Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

(melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba, és férjhez megy)

Esti Kornél Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálul beszélgetett: portugálul: a „virágok nyelvén.”

Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Elcipelt egy budai kocsmába. Azt gondoltam, hogy majd úti élményeivel hozakodik elő. Ezekről most nem volt hajlandó nyilatkozni. Otthoni dolgokra terelte a szót, szülővárosunkra, diákkorunkra, régi, békebeli emberekre és eseményekre.

Ezen az éjszakán új oldaláról ismertem meg. Bevallom, azelőtt sokszor csak afféle kábelbélű, nemzetközi világjárónak tartottam, afféle félnótás irodalmi csodabogárnak. Most láttam, hogy ember ő, talpig ember és a földim. Mennyire bácskai minden lehelete, még felelőtlen bohóckodása és széles hetvenkedése is. Bácska a mi Gascogne-unk. Minden különcködésben van valami vidékiesség is.

Nyakalta a bort. Badacsonyin kezdte, csopakin folytatta, aztán rátért egy sűrű, szagos aranynektárra, mely az arácsi papi pincék ászokfáin ért harminc esztendeig. Ennél meg is maradt.

Hajnalfelé, mikor asztalunkon tömör ütegekben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok és fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk, ezt kérdezte tőlem:

– Hát Zsuzsikára emlékszel-e? Igen, Szücs Zsuzsikára. Annak a parasztnak volt a leánya, annak az aranyparasztnak. Ott lakott a tűzoltólaktanyánál, olyan ütött-kopott kunyhóban, mint a többi paraszt. De rengeteg pénze volt.

– Gyerekkoromban azt hallottam, hogy a ládafiában tartja az aranyat, s szalmazsákját ezres bankókkal béleli. Hogy mi igaz ebből, nem tudom. Tény, hogy a bőre alatt is pénz volt. Úgy élt, mint akármelyik zsellér. Kék gubát viselt, pörge kalapot, csizmát. Makrapipából szívta a komiszdohányt. Büdös gyufával gyújtott rá. Télen a banyakemence padkáján szundított subájába burkolódzva, mint a medve, amelyik téli álmát alussza. Aztán, hogy kitavaszodott, letelepedett a háza elé, a fa[185]lócára, és ott ült őszig. Nem beszélt senkihez sem. Csak ült és hallgatott. Úgy ült ott, mintha a pénzén ülne.

– Szörnyen zsugori volt az öreg. Tőle megdögölhetett volna az egész világ. Igaz, a leányára költött. De hát egyetlen leánya volt. Kívüle nem is volt más senkije. Feleségét már rég eltemette.

– Zsuzsika a zárdába járt, franciául is tanult, és zongorázni is. Zsuzsika már kalapot hordott, mint a mi leányaink. Zsuzsika szép volt és boldogtalan. Sehogy se találta helyét a mi átkozott társadalmunkban, melynek annyi a fortélya, annyi a kiismerhetetlen szabálya és helyzete, hogy azt semmiféle iskola és illemtan nem sorolhatja föl, nem merítheti ki teljesen. Ha megszólították, fülig vörösödött, és ha kezet nyújtottak neki, elsápadt, aztán ijedten kapta hátra kezét. Akkor mosolyodott el, amikor el kellett volna szomorodnia, és megfordítva. De mit számított ez? Így is, úgy is bájos volt.

– Te azt mondod, hogy csak egyszer-kétszer láttad? Nem is járt sehova sem. Szótlan apjával lakott, s éppoly szótlan lett, mint ő. Többnyire valami szálláson bújt meg. Ha bejött a városba, kerülte az embereket. Állandóan szégyenkezett. Például a világ minden kincséért se lehetett volna rábírni, hogy bemenjen egy cukrászdába, és ott megegyék egy szerecsenfánkot.

– Sokáig nem is ment férjhez. Pedig annyi kérője akadt, hogy alig győzte kikosarazni őket. Voltaképp nem tudta, hova tartozik. A parasztlegényeket lenézte, azok nem mertek közeledni hozzá, az úgynevezett úrifiúkban meg hozományvadászokat látott, akik csak pénzére pályáznak, s jelenlétükben zavar fogta el – áhítat és megvetés egyszerre –, valami különös lámpaláz. Tudod, mi volt ez? Történelmi lámpaláza volt az ő feltörekvő társadalmi osztályának, mely még nem játszott főszerepet a történelem színpadán, nevét még nem írták ki a történelem színlapjára, mert mindig csak háttérben helyeselt vagy morgott, de mindig csak névtelenül.

– Vasárnap délelőtt el szokott járni a féltizenkettős „szagos misé”-re, a Ferenc-rendi barátok ódon templomába. Többször láttam ilyenkor. Jaj be gyönyörű teremtés volt! Nyáron fehér mosóruhát viselt, piros bőrövet és piros selyem napernyőt, mely az izzó alföldi verőfényt megszűrte, és pirosan szitálta rá halvány arcocskájára. Mint liliom a görögtűzben. Mint egy mezei virágcsokor, fehér és piros, csomorika és pipacs, fehér és piros együtt. Mint egy félreismert úrikisasszonyka vagy mint egy paraszt hercegnőcske álruhában. No, nézd, én is szerelmes voltam beléje?

– Elég az hozzá, egyszer vasárnap, mikor a városi aranyifjúság mise végeztével félkörben helyezkedik el a templomtéren, s vékony nádbotját, vadonatúj szarvasbőrkesztyűjét lengetve, monokliját villogtatva lovagi szokás szerint szemlét tart a kitóduló hölgyeményeken, Boros Pista megpillantotta, és halálosan belészeretett. Utánaugrott és megszólította. [186]

– Zsuzsika rémületében elfintorította az arcát. Pista beszélt. Zsuzsika befogta fülét. Pista most suttogott. Zsuzsika erre levette tenyerét füle kagylójáról, figyelni kezdett, rátekintett és elmosolyodott akkor, mikor tényleg mosolyognia kellett.

– Hogy mivel érte el Pista ezt a sikerét, mellyel egyikünk se dicsekedhetett? Hát kérlek, ő nagyszerű ember volt, isteni pofa. Először is szép fiú, kondor hajú és sasorrú. Úgy öltözködött, mint Lublóy Imre, a mi hősszerelmes ripacsunk, mikor dúsgazdag grófot alakított. Még nyáron is bokavédőt hordott. Aztán olyan mélyreható, ösztönös műveltséggel rendelkezett, mely nem is szerezhető meg, azzal születni kell.

– Tudott ez mindent. Tudott legalább ezer magyarnótát, a dallamát és a szövegét is pontosan, tudott bánni a cigányokkal, parancsolgatni nekik, és kordába szedni őket, leinteni bizalmaskodásukat egy szemrebbenéssel, majd megnyerni szeretetüket egy úri, leereszkedő s mégis testvéri-kacér oldalpillantással, „ácsi”-t kiáltani tökéletesen, ráordítani a prímásra, mikor a „Csendesen, csak csendesen”-t nem húzta eléggé csendesen, és a cimbalmosra, mikor a „Hullámzó Balaton” nem eléggé zúgott és morajlott a cimbalom vattaütőkkel vert acélhúrjain, megcsókolni a brácsás ragyavert ábrázatát, belerúgni a nagybőgőbe, poharat, tükröt törni, három napig egyfolytában bort, sört inni, és törkölypálinkát is vizespohárból, csettinteni a káposztásleves és a hideg malacpörkölt láttán, kártyát gusztálni hosszan, kéjelegve, egyik szemét lehunyva, gyorscsárdást ropni félóra hosszat, s közben önmagát uszítva és őrjítve toporzékolni, kurjantgatni, levegőbe hajigálni táncosnőjét, magasra, s elkapni, könnyedén, mint pelyhet, a fél karjával: szóval – amint mondtam – mindent tudott ez, ami az embert kiemeli állati sorából, és igazán emberré teszi.

– Zsuzsika nyelvén is tudott beszélni. Hiszen a csantavéri pusztán nevelkedett. Alapjában paraszt is maradt, a puszta fia. Ha kinyitotta száját, maga a nép szólalt meg. Eleven népköltési gyűjtemény volt ő, emberbőrbe kötve.

– Az, hogy miképp főzte meg Zsuzsikát, nem tudom. De körülbelül úgy képzelem, hogy öt-hat perc múlva már így udvarolt neki: „Zsuzsika, kezét csókolom, csókolom az aranyos kis kacsóit, én magáért két évig lennék juhászkutya.” Ezt azonban még talpraesettebben, még közvetlenebbül fejezhette ki. Ilyesmihez a mi képzeletünk gyönge. No, mindegy. Zsuzsika, mire hazakísérte, szintén szerelmes lett beléje, és szintén halálosan.

– Bizony, nem volt könnyű dolguk. Csak vasárnap találkozhattak, mise után, rövid időre. Az öreg úgy vigyázott leányára, mint valami mérges kuvasz. Itt meg kell említenem, hogy udvarukban volt két igazi mérges kuvasz is. Ezeket estefelé leoldották láncukról, s mihelyt zörrent a palánk, vérben forgó szemekkel rohantak a kapuhoz, és föllármázták a környéket. Nem lehetett náluk jeleket adni. Pista egy darabig búsult, ivott, [187] muzsikáltatta magát. Aztán elhatározta, hogy annak rendje és módja szerint megkéri a kezét.

– Ferencjóskát öltött, panamakalapot csapott fejébe, Vermes Tónitól kölcsönkérte dupla fedelű aranyóráját és aranyláncát, s bekopogtatott az aranyparaszthoz. Nem sok jót remélt. Segédjegyzőcske volt akkoriban, és huszonhárom éves. Fizetése is csak annyi, hogy éppen féken tarthatta türelmetlen hitelezőit. Mindössze néhány szép és hosszú nemesi előnevére hivatkozhatott volna, de tudta, hogy ilyesmivel itt kevés hatást érhet el.

– Az öreg ezen a rekkenő, nyári délen hajnalkáktól befuttatott pitvarán ült, tetőtől talpig felöltözve, csizmában, kalapban. Ránézett. De csak egyszer nézett rá. Tekintetével megmérte, és könnyűnek találta, soványnak, kinyalt ficsúrnak és haszontalan éhenkórásznak, aki egyáltalán nem való férjnek. Fejét mindjárt el is fordította, mintha ezt mondaná: „ott kívül tágasabb”. Be se tessékelte a szobába. A pitvaron maradtak. Még le se ültette. Pista maga ült le, és előadta mondókáját. Az öreg nem mondott se igent, se nemet. Hallgatott. Ez pedig nagy baj volt. Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy győzni. A hallgatással szemben mindenki tehetetlen. Pista leforrázottan sompolygott ki. Elmenőben kezet nyújtott, de az öreg ezt nem vette észre. Csak épp mutatóujját emelte oda – lassan, mereven, egyáltalán nem sietve – a kalapja karimájához.

– Mi akkoriban ugyanabban a gazzal fölvert, poros utcában laktunk, rézsút szemközt velük. Innen tudom, mi történt ezután. Tulajdonképp semmi se történt, hónapokig, október elejéig. Emlékezem, hűvös, tiszta őszi éjszaka volt. A telehold úgy sütött, hogy a fényénél fényképezni, borotválkozni is lehetett volna. Úgy tizenegy felé járhatott. Jajveszékelést hallottam, és egymásután több segélykiáltást. Nők visítottak, és férfiak ordítottak. Alvók ugrottak ki ágyukból. Mindenki az ő házuk felé szaladt. Mire én átértem, már csönd volt. Az udvaron kötelek, létrák hevertek, s egy hosszú dióverő pózna. Valaki gyertyalámpával világított. A kút körül néma, döbbent emberek álltak – néhányan előrehajoltak és térdeltek is – s e sötét csoport közepén egy ingben, csuromvizesen feküdt Zsuzsika, akit imént húztak ki a kútból. Már kirázogatták belőle a vizet. Most csak köpködött dideregve, kék szájjal a kék holdfényben. Átázott inge fiatal melléhez tapadt. Szegényke, a vízbe akarta magát ölni, mint Ophelia.

– A kútba ugrott, a kerekes kútba, a parasztkútba. Lásd, milyen a természet. Zsuzsika hiába járt zárdába, hiába tudta franciául Lafontaine-nek a hangyáról meg a tücsökről szóló meséjét, hiába zongorázgatta a Köhler-iskola egy-két könnyebb ujjgyakorlatát, az élete végzetes fordulóján ősei homályos ösztönére és zord hagyományaira hallgatva úgy cselekedett, mint évszázadokon át megannyi parasztlány és parasztasszony, aki [188] az öngyilkosságot csak úgy tudja elképzelni, hogy éjszaka egy kút jéghideg vizében, zöld mohos téglák és varangyos békák között öleli magához a halált.

– Az apa a csoporttól valamivel távolabb, egy akácfa alatt csapkodta kezeit. Ezt már ő is megértette. Ha egy leány a kútba ugrik, az szeret valakit. Ez világos, értelmes, magyaros beszéd volt. Itt nem lehetett okoskodni. Nem is okoskodott tovább. Rögtön beleegyezett a házasságba, megnyílt a szíve, és – csodálatosképpen – megnyílt az erszénye is. Leányának negyven darab ropogós ezrest adott hozományul. Pista még karácsony előtt oltárhoz vezette.

– Most figyelj ide! Az öreg az eset után kókadni kezdett, a felére zsugorodott össze. Egyszerre összeroppant. Azt hitték, hogy elpatkol. Mit mondasz? Tévedsz. Dehogy is ez a kútba ugrás rendítette meg. Azért sem igen búsult, hogy Zsuzsika elköltözött tőle, és késő öregségében magára hagyta. A pénz fájt neki, az a tenger pénz, az a negyven darab ezres, melyet – maga se értette, hogyan – kicsaltak tőle. Ezt nem is bocsátotta meg soha.

– Hát eltűnt az emberek szeme elől, nem mutatkozott többé, még az utca falócáján se látták. Benn gubbasztott földes szobájában, csizmában-kalapban, kezében bottal, mint holmi öreg paraszt, aki egy harmadosztályú váróteremben a vonatot várja. Botja hegyével döfködte a földet, és köpködött. Alkonyatig egész csinos kis tócsákat köpködött össze. Aki köpköd, az gondolkozik. Megengedem, hogy Kant Immánuel nem egészen így gondolkozott, mikor a Tiszta ész kritikájá-t írta. De ahány ház, annyi szokás. Nála a köpködés mindig a megfeszített gondolkozást jelentette. A vején gondolkozott, azon a sehonnai hozományvadászon, aki oly agyafúrtan csapta be és rabolta ki.

– Pista pedig nem volt hozományvadász. Elvette volna ezt a leányt a negyvenezer korona nélkül is, meztelenül is, abban az ingecskében, melyben beleugrott érette a kútba. Szerette Zsuzsikát. És egyre jobban megszerette. Még nem is láttam férjet, aki így imádta feleségét. Anélkül, hogy fogadalmat tett volna magának vagy neki, márólholnapra meghalt a korhely világ számára, nem ivott többé, nem kártyázott. Mindig csak a szoknyáján ült. Eldugta legénylakásában, mert odaköltöztek, még új lakást se béreltek. Pénzüket betették a bankba. Csak egy csézát vásároltak, s azon kocsikáztak ide-oda. Este elhagyott utcákon sétáltak, egymás kezét szorongatva. Ha volt valaha szerelmi házasság, ez az volt.

– Természetesen a szerelmi házasságnak is megvan a maga hátránya. Aki szerelmet visz egy házasságba, az nem sokkal bölcsebben cselekszik, mint aki otthonában egy gyönyörű, kecses leopárdot helyez el, hogy vigyázzon nyugalmára. Nemigen való az oda. [189]

– Ők is gyakran összekaptak. Pista féltékenykedett az asszonyra, az asszony még jobban rá. A gondolataira is féltékenykedett. Mind a ketten nagyon fiatalok voltak, úgyszólván gyerekek. Zivatarok után föltetszett a szivárvány. Könnyek között békültek ki. Szóval veszekedtek és csókolództak, mint a galambok.

– Egybekelésük után pár hónap múlva megint összezörrentek valami csacsiság miatt. Ez egy tavaszi reggelen volt. Pista becsapta maga után az ajtót, és hivatalába rontott. Amikor délben hazajött, üres volt a lakás. A konyhában nem égett a tűzhely. Zsuzsika ebédet se főzött. Egy darabig kereste őt mindenütt, még az ágy alatt is. Várt rá délután háromig. Aztán elment ipához.

– Az öreg, akivel házassága óta csak egyszer találkozott –, akkor is ők látogatták meg, hidegen fogadta. Ezúttal se nyújtott neki kezet, s magázta őt. Azon, amit hallott, nem csodálkozott. Csak a fejét rázogatta, csak a vállát vonogatta, csak ümgetett, hogy a leánya nem jött hozzá, a jó Isten tudja, hol lehet mostanában, ő igazán nem tudja. Egyébként az ügy nemigen érdekelte.

– Pista az udvaron benézett a kerekes kútba is, és rohant vissza. Azt remélte, hogy mire hazaér, okvetlenül otthon találja Zsuzsikát. De nem volt otthon. Most már idegeskedni kezdett. Hol lehet, hová szökhetett? Zsuzsika senkivel se barátkozott. Még mindig nem mert bemenni egyedül egy vendéglőbe. Pista tűvé tette a várost, bekukkant minden utcába, közbe. A városerdőben is kutatta. Estefelé – kétségbeesésében – bejelentette az esetet a rendőrségnek. A rendőrtiszt azt tanácsolta, hogy nézzen be még egyszer az öreghez.

– Nem is tehetett egyebet. Előzőleg azonban a ház mögé került, a másik utcába. Ott az ablakban világosságot látott. Az öreg világéletében nem égetett lámpát, sajnálta rá a pénzt. Csak Zsuzsika rejtezhetett itt. Megkoccantotta az ablakot. Erre a lámpát benn elfújták. Ő volt az, ő volt.

– Erőszakoskodni nem mert. Ismerte őt. Olyan konok volt, mint az apja. Az erőszakra még nagyobb erőszakkal felelt. Becsöngetett a kapun. Az öreg nyitotta ki nagy sokára. Pista közölte, hogy itt bujkál a felesége. Az öreg ezt nem tagadta, de nem is erősítette meg. Pista könyörgőre fogta a dolgot, rimánkodott, hogy lágyítsa meg leánya szívét, békítse ki vele, hálás lesz érte, fűt-fát ígérgetett. Az öreg hosszan tűnődött. Aztán kibökkentette, hogy ez bizony ötezer koronába kóstál.

– Pista tréfának vélte az egészet – még nevetett is rajta –, de nem volt tréfa. Másnap már ipa be se engedte a házba, csak az ablakon szólt ki kurtán, és mikor látta, hogy üres kézzel jött, becsapta az ablakot. Zsuzsikát nem lehetett megközelíteni. Leveleit el se fogadta. Szóval Pista mindaddig nem is kapta vissza feleségét, míg a bankból ki nem vette az ötezer koronát, és hiánytalanul le nem olvasta az öreg markába. [190]

– Így zsarolta meg őt először. De aztán még kétszer megzsarolta. A második esetben már drágább volt, tizenötezer koronát vágott ki belőle. A legkomolyabb azonban a harmadik eset volt, mely házasságuk második esztendejében történt, egy farsangkor.

– Ekkor már igazán nem babra ment a játék. Egy álarcosbálból tértek haza – az első bálból, melyre Zsuzsikát elvitte az ura –, s az utcán úgy összeszólalkoztak, hogy mikor hazaértek, Pista az előszobában kétszer gyorsan arcul ütötte feleségét. Zsuzsika sarkon fordult s vékony lakkcipellőjében, Tündér Ilona jelmezében kiszaladt az utcára, és a csikorgó téli éjszakában sírva futott apjához. Pista, aki már torkig volt a különböző tárgyalásokkal és békítgetésekkel, de az egyre borsosabb hadisarcokkal is, föltette, hogy most új harcmodorhoz folyamodik, nem törődik az egésszel, majdcsak megpuhul az asszony, ráun a duzzogásra, és visszatér magától. Amit föltett, meg is tartotta. Múltak a napok, és múltak a hetek is. Három hosszú hét múlt el anélkül, hogy valami életjelt kapott volna feleségétől. Azt se tudta, hazatért-e azon a farkasordító éjszakán, azt se tudta, él-e, hal-e. Egy este elsétált ipa háza előtt. A ház zárva volt komoran és sötéten, mint valami vár.

– Pista hajnalig ivott. Hajnalban a cigánybandával tért vissza ide, hogy hegedűkkel vívja meg ezt a várat. Világos reggelig húzatta közvetlen a felesége ablaka előtt az ő nótáját, hogy „Hány csillagból áll a szemed, Zsuzsikám?”, világos reggelig énekelte-kiabálta ezt az ablaka felé, a hófelhős ég felé, a csillagok felé, mintha erre a merőben szónoki kérdésre, erre a megbocsátható költői túlzásra valahonnan tárgyilagos választ várt volna. Senki se felelt. Csak a kuvaszok üvöltöttek, tiltakozva.

– Mit húzzam-halasszam? Pista futott a bankba, kivette hozománya utolsó részét, 19 760 koronát – a többit barátaitól kellett összeszedegetnie – és fizetett, mint a köles. Aztán csaknem hatheti távollét után karjaiban hozta ki feleségét, diadalmasan rátette a csézára, s hazahajtatott vele.

– Ezt én olyan emberektől hallottam, akik megesküsznek arra, hogy szóról szóra így történt. El is hiszem. Csak egy a rejtély. Vajon az asszony összejátszott-e ezzel a vén zsivánnyal, aki az utolsó krajcárig visszacsalta a leánya hozományát? Lehetséges, hogy így volt. De az is lehetséges, hogy az asszony csak vak eszköze maradt neki, és ő csak az urát akarta visszaszerezni, csak a szerelmét akarta mindig drágábban adni. Ez is lehetséges.

– Van itt még egy bökkenő. Utána soha többé nem veszekedtek. Ez furcsa. Én nem is tudnám megmagyarázni. Magyarázd meg talán te.

– Igen, igen. Mihelyt nem volt semmijük, már boldogok is voltak, és elégedettek. Pedig sokszor szükséget láttak. Igaz, tudták, hogy hatalmas örökség néz rájuk, ha az öreg lehunyja szemét. Ez napról napra esedékes is volt. De az öreg nem [191] akart meghalni. Pénzügyi sikerétől valósággal fölvillanyozódott, kivirult. Ismét a lócán ült, és hallgatott.

– Évekig élt erőben, egészségben. Mondd, kérlek, minek tulajdonítod, hogy a zsugoriak mind hosszú életűek? Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriság maga a törhetetlen életkedv megnyilatkozása, és mint minden igazi szenvedély, nem öl, hanem éltet. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a nagy távra beirányozott, állandó mohóság nem is költözködik olyan hitvány szervezetekbe, melyek idő előtt elpusztulhatnak. Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriak a köröttük feszülő ellenszenvtől acélosodnak meg, telnek el daccal, hozzátartozóiknak forró gyűlölete tartja őket életben, akár a jókat hozzátartozóiknak buzgó imádsága. Vannak végül, akik azt állítják, hogy a föld marasztalja őket itt, az nem engedi el, az öleli szennyes és sáros keblére, mert a zsugoriak mind oly szennyesek és sárosak, mint rokonuk, a föld. Ezek elméletek. Az elméletekkel semmit sem lehet eldönteni. De mindent eldönt egy éjszakai, alapos agyvérzés. Az öreget is ez ölte meg. Pistáék akkor örököltek, többet, mint amennyit reméltek, majdnem félmillió békebeli aranykoronát.

– Bizony isten, szeretném ezt az újsütetű népmesét lehetőleg derűsen befejezni, s egy görögtüzes életképben bemutatni Zsuzsikát és Pistát, aki végre megkapja jutalmát, és tejben-vajban fürdik. Sajnos, ez nincs módomban. Az öreg 1914. június másodikán halt meg, és június 28-án – amint bizonyára hallottad – kitört a háború. Pista mint tartalékos zászlós bevonult az 1-es honvédhuszárokhoz. Minekelőtte egész vagyonát hadikölcsönbe fekteti. Zsuzsika ezt mint afféle kis látókörű, földhözragadt parasztivadék eleinte nem helyeselte. Azt indítványozta, egy részén mégiscsak vásároljanak aranyat meg földet. Csak akkor állt el ettől, mikor ura, aki mint férfi jobban értett a politikához, megmagyarázta, hogy a háború végeztével megfiadzva kapják vissza pénzüket a hálás utókorrá alakult világtörténelmi tőkecsoporttól. Hogy ez nem egészen így történt, arról Pista sohasem értesülhetett. Mégpedig nem saját hibájából. Tudniillik az első lovasrohamnál úgy belecsapott egy gránát, hogy belőle egy térdkalács, egy rézpityke se maradt, és lova is eltűnt szőrén-szálán, mintha mindkettőjüket elnyelte volna a föld, vagy mintha mindketten teljes fegyverzetben fölvágtattak volna a Tejútra, az égnek erre az aranypallójára, és onnan berobogtak volna valami csodálatos és gyönyörűséges hadimennyországba. Zsuzsika egy darabig várta őt. Amije volt, lassacskán fölélte. Később hadiözvegyi nyugdíjából tengődött. Aztán elköltözött a városból. Múltkor, mikor lenn jártam, azt hallottam, hogy beszegődött egy tanyára gazdasági cselédnek, egészen elparasztosodott, és tyúkokat ültet, libákat töm.