. Tekintetéből hű imádat sugárzott erre az öregemberre, aki mindenkinek bálványa volt, de néki több annál, a férfi volt, akit becsült, és mélységesen szeretett. Megértés látszott minden mozdulatán.

– Jobb így – ismételte a költő – az életet csöndesen elhullajtani. Mindennap valamit.

Seneca sárga fa alatt ült, sárga öreg. Fázott kicsit. Spanyol vére lehűlt, alig csörgedezett ereiben. Csak még a nap melengette.

– Most ezt kellene megpróbálni – sóhajtott –, úgy mosolyogni, mint az ősz, egyszerűen és szelíden. Az ősz, mely már semmit sem akar.

Paulina megfogta kezét, hogy ifjú testéből átáramoljon valami melegség. Most ketten melengették őt: a nő és a napsugár.

Tovább beszélt, és felesége odaadóan hallgatta őt.

– Nem lenne szabad túlontúl ragaszkodni az élethez. Akkor fáj. Ezt ifjúkoromban tanultam zsidó szektáriusoktól. Akitől elvesznek valamit, az bölcsebben cselekszik, hogyha előre, okosan odaadja. Ezért kínoztam magam fiatalkoromban, nem ettem, nem aludtam, és sohase éreztem olyan örömet, mint akkor, s legnagyobb fájdalmam az, hogy ezt hamar abbahagytam. Hidd el, a böjt és álmatlanság a tobzódás. Micsoda álmok látogatnak meg a virrasztásban, micsoda ízeket hoz össze a koplalás, mely folyton szakácskodik, és csömör nélkül jóllakat bennünket. Most élvezem igazán az osztrigát, hogy egyáltalán nem eszem többé. Ez az igazi ínyesség. Abban sincs igazad, kedves Paulinám, hogy puha párnákat kínálsz, és sajnálod törődött testemet, mert kemény deszkákon egyenesítem. Én, ki nemsokára a legrosszabb ágyon alszom, melyhez képest minden vacok kéjes és meleg, szoktatom magam a jövőhöz, csitítom lelkiismeretemet, mely sok mindennel vádolhat.

A nő ezt nem értette, de nem mondott ellent. Seneca sovány homlokán összeráncolta az aszott, majdnem fekete bőrt, és folytatta:

– Igen, sok mindennel – és elgondolkozott. – Hogy is kezdődött? – kérdezte mintegy önmagától. – Szerettem, nagyon szerettem. Azzal kezdődött. Itt kezdődött minden romlás és hazugság. Mindig itt kezdődik.

Paulina szólni akart, de Seneca szelíden elhárította.

– Igen, a szeretet lefelé vitt. Csak az zülleszt, és távolít el a céltól, a szeretet: a nagy-nagy szeretet.

Aztán bánat nélkül, kellemesen csevegett:

– Valaha fiatal voltam. Sűrű, kemény hajam volt, sudár alakom, tüzes beszédem. Az apám hozott föl Rómába, nagyra[202]vágyásában ő kívánta, hagyjam abba a bölcsességet, és tanuljak bölcseletet. Én engedtem. Hírneves ember lettem, irigyelt és gazdag. Milyen szépnek tetszett akkor a Város. Szerettem a dicsőséget. Aztán engem is megszerettek. Mikor végigsétáltam a Campus Martinuson, mindenki megfordult utánam, és csak engemet kényeztetett. Boldog hispániai fickó, spanyol-latin kölyök, püthagoraszi bölcseletet hirdettem. Természetesen szép nőknek. Azok hallgatták előadásaimat. Julia Livilla is, Caligula nővére. Egyszer előadás után hozzám fordult, felvilágosítást kért egy erkölcsi kérdésre vonatkozóan, melyet nem egészen értett, utána közös gyaloghintón mentünk sétálni. Nyolc évembe került ez a séta, száműztek Korzika szigetére. Vajon megérte-e? Most úgy rémlik, igen, mert az emléke nagyon szép.

A szende és finom költő-feleség féltékenység nélkül hallgatta. Ezt a gazdag és ismeretlen múltat szerette benne, a régi, csodás és nagyszerű nők varázsát, a sikereket, melyek viharok után övéi is lettek. Seneca belemelegedett az emlékezésbe.

– Csakhogy ezzel belekerültem az életbe, mely millió gyökérszálával körülölelt, és nem volt többé menekvés. Vissza akartam jutni a Városba, leveleket irkáltam a hatalmasoknak, hízelegtem ringy-rongy szabadosoknak, kiket megvetettem, hogy szóljanak egy jó szót a császárnál az érdekemben. Ők pedig vesztemre hallgattak. Bárcsak ott hagytak volna elpusztulni. Egyedül és büszkén.

Most lehunyta szemét:

– Ma már világosabban látom azt, ami elmúlt. Mindenki itt van, akivel találkoztam, nők, írók, színészek, még régi magam is. Vannak aztán nagyobb árnyak is. Agrippina. Ő a leghatalmasabb. Aztán a gyermek Néró szöszke feje. Mindez már csak messziről, fátyolon keresztül. De az élet elvesztésében van valami kellemes, megnyugtató is.

Paulina törölgette szemét, közelebb húzódott hozzá.

– A börtönben kinevettek – vallotta Seneca –, fejemre olvasták írásaimat, melyekben a szegénységet dicsérem, és kérdezték, miért vagyok gazdag. Úgy tekintettek rám, mint egy megvásárolt, vén figurára. Egy szót se szóltam nekik. Mit is magyarázhatok meg ezeknek az otromba golyhóknak, hogy értem ide. De neked, édes, most el akarok mondani mindent. Legjobban szerettem volna emberek nélkül élni, meztelenül, gőgösen, ahogy születtem. Csakhogy ez nem volt lehetséges. Mert hogy közéjük kerültem, körülvettek, és nyomban azt firtatták, mi a véleményem erről vagy arról a politikai kérdésről. Költő voltam, és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem. Vagy mi a véleménye egy virágnak a szenátus újabb határozatáról, egy olajfának a cirkuszi vörös vagy fehér pártról? Mikor gondolkozni kényszerítettek, mert számomra se volt kegyelem, rájöttem, hogy az ő ügyükről, melyekről nekik [203] csak egy véleményük volt, nekem legalább két véleményem van, hol ez, hol pedig az, amilyen oldalról szemlélem. A költőben minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár. Nekem azonban, sajnos, állást kellett foglalnom. Ez nem volt nehéz. Minden igazságnak két színe van, s én mindkettőt egyszerre láttam, és az ellentétes pártoknak nagyon világosan kifejeztem, hogy tulajdonképpen mit is akarnak. Azt mondták, nem voltam őszinte. Holott akkor, mikor kérdeztek, mindig őszinte véleményemet hirdettem, egy részét annak, amit tudtam, mert az egész igazság birtokomban volt, amit ők nem lettek volna képesek elviselni. Nem is az a bűnöm, hogy változott a véleményem, és csupa ellenmondás voltam, mint maga az élet, hanem az, hogy egyáltalán színt vallottam. A bölcsnek nem szabad megszólalni és cselekedni.

Odafordult a feleségéhez:

– Szerettem az életet, az igazságát is, és a hazugságát is. Minden csak miatta történt. Az egyetlen, vissza nem térő életemet védtem, mely elmúlik, olyan korban, melyben élni nem volt természetes dolog. Jogom volt hozzá. Lángnak születtem, különbnek, érzékenyebbnek, értelmesebbnek, mint itt akárki. Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethijas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek. De látod, mégis hová jutottam. Lerokkantam, mert közösséget vállaltam az emberekkel. Hibát követtem el, tudom. Akkor a legnagyobbat, mikor odaadtam magamat Nérónak, én, aki költő vagyok, őneki, aki csak császár. Hízelgőnek és kétszínűnek tartottak miatta, sokan becstelennek. Ezt állnom kell. Aki szereti az életet, az olyan, mint én. Hasonló az élethez, mely szép és zagyva. Aki szereti a halált, az olyan, mint Néró. Meddő és sötét. Aki az egyenességet szereti, az olyan, mint Burrus. Igazat mond, és belehal. Enyém volt a szebb sors. Éltem, ameddig lehetett. De most meg kell halnom.

Paulina felsikoltott:

– Csitt – mondta Seneca feddően, mint egy kislánynak, akit rendre intenek –, meg kell halnom. Hogy miért? Most jártam a császárnál. Nyájaskodott és biztatott, de épp abból láttam, hogy kevés időm van, jó lesz készülődnöm. Nem örülök neki. Nem hiszem, hogy meghalni bátorság. Bátor halottak nincsenek. Meghalni mindig nagy ostobaság, még az utolsó percben is. Csakhogy a végzetet, melyet reám mért a Gondviselés, nem tudom elfordítani. Évekig tartottam fel, de ma már gyenge vagyok hozzá.

Felesége kérte, hogy meneküljenek.

– Nem – mondta Seneca –, kár lenne tovább tépelődni. Caligula császár, mikor fiatal voltam, halálra ítélt. Akkor egy kéjnő mentette meg életemet, akit mind a ketten szerettünk. Később is sokszor forogtam halálos veszedelemben, de mindig kimenekültem, elértem, amit akartam. Úgy játszottam az emberekkel, mint bábukkal, mert hidd el, alapjában véve, nagyon [204] egyszerű lények. Egy szó vagy egy intés kitéríti őket útjukból, és mellénk szegődteti.

Paulina kérdő mozdulatot tett, és mintha remény csillámlott volna szemében.

Néró azonban más – mondotta Seneca, és tagadóan rázta fejét. – Én ma láttam ő és tudom, hogy reménytelen minden. Nem lehet többé megállítani. Vele is játszottam sokáig. Gyúrtam és formáltam addig, ameddig kezeim között volt. Csakhogy most valami egészen különös dolog történt. Már nemcsak az ő szellemével állok szemközt, hanem a saját szellememmel is, mely ellenem fordul, azzal a korlátlan és hatalmas démonnal, melyet én ömlesztettem beléje. Egy költő kiszámíthatatlan szeszélye él benne. Ezzel szemben tehetetlen vagyok. Én, aki egész életemben a gondolatom által diadalmaskodtam, most a gondolatom által pusztulok el.

Seneca elkomorodott:

– Engem tettek nevelőjének. Igen, csakis ez a szörnyű. Csupa jó szándékkal közeledtem hozzá, jóságról, megbocsátásról papoltam neki, de aztán – magam se vettem észre – napról napra, nyomról nyomra kitártam előtte természetemet, megmutatkoztam igazi mivoltomban, kinyitottam magamat, és ő meglátta a költőt, aki korlátlan, őrjöngő természethez hasonlít. Ettől a látványtól akárki megőrülhetne. Úgy gondolom, hogy a költő, ki mindent csak látványosságnak tart a földön, az igazi gonosz szellem. Hiányzik belőle az a korlátoltság, mely nélkül nincs erkölcs és élet. Ettől omlott össze ő is. Hogy is nevelhetne valakit költő, aki magát se tudja nevelni életre és boldogságra, hiszen éppen ezért lesz költő. És mi ketten neveltük őt. Agrippina meg én. Megölte az anyját. Most pedig engem ölet majd meg, a nevelőapját.

Bólingatott.

– Ennen fiam, szellemi gyermekem támad ellenem, és kezében az a fegyver, melyet én adtam neki. Régi és mély harag lappang benne ellenem. Ki tudja, mit hallhatott rólam, mi juthatott rólam, mi juthatott fülébe egykor. Azóta nem bocsátott meg soha. Általában nem szeretett. Mert hiába igyekeztem hazudni és színlelni, szememben meglátta, mit gondolok róla, érezte a lenézést, melyet nem bocsát meg most se. Bizony, vége mindennek, és ez nagyon furcsa. Annyit írtam erről, mióta az eszem tudom, minden gondolatom a halál volt, és most a sokszor idézett vendég a küszöbön áll. Hát ilyen. Ifjúkoromban csak képzelegtem róla, de most, hogy öreg vagyok, és magamban hordozom, tudom, micsoda. Az öregember atyjafia az elmúlásnak. Nem zúgolódom ellene. Megnyugszom abban, hogy az ostobáké a föld. A bölcseket nem bírja el.

– Te jó vagy – mondotta Paulina –, és szent vagy, és tiszta vagy, és ártatlan vagy – és megcsókolta Seneca kezét mondhatatlan gyengédséggel.

A kertben borzongtak az őszi fák. Hűvös légáram rohant [205] az utakon, az október végi szélben zörögtek a tar gallyak és harasztok. Levelek gördültek le a szobrok válláról.

– Lucanus meghalt – mondotta Seneca színtelen hangon. – Őt is kivégeztette. Azt mondják, nagyon gyáván hallt meg. Szeretett volna még élni és írni, visongott és toporzékolt, annyira nem akart meghalni. A börtönben megzavarodott. Mindenáron szabadulni kívánt, s tulajdon édesanyját is föladta, belekeverte az összeesküvésbe. Azt hitte, ezen az áron kegyelmet kap tőle, a másik anyagyilkostól. Csalatkozott. Tegnap fölvágták ereit. Utolsó pillanataiban azonban láz fogta el, és szavalt. Emlékszel a Pharsaliából arra a részletre, melyben Lücidasz halálát írja le, akit a tenger mellett leszúrnak? Nekem most nem jut eszembe. Paulina, hozd ki a könyvet!

A költő felesége kihozta a Pharsaliát, melyben Seneca meghatottan lapozgatott. Rokonának, a halott költőtársnak halhatatlanságát látta minden betűben. A harmadik énekben rábukkant a részletre, mely a 637. sortól a 645. sorig tart. Átadta a könyvet Paulinának, aki olvasni kezdett. Seneca egy fatörzshöz támasztotta lankadt fejét, úgy hallgatta. Feleségének fiatal hangja pedig szépen, csöndesen hullámzott az őszi levegőben.

„Erre barátjai fölfogják a rogyó daliát már,
Záporosan dől a vér, nem mint a kicsinyke sebekből,
Nagy patakokba bugyog, hiszen ontja a megszakadó ér,
És az az ár, amelyen kanyarogva cikázik az élet,
Mostan a vízbe fagyott. Elesett sohasem ment
Innen el ily nagy úton. Hidegült már törzse szegénynek,
Ámde hol a dagadó zsigerek pihegése parázslik,
Ottan a végzet is állt, akadozva haladt a tüdőben,
Majd a szívébe rohant, s tusakodva a földre teperte…”

Mind a ketten könnyeztek. Seneca szólalt meg:

– Szép versek, pontos és jó sorok. Igaz művész munkája. Tömör leírás, sallang nélkül: a kézzelfogható megsemmisülés. Így halt meg, ezeket kiabálva, és utolsó szava az utolsó sor volt. Komédiásnak tartották, megvetették, akik látták az élethez való ragaszkodását, de hitet teszek, hogy igazi költő volt, aki szerette a napot, és utálta az éjszakát. Én szebb halált nem tudok elképzelni. Az én vérem volt, testvérem gyermeke.

Paulina megkérdezte:

– És még sokan?

Seneca intett:

– Nagyon sokan.

– Zodicus és Fannius is?

– Ők nem – felelt Seneca. – Nekik semmi bajuk. Most forradalmárok, minthogy az jövedelmez legjobban. A társaik jó helyre bújtatták őket. Sohase bukkannak nyomukra. A középszerűség halhatatlan, és a hitványság örökkévaló.

Kiélték a szomorúság és gyász érzését, s mint ilyenkor történni szokott, másról kezdtek beszélni. [206]

– Tudod, ki adott föl? – kérdezte Paulina. – Natalis – mondta csodálkozva.

– Natalis? – kérdezte Seneca, és kicsit maga is csodálkozott.

– Ő – felelte Paulina –, az, akivel annyi jót tettél, mint senkivel, és semmit se vétettél ellene, soha. Hiszen fölszabadítottad a rabszolgasorból, és egész vagyonát tőled szerezte.

Szava elakadt. Percekig nem tudták megérteni az emberi elvetemültség e mértéktelenségét, és ez mindkettőjüknek láthatóan fájdalmat okozott.

– A hálátlan – szólt Paulina megvetően –, a rabszolga. Én nem értem.

– Én értem, kedves – mondta Seneca. – A hálátlanság sohase érthetetlen. Sokszor találkoztam vele az életben, többször, mint a hálával, ezért nem is lehet természetellenesnek vagy embertelennek neveznem. Sőt a hálátlanság nagyon emberi. Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állanak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk. Azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb menthetetlenül meggyűlölnek bennünket. Ennek pedig egyszerű a magyarázata. Akik pénzt vagy szellemi segítést fogadnak el tőlünk, megalázódnak az által, hogy reánk szorultak, és aztán visszafizetik a keserűséget, melyet tőlünk kaptak. Folytonosan azt hallod, hogy a pártfogolt jótevője ellen fordult, noha tőle várta legkevésbé. A bölcs azonban várja ezt a jutalmat. És nem fáj nagyon neki. Mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes, vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk, amire emlékezni határozottan kellemetlen. Miért haragudjak Natalisra? Csak ő haragudhat reám. Én pedig mindig inkább szeretem, még most is oly jólesik elgondolni, mit műveltem érette, hogy feledem aljaságát, és bámulom tulajdon jóságomat, mely nem halványul el hitványságától.

Hogy ezt megértették, enyhülten mosolyogtak, többé nem is vádaskodtak, mert csak a rejtélyes okoz szenvedést. Figyelték az őszt, mely a kertben motozott titkosan. Leszedte a fákról az alkalmi díszeket, a lombokat, melyeket tavasszal aggatott reájuk, avart szórt lábuk alá, s hallgatták egy-egy gyümölcs súlyos puffanását, mely utolsó pillanatban, hogy megérett, a földre esett komoly, mélyen muzsikáló zajjal.

A kert alatt léptek közeledtek.

– Itt vannak – mondotta Seneca.

Paulina fölkelt. Két lictor jelent meg, a halálos ítélet végrehajtói egy centurio kíséretében, aki írott parancsot hozott. Utánuk egy orvos.

Zavartan megállapodtak, mert mindjárt meglátták az agg költőt, akivel végezniük kellett. Elefántcsont széken ült. [207]

Seneca hatalmasan megriadt, úgy, mint még soha életében. Maradék vére elhagyta arcát. Az, amit gondolt és érzett, írt és mondott eddig, összekuszálódott fejében, s csak ez a kép maradt meg mindenből, mely könyörtelen szigorában régen meglévőnek s mégis valószínűtlennek, hihetetlennek látszott. Fel akart állni, hogy nyugodtságot színleljen. De lábai megtagadták a szolgálatot, és visszaroskadt.

Paulina első ijedelmében fölemelte karját, mintha a katonák felé akarna sújtani. Aztán céltalan mozdulatát visszavonta, férjéhez ment, megfogta kezét, melyet kivert a hideg verejték.

Seneca szája hangtalanul mozgott:

– Csak a végrendeletem – suttogta.

Két nála lakó, hű tanítványa, ki oktatást kapott tőle a sztoikus bölcseletben, viasztáblát, íróvesszőt tett eléje.

– Sajnálom – mondta a centurio –, nem részvétlen hangon szigorú parancsom van.

– Ezt se lehet? – kérdezte a költő.

A centurio alig mozdította fejét, de szája határozott tagadást fejezett ki.

Seneca, hogy késleltesse azt, ami nem maradhat el, megint megszólalt:

– Csak egy szót írnék.

– Nem lehet – mondta a centurio.

Egyik lictor bement a villába, nagy üstökben vizet forraltatott, mellyel majdnem egészen megtöltötte a fürdőszoba kádját. A másik szurokfáklyával világított.

Seneca a centurio támogatásával fölkelt.

– Menjünk – szólt, mikor már vezette befelé a fürdőszobába. – Jöjjetek! – intett Paulinának és két tanítványának, aki hozta a viasztáblát, íróvesszőt.

Áthaladtak a villán, a régi szobákon, melyek olyanok voltak, mint az öreg emberek reménytelen és jövőtlen lakása. Minden csak a múltról beszélt itten, minden ajtófélfa, minden kilincs, minden kulcs, mely megbarnult a használattól, teleszívta magát gazdája életével, és most utoljára még kiárasztotta magából. Seneca mikor e tárgyakra tekintett, az életétől is elbúcsúzott.

A két tanítvány már a fürdőszobában kuporgott. Térdükre tették a táblákat, lesték a mester utolsó szavait, hogy lejegyezzék, és okuljanak belőlük. Seneca egyelőre nem szólt semmit. Gyorsan levetkőztették. Bódulva állt a szobában, mely homályos volt a gőztől, a fáklya füstjétől, és nézte a mozgó, gyöngyöző vizet. A centurio leültette egy magas székre úgy, hogy jobb lába már a kádba nyúlt, a bal pedig künn maradt mezítelenül.

– Hát meg kell lennie – szólt, s nem jutott eszébe semmi se, egyetlen tétel vagy igazság sem, melyet élete során hirdetett Erkölcsi leveleiben, csak az a félelem foglalkoztatta, mi lesz azután, amiben egyetlen ember sem bizonyos. [208]

A két lictor közrefogta, térdét kifeszítette. Odalépett az orvos.

Törődött rabszolga volt, aki pár éve az orvosmesterséget gyakorolta. Ő sem örült.

– Doktorkám – kérdezte tőle Seneca csöndes öngúnnyal –, nem várhatnánk még egy kicsit, legalább egy percet? Azért is kár.

A centurio azonban siettette, nehogy kihűljön a víz. Egyik lictor térdéhez tartotta a fáklyát.

– Legyen – mondta Seneca, és odanyújtotta térdét, mely kilógott a kádból.

Figyelte, mi történik.

Az orvos a térdkalács alatt szakértelemmel kereste az eret, az élet fő útját, melyben a vér nagy csatornában rohan, hogy a kezében lévő élesre köszörült pengével átvágja. Hamar megtalálta. Akkor nagy erővel belecsapott. Az ér, mely már elmeszesedett, érdes zajjal ropogott, mikor a kés fölnyitotta. Seneca a fájdalomtól sírva fakadt. Paulina és tanítványai is sírtak.

Most mindnyájan vártak. Öreg vére azonban, mely megalvadt a hosszú élettől, akár az óbor, sehogy se akart kicsorranni.

– Nem vérzik – mondta az orvos bosszankodva.

Ekkor bal lábán is fölvágta a főeret. Valamicske vér szivárgott feketén. Utána jobb és bal csuklóját nyitotta ki, melyet Seneca a vízbe lógatott.

Beszélni kezdett természetes hangon.

– Írjatok – szólt –, elmondom, milyen. Látom ezt a fürdőszobát, a fáklyát és titeket, mindnyájatokat, kik itt álltok. Paulinát, aki sír – a kedves és áldott –, s feléje fordult, intve a kezével –, a tanítványokat, az orvost és a katonákat. Csodálkozom azon, hogy csak ennyi. És várom, mi következik.

Hallgatta a vére zaját, mely rózsaszínűen elegyült a fürdővízzel. Majd ismét beszélt:

– Gyengeséget érzek, mintha kicsit álmos lennék. Vagy talán könnyűséget. Más semmit.

Ismét várt.

– Most azonban nehéz minden. És rossz. Írjátok: rossz. De a szemem világosan lát. Hallom a hangom, és tudom, mit mondok.

Ebben a pillanatban olyan lett, mint a fal.

– Émelyeg a gyomrom – és a vízre hajolt.

– A vérveszteség miatt – magyarázta az orvos.

– És feketén látok – tette hozzá Seneca –, mintha fekete posztóból lenne minden. Írjátok: rossz, nagyon rossz. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig.

Mélyen lélegzett.

– Nem titkos, csak szörnyű. A titkot még nem tudom, és elmondani, úgy látszik, nem is bírom. Pedig már ott lehetek valahol, a szélénél. [209]

Percekig nem szólt. Elalélt Paulina karjaiba, aki a fürdőkád mellett tartotta őt.

Egyik tanítványa közel hajolt arcához:

– Milyen most? – kérdezte.

Seneca nem felelt. Feje Paulina dagadó, fiatal keblén pihent, az édes, eleven halotti vánkoson. De a tanítvány a halálos álomból még egyszer fölrázta. – Milyen? – firtatta, és megérintette arcát, mint akit felébresztenek.

Seneca erőlködve beszélt, de határozottan:

– Nem olyan, ahogy képzeltem – mondta. – Más. Egészen más.

– Milyen? – kérdezte ismét mind a két tanítvány egyszerre.

Seneca csuklott, és vergődött jobbra-balra. A fürdővíz vérvörösen lüktetett.

Erre a centurio gyengéden elvezette Paulinát. Az egyik lictor megfogta a halálraítéltet, két karjánál fogva és a magas székről – nem durván – beledöntötte a forró vízbe. A költő még egyet sóhajtott, és teste elmerült.

Utolsó sóhajából légbuborék lett.

Az sokáig ott táncolt a víz fölszínén. Aztán szétpattant.