Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Kosztolányi Dezső: Úriasszony

(Szatíráiból)

Negyven kiló, és nagyon boldogtalan.
Szemöldökét finom acélcsipesszel
a társaságban irtja, hátravetve
sovány fejét, s a rúzsával piros
pilléket ír az ajkai fölé,
míg kézitükrében figyel magára.
Pár év előtt az emlőit akarta
eltávolítani egy divatos
sebésszel, ámde erről lebeszélték.
Csak vakbelét vetette ki előre,
ezenkívül néhány haszontalan,
fölösleges szervét, hogy ezzel is
könnyebb legyen. Ma már tehát egészen
üres, akár egy kipakolt bőrönd
vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül,
és ritmikus tornára jár. Römiz
és bridzsezik. Csupán a jobb körökben.
Leánykorába zongorázgatott is,
de abbahagyta. Mindent abbahagy.
Sétálni viszi a tragédiáját,
s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony.
Ha – néha – föl van öltöztetve, fázik.
Ebéd után éhes. „Nem értik őt.”
A férje sem, „ez a derék fiú” –
így hívja –, aki kenyeret keres rá,
de ő kenyeret nem eszik soha,
csak aszpikot, grépfrútot, kaviárt,
s így tőle független. Beteg asszony.
Nagyon beteg. Húsz toalettje van,
harminc szerelme s több „komplexuma.”
Mindig halálosan fáradt. A hangja
személytelen és gépi, mint a hangos,
filmek beszéde, mely közelbe-távol
egyforma, és így senkihez se szól.
Ó, Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás, meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.
Ő körmeit mutatja énnekem,
bíborra festett, görbe körmeit,
mint amazon, és azt ígérgeti,
hogy összetép. De ez nem érdekel.
A szobalánya inkább. Hogyha olykor
teára hív, künn az előszobában
megcsókolom a szobalánya száját,
és elmenőben és mindenkoron
a szobalánynak csókolok kezet.