Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Kosztolányi Dezső, az európai hírű, nagy műveltségű költő Suboticáról indult el, és suboticai talajban gyökeredznek legemberibb és egyben tartalomban legmélyebb versei. A szegény kisgyermek panaszai c. versciklus meleg, érző alakjai ebben az unalmas, nagy alföldi városban éltek valamikor. A költő Kosztolányi prózai írásainak legjava is ugyanoda vezet vissza, mint a csengő-bongó versikék: a suboticai szürke talaj táplálta őket kiadósan. Kosztolányi kivételes tehetsége, emberi és művészi meglátása kellett ahhoz, hogy ez az elvesző vidék, hallgató föld, növekvő házerdő kiadja magából a legnemesebbet, a felejthetetlen emberi érzések és hangulatok gazdagságát.

A gyermekkori emlékek gyűjteménye a Kosztolányi-ház egyszerű falai között ma is frissen megtalálható. A lakás patinás múltat őriz. A Kosztolányi család két évszázados útjai futnak itt össze az aranyos szívű, drága édesanya és a megelégedett testvér könnyed, élvezetes élőadásában.

Az író anyja, néhai Kosztolányi Árpád suboticai gimnáziumi igazgató özvegye, Suboticán a Kertváros egyik csendes utcájának utolsó házában él. Mindenfelé szőlők és gyümölcsösök látszanak, melyek közül csak itt-ott meredeznek elő többnyire vakolatlan falaikkal az új házak. A csend és a nyugalom féltve őrzött szigete ez, amelyet elkerül az utcai lárma és kiabálás. Ilyenkor, tél derekán nagyon kietlen és elhagyatott minden, de Kosztolányiéknál a tél sivársága nem szántja végig a forró, rajongó lelkeket. Anya és lánya élnek megértő szeretetben, és naponta szövögetik, erősítgetik azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mind szorosabbra fűzik őket életük egyetlen értelméhez: Kosztolányi Dezsőhöz. Az ő nevével ébrednek, és az ő nevének emlegetésével múlik el a nap. S ha nem is beszélnek róla, gondolatban vele foglalkoznak.

Leültünk a kemény faasztal mellé: a költő anyja, húga, Arató Endre és én, s szedegettük, gyűjtögettük a soha el nem hervadó emlékeket Kosztolányi Dezső életéből. Az emlékekhez kitűnő hátteret nyújtottak a gondosan megőrzött, régi családi bútorok, festmények, a megénekelt falióra és az előkerülő albumok fényképekkel és versekkel tömötten. Még csak a szemünket sem kellett behunyni, hogy néhány évtizeddel visszautazva lássuk s megértsük a költő első verseinek keletkezését. [195]

Hogyan lett költő Kosztolányi Dezsőből?

Kosztolányi Mariska, a költő mélyen érző húga, akinek legsajgóbb fájdalmát a költő megénekelte, könnyed kalauzolással kísér el az első versek műhelytitkáig. Kérlelés, kíváncsiskodás, faggatás nélkül beszél fivéréről:

– A negyedik gimnáziumba járt, amikor az első verset írta. Ha jól emlékszem, apa észrevette, hogy nem a leckéjét írja, s megkérdezte tőle, hogy mit csinál? »Verset írok, felelte Dezső, s apa mérgesen rászólt: „Rongyok azok, nem írások, azt ajánlom, hogy inkább tanuld meg a fizikát.” Nem is érdeklődött, hogy miféle verset ír, annyira nem vette komolyan a fia irkafirkáit. Már gyermekkorában bámulatos nyelvtehetséget árult el. Nagyapjától, aki 48-as honvédtiszt volt, s aki az emigráció alatt Amerikában is megfordult, hallotta az első német és angol szót. Minden idegen szó szinte ráragadt. Amit egyszer hallott, soha nem felejtette el. Karácsonykor itt volt két napig, és unokahúgánál, Kosztolányi Árpád palicsi orvos gimnazista lányánál meglátta a cirill betűs tankönyveket. Kíváncsisággal lapozott bennük, s többszöri olvasás után már több betűt és szót megjegyzett. A német és francia nyelvet még diákkorában tanulta meg, az olasz és angol nyelvet később. Azt mesélte, hogy amikor Stockholmban járt, annyira érdekelte a svéd nyelv, hogy ha hosszabb ideig a svéd fővárosban marad, ezt a nyelvet is könnyedén megtanulta volna.

A költő anyja felcsillanó szemekkel hallgatja leánya szavait, aztán ő folytatja:

– A fiam az apjától s nagyapjától örökölte a pompás nyelvérzéket. A férjem élete vége felé különben maga is írt verseket. Akkor Dezső már elismert, nagy író volt. Három évvel a halála előtt írta első verseit, és halála napjáig írt. Két verset be sem fejezett. Itt vannak a papírszeletek…

Két papírszelet kerül elő. Gondos, nyugodt ember kezeírására valló betűk ömlenek el a hófehér papírszeleten. Az egyik halottak napjára készült, de nem fejezte be, mert közben meghalt.

Előkerül egy vastag, keménykötésű füzet. Az öregúr, az akkor már nyugdíjas gimnáziumi igazgató utolsó esztendejének gondolattükre. Több száz vers az öreg ember érzéseinek megvilágításában.

– Firáczy Árpád álnéven jelent meg több verse a budapesti lapokban… A férjem ugyanis minden versét megküldte a fiának kritika miatt. Dezső a jobbakat kiválogatta, és egyiket-másikat elhelyezte a lapoknál, de nem mondotta meg, hogy a versek szerzője az édesapja. A Napló, az Érdekes Újság, az Új Idők és a budapesti napilapok hozták a Firáczy-féle verseket, amíg egy napon ki nem tudódott, hogy a verseket Kosztolányi Dezső, az író és költő apja írja. A leleplezés annyira fájdalmasan érintette, hogy attól kezdve többet nem küldött a lapoknak verset, és csupán a maga szórakozására, az emlékalbum részére írogatott tovább. [196]

– Az én drága „Didém”, az én aranyos fiam! – Mindig így becézi végtelen szeretettel és boldogsággal fiát Kosztolányi Árpádné. Soha nem mondja azt, hogy Dezső. Mindig csak: a Dide így, a Dide úgy. Mint valami kisgyermeket, úgy simogatja a szavaival. Még soha nem láttam anyát ilyen mélységes szeretettel beszélni fiáról.

– Itt van apjának a fényképe – tesz elébünk egy régi fényképet Kosztolányi Árpádné.

Három-négy éves kisfiúcskát ábrázol, akinek nehezen kivehető arcvonásaiból azonnal kiütközik a Kosztolányiak jellegzetes mosolya és tekintete.

– Akkor kapta az első hosszúnadrágot, mert addig szoknyácskát viseltek a Bach-korszakban. A fiú nagyon szerette nézegetni ezeket a régi képeket, régi arcokat.

– Milyen volt a fia gyermekkorában?

– Nagyon jó, szófogadó, de roppant félős. Egy iskolatársa mindig ijesztgette a Hasfelmetsző Jackkel, aki akkoriban garázdálkodott. Különben gyermekkorában súlyos betegségeken ment keresztül. A legkínzóbb betegsége az idegasztma volt, amely kimerítette, fojtogatta. Mindig rettegett. Hányszor belekapaszkodott az asztalba, és alig lélegzett.

Kosztolányi Mariska kiegészíti édesanyja szavait:

– Emlékszem rá. Anyánk kiment a lakásból, és Dezső nagyon megijedt. Maga mellé hívott engem és Árpádot, és azt mondta, hogy most ő a legöregebb, tehát kötelesek vagyunk hallgatni rá. Ránk parancsolt, hogy kórusban kiáltsuk: »ég a ház« hogy ráijesszünk anyánkra, és bejöjjön hozzánk. Ezt is félelme idézte elő. Különben gyermekkori félelmeinek, vízióinak s az átélt betegségeknek sok-sok mozzanatát örökítette meg verseiben.

– Nagyon sok olyan verse is van, amelyek az orvosi pálya területére vezetnek.

– Igen sokat tartózkodott a Decsy-féle gyógyszertárban gyermekkorában, és ott mindig megfordultak orvosok, gyógyszerészek, akikkel elbeszélgetett, és tanult tőlük.

– Melyik írását tartják a legkedvesebbnek és a legjobbnak?

– Nekem mindegyik írása egyformán kedves – feleli sietve az anyja, de a húga határozottabb választ ad.

– Dezsőnek és nekem is a Véres költő tetszik a legjobban. A versei közül mihozzánk azok állnak a legközelebb, amelyek „A szegény kisgyermek panaszaiban” jelentek meg, mert ezek alakjait ismerjük. A bátyám egyébként könnyedén ír, és sokat. Ha leül írni, a verssorok készen ömlenek tollából.

Közben eltűnik mellőlünk a költő ősz hajú anyja, majd remegő kézzel az asztalra tesz egy régi bibliát.

– Mariska – szól a lányához –, keresd csak ki az első versét. [197]

A vers 1901. október 26-án készült, és így hangzik:

Egy sír

Oh, mennyi ábránd háborítja
E szép, csöndes életet.
Tündérruhákba jönnek aztán
Ellenségeink szívünk felé.
Egy szép mosoly, egy kézszorítás
Illatfelhők alatt.
És vége lesz a bús regének –
Egy bús sír, mi abból megmarad.

Kosztolányi Dezső akkor a negyedik gimnáziumba járt. Szülei huszonöt évig a gimnáziumban laktak, de a költő nem az iskolalakásban született, hanem dr. Székely Zoltán ügyvéd házában. A költő karácsonyi ittlétekor megtekintette azt a szobát, amelyben először látta meg a napvilágot, és elérzékenyülten kereste a régi gyermekidők fakuló emlékeit. Az utcán meglátta a „grundot” és pajtásainak játszóterét. Ma a tiszti otthon áll azon a helyen, ahol a költő pajtásaival „rab-pandúrt” játszott, labdát rúgott, „klikkerezett.”

Még egy nevezetes és Kosztolányi Dezső életében bizonyára felejthetetlen eseményre hívják fel az udvarias vendéglátók figyelmünket: gimnáziumból való kicsapatására.

– Dezső az önképzőkör elnöke volt, és ebben a minőségben összetűzésbe került Révffy Zoltán irodalomtörténeti tanárral, aki egyik dolgozatáról azt állította, hogy tele van germanizmussal, mire Dezső önérzetesen tiltakozott.

– Mutasson legalább egyet, különben is – felelte elhirtelenkedve, ami nem volt szokása – azt hiszem, én ehhez jobban értek, mint a tanár úr.

– Természetesen nagy botrány lett belőle, és összehívták a tanári kart. Apja kijelentette, hogy nem akar részt venni az ülésen, teljesen a tanári karra bízza a döntést. Az eredmény az lett, hogy kicsapták Dezsőt az iskolából, de azért leérettségizett. Az összes pályamunkákat egy ma is Suboticán élő szerb ügyvéd nevében elkészítette, és valamennyit meg is nyerte. Amikor az eredményt kihirdették, akkor derült csak ki, hogy azokat ő írta.

A budapesti évekre siklunk át. Arról már kevesebbet tudnak mondani. Kosztolányi Dezső távol a szüleitől s testvéreitől két évig filozopter volt. Aztán bekerült a Világhoz. A többi pedig közismert. Néhányadmagával jött egészen új és friss hanggal, és meghódította a magyar irodalom glóbuszát. A felfedezője Kiss József volt, és a Hét-ben jelentek meg az első versei.

– Kik voltak a költő legjobb barátai?

Az anya és a testvér elsőnek Fenyves Ferencet említik, akinek tragikus halála mélyen megrendítette Kosztolányi De[198]zsőt. Aztán Brenner Józsefet, aki maga is költő volt, s aki Csáth Géza néven írt.

– Nagyon szereti a fiam Suboticát, mindig keresi a régi gyerekkori időket, ismerősöket, házakat, utakat, ha itt van – egészíti ki mondanivalóit a költő anyja, aki mindig tud valami újat, érdekeset mondani a fiáról. Aztán utolsó regényére, az Édes Annára és elhunyt férjére gondolva, ezeket mondja:

– Türelmetlenül várta férjem ezt a regényét. A könyv azonban késett, és már csak a koporsójára tehettük…

Megint másfelé szállnak a gondolataink. Palicsra megyünk, amelyet a költő annyira szeretett. Néhány szép vers szól róla. A legszebb sorokat a palicsi nagyvendéglő előtt felállított szökőkút talapzatába vésték, de nemrégiben eltávolították.

A szerb írók között Veljko Petrovćot ismeri a legjobban. A véres költőt most fordítják szerbre.

Odakint teljesen beesteledett. Megpihenünk, újabb képek kerülnek az asztalra. Azokat nézegetjük. A költő anyja Kosztolányi Dezső fiának legújabb képeit mutatja.

– Ez itt Ádám, most készül a tanári pályára.

A fiú nagyon hasonlít az apjára. A természete, azt mondják, más. S abban is különbözik az apjától, hogy nem ír verseket, és nem akar költő lenni.

– Hogyan ismerkedett meg a feleségével?

– Dezső sokat legyeskedett a lányok körül már Suboticán is – adja meg a választ a húga –, s több lánynak udvarolt. A feleségével, Harmos Ilonkával Budapesten ismerkedett meg, mikor az egyik matinén elszavalta hozzám írott versét. A fivéremnek nagyon megtetszett a művésznő szavalata, és így kezdődött…