Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Alig egy repülőgép-órányira tőlünk él egy ember, akit Kosztolányi Dezső néven tartanak számon. A legendák folyondára, a visszaemlékező kortársak iszalag hazugságai, maguk-dicsérései még nem fonták be annyira élő testét, hogy misztikus alak váljék belőle. Azt hiszem azonban, mégsem tudunk róla többet, mint az irodalom bármely más munkásáról vagy mint korunk bármely más emberéről. Mert hiába adja önmagát minden írásában, hiába őszinte a meztelenségig, hiába a felderítő irodalomtörténet minden igyekezete, a pszichoanalitikus monomániákus búvárkodása, ami az egyénisége, ami Kosztolányi Dezső ebben az emberben, az a világon csak egyetlen egyszer jelentkező mixtum kompozitum: mindörökkön hozzáférhetetlen mindenki másnak.

Készíthetünk skatulyákat, beszélhetünk magunkról vele kapcsolatban (mint ahogy a jó Anatole France mondja), a költőről nem kell beszélni, amit át tud adni magából, átadja ő ajándékozó kezével, s ami átadhatatlan, azt legkevésbé a kommentárírók adhatják át.

Ó, ti jámbor irodalomtörténészek, azt írjátok, hogy a költő ki akarta fejezni korának pl. nyugtalanságát, mit tudom én, mijét, hogy megtalálható benne ez és amaz. A költő verset akart írni, verset, értitek, szóművészetet, márvány obeliszket a soha vissza nem térő pillanatnak. Ember ő, egy közületek, de ami bennetek csak elsuhanó percnyi diszpozíció, ünnepi nekilendülés: nála egész életét megadó teljesség, az emberi sors teljessége, az a valami, amit sem a tudomány, sem a filozófia nem vállalhat, ami a művész feladata lehet csupán, az örök emberi ábrázolása. A költő anyaga a szó, ez az ő maltere, az az ő építőköve is. Ennek az anyagnak nagyszerű építőmestere Kosztolányi Dezső.

Azt hittem, meg fogom írni róla, mennyire szeretem. A szegény kisgyermek panaszai jártak eszemben. Később csúfondáros szavakat kerestem, meg akartam írni róla, hogy hiú, kicsinyes ember, hogy költészetének nincs szociális gyökere, illetve hogy ez a gyökértelenség jellemzi őt és osztályát, ezt a fanyalgó burzsoáziát. Meg akartam írni róla, hogy az Aranysárkány repülése után Édes Anna lehullt a sárba, amikor azonban elolvastam a Véres költőt, láttam, itt ember beszél, kinek a bajok a szíve gyökeréig fájnak.

A költőről nem írni kell, a költőt olvasni kell.

Aki Kosztolányit olvassa, talán megérzi, úgy minit én, hogy ez a költő: egész költő, szereti a világot, a világba csöppent saját egy lelkét, s hogy ez a hang csak a saját maga, a kifejezés ember szabta nehézségeivel küszködik, a vers formája készen áll, a vers tartalmával egy és oszthatatlan. [193] Egyetlen általános művészi korlátoltsággal küzd, hogy érzéseit nem tudja azon melegen formába önteni, mert nincs ahhoz adekvát forma, mert azok csak egyedül a lelkében hullámzó, vére keringésében, nyomásában, teste fizikai állapotában nyilvánuló gondolattársításának megfejthetetlen törvényével azonosak.

A lantot, a lantot szorítsd kebeledhez, ha jő a halál.

Arany János sorait nem tudom feledni, ha Kosztolányira gondolok. Nem adok semmit az irodalmi hierarchiára, ő – e ma a magyar irodalom legnagyobb költője, vagy egyik legnagyobbja, az irodalomtörténeti értékelés sem érdekel. Olvassátok Kosztolányit, szeressétek Kosztolányit, higgyétek el, megérdemli.