Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Találomra elővettem Kosztolányi könyveiből egyet, amely éppen a kezem ügyébe esett. A véletlen Esti Kornélt adta a kezembe. Ki ez az ember? Esti Kornél maga a szerző. A két ember között csak annyi különbség van, mint a walesi herceg között Londonban és a walesi herceg között Pesten. A kettő ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Esti Kornél elmondhat sok mindent, amit Kosztolányi nem akar elmondani. Az álarc mögött szabadabban beszélünk még akkor is, ha tudják, ki van az álarc mögött. Inkognitóban sok minden szabad, ami egyébként alkalmatlan volna, ha nem is titok, hogy kit takar az inkognitó. Mi van ebben a könyvben? Ha úgy tetszik: novellák, ha jobban tetszik: életbölcselet. Itt a novella keret, amely az író filozófiáját foglalja magában. A novellisztikus anyag nem sok bennük. Kisregénynek is beillő hosszabb lélegzetű novellája sem az események gazdag változatossága miatt érdekes, hanem az élménytartalom miatt. Egy érettségi utáni utazás története ez, s arról szól, hogy egy elmebeteg lány a sötétben megcsókolja a fiatal diákot a kupéban. A mese, mondom, sovány, de nem is ez a fontos, hanem a fiatal diáklélek hihetetlenül gazdag megfigyelései, belső dialógja önmagával s útitársaival, az érzékeny fiatalság szolenoidszerű rezdülései, amelyek végül egy költői szépségű himnuszban oldódnak fel, melyet a tenger, az eső, az ifjúság s az életöröm vált ki belőle.

Gyöngéd és hamvas írás szól első iskolai látogatásáról, egyike ez a könyv legszebb fejezeteinek.

A becsületes város vitriolos, maró szatíra, ugyanaz kissé enyhébb tónusban az előkelő szállodáról szóló, s több-kevesebb változatban hasonló tónusú novellák a V. Baron von Küstenfeldről, az özvegyről, Gallusról, Patakiról, Ellingerről, Ürögi Daniról s a villamosról szóló írások. A török lányról s a bolgár kalózról szóló fejezetek jókedvű kirándulások a nyelvészet terére nagyobb pretenziók nélkül, nyilván utazás közben kipattant ötletek, melyekkel unalmát, a fülkék fogságát akarta enyhíteni. Nagyon színes és stílszerűen mozgalmas egy 1909-beli nap pontos története, amelynek érdekes, forgatagos kaleidoszkópszerűsége hajszálnyira fedi a tényeket, ezekben a dolgokban többé-kevésbé magam is részt vettem, az álnév alatt szereplő emberek ma is megvannak, s oly elsőrendű írás, hogy gazdagságánál fogva nemcsak életrajzi részlet, hanem egyúttal korrajz is, történelem, tele a békeévek sűrű atmoszférájával. Nagyon szép a beteg újságíróról szóló fejezet, tele van humánummal, fájó rettegéssel, s csalhatatlanul hű [183] rajza az újságírók éjjel élő kasztjának. Ha az ember visszagondol a könyvre, a benne mozgó figurákra s a szerzőre, aki mint egy nagy rendező, elénk hozza, megmutatja s szekció alá veti őket, az embernek az az első gondolata, hogy az író nagyon jól ismeri az életet. A szegény kisgyermek panaszai rímes könnyekben törtek fel, az ötven év felé járó író már nem ismeri a könnyet: szomorúsága szatírává mélyült, amelynek az íze nem édes, hanem csípős és fűszeres, savanyú és erős. Paprika és vitamin van benne. Azt mondja egy helyen:

„Engem is elfásított az élet, mint mindenkit, aki elért bizonyos kort.” Fásultság alatt az érzelmi élet szegénységét kell érteni. Nem, erről nála nincs szó. Érzelmesnek most is érzelmes, csak a regisztere más. A meghatottság helyén csúfolódó, erős szatíra van. A kertben, ahol azelőtt rózsák nőttek, most bors, paprika, sáfrány és cimet terem. Ez a kert azonban most sem „fás”, hanem bokros, virágos és termékeny.

Gyűlöli a hamis jóságot, a részvétet, barátságot, szívességet vagy támogatást pumpoló svindlereket. Erről szól legtöbb novellája. A szerénység álarca mögé búvó kapzsiság, az apai szigor mögött rejtőzködő pénzéhség, a jóakaratot mímelő, potyázó éhség, a hamis barátság, az emberi önzés változatos manifesztációi kíméletlen elbánásban részesülnek. Legkegyetlenebb e nemű paródiája az áltudományoskodást, az előkelő szerepet játszó, vezető közéleti emberek, a hamis, öntelt irodalom felfújt önimádatát ostorozó darmstadti novellája, amelyben egy kicsit az akadémiák s irodalmi társaságok szándékosan torz fényképét véljük felismerni.

Stílusa tiszta, zavartalan és magyar. Rövid, pattogó mondatai vannak, amelyeknek ütemes és egyenletes ritmusuk van. A kávéházak füstös ködében burjánzó germanizmusok, az újságírónyelv nem fertőzte meg könyvét. Néhol egy-egy költői hasonlat ragadja meg figyelmünket. A kivilágított Gellért-hegy egy-egy induló tengeri hajóhoz hasonlít. Másutt a lélektani megfigyelés finom újszerűsége lep meg: „a zsugoriság a törhetetlen életkedv megnyilatkozása, és mint minden igazi szenvedély nem öl, hanem éltet”. A parasztnak „történelmi lámpaláza” volt. Egy finom ötlet: „A kávéház az újságíró temploma.”