Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Eleinte minden csendesen ment. Világos szeptember volt. Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvarokon befőtteket tettek el télire, rézkotlákban keverték a szilvalekvárt. Később jött az október reggel gyenge ködökkel. Napközben még mindig meleg szelek fújtak, a legyek sem haltak meg, fekete bolyokban nyüzsögtek az ablakokon. Lassan szüretelni kezdtek. Éhes darazsak lakmároztak a körtéken. Este a szőlők felé, az országúton csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak égő fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forrt a must – pincék homályán – az ászokfákon. A csípős fiatal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta – mérgével és mézével – a részeg torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített. Sárgadinnyék héjai széttaposva hevertek a kisvárosi aszfalton, amiket nyár óta nem takarítottak el, a pohos görögdinnyét megütötte a guta, szétpukkadt a hőségtől, s hullája a kövezeten gőzölgött. Mi egyre vadabb és őrültebb kalandokon törtük a fejünket különösen délután a tanulóteremben. Lassan fűteni kezdtek. Az iskolaszolga – egy száraz öreg szerb – reszketve hozta be a hasábfát, a felaprózott rőzséket, s megrakta a kályha gyomrát. Pedig még meleg volt künn.

Azon kezdtük, hogy apró hecceket eszeltünk ki.

Egy délután – három óra tájt – elloptuk a rövidlátó eminens szemüvegét.

Már-már sötét volt a teremben. A piros arcú, szőke fiú egyszerre csak izegni-mozogni kezdett, fészkelődött a helyén, lehajolt, felállt, de úgy, hogy az orrával nekiment a falnak és a fogasnak. Ez még inkább idegessé tette. Hogyha valamit keresünk, erőre kapunk a kudarctól, a szeszélyünk szenvedéllyé és meggyőződéssé válik. Így történt ez nála is. Végigkotorta összes zsebeit, kétszer-háromszor, minden alkalommal sokkal gyorsabban, mint előbb, aztán a pad alá bújt, lehasalt a földre, s orrát a poros padlóra nyomva, kereste a szemüveget. Gyáván kuncogtunk. Szájunkba gyűrtük a zsebkendőnket. A nevetőizmok reszketésétől kipattant szájunkból a pecek dörögve, heves robajjal, mint az ágyú csövéből a golyó, a nevetés még erősebben tört ki. Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk. [176]

A tanáraink többnyire sovány és szigorú papok voltak, akiknek izmos kezében irgalmatlanul suhogott a sárga nádpálca. Egzaltált arccal csináltak rendet. Mióta neszét vették, hogy az iskolában forradalom üti fel a fejét, minden pillanatban felbukkant hátunk megett a fekete reverenda, egy-egy papi alak szikáran és sápadtan, mint a hittérítő a vademberek között. A parasztgyerekek vastag nadrágját kegyetlenül kiporolták. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, mégis gyerekek, vásott, furcsa kamaszok. Átkutatták a zsebeinket, a fiókjainkat, nem szabad volt kimennünk a városba, éjjel állandóan virrasztott egy fráter. Mi azonban túljártunk az eszükön. A motozás után onnan, ahol nem is sejtették, bűvészkézzel kivettük azokat a szerszámokat, amelyek az ugratáshoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ismertük a terepet. Az egész diákotthon ki volt preparálva céljainkra. A katedra alatt föld alatti vezetékek futottak, amelyeket az utolsó padból láthatatlanul mozgathattunk, de az egész intézet a hatalmas melléképületeivel és laboratóriumaival szinte kerekeken gurult, annyira aláaknáztuk orsókkal, spárgákkal és drótokkal. A sakktáblát nem ismeri jobban a sakkmester, mint mi az iskolánkat. Mindent pontosan felmértünk. Tudtuk, hogy az áldozat a kertben mikor botlik meg, és élveztünk minden pillanatot, amely addig eltelik. Zsebünkben készen álltak a dióhéjak, a békarakéták, a pattogó kakasgyufák kiszámított négyszögekben voltak elszórva, a zúgó szerszámok kezelői alkalmazkodtak a körülményekhez, az „assa foetidá”-t jó előre dobtuk az izzó kemence lapjára, úgyhogy kellő pillanatban a koncert teljes volt, egyszerre működtek a tréfa tüzérei, zenészei, akikhez aztán a hatás emelésére a tréfa illatszerészei is csatlakoztak. Nem bírtak velünk. Október végén minden vigyázat ellenére egy kitűnő társunknak sikerült belopózkodnia a dormitóriumba, az igazgató hálószobájába, megközelíteni az ágya fölött lógó szenteltvíztartót, amelybe tintát öntött.

Az igazgató este telehintette az arcát tintával, s reggel – szórakozott ember lévén – mindenkinek nagy gaudiumára – tintás arccal jött be a matematikaórára.

Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belőle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán. Viszkető bizsergés szállt minden tagunkba. Örültünk nagyon az életnek, s talán futottunk előle. Betegek és szomorúak voltunk.

Az igazgató egy késő délután maga elé hívott bennünket, a zöld posztós asztal elé, ahol két égő gyertya között egy fekete feszület komorlott. Lángoló arccal beszélt:

– Az ördög incselkedik veletek. Az ördög…

Igazat adtunk neki. Úgy éreztük, hogy ezen az őszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új és új csínyekre, de nem tehettünk ellene. Kicsit mégis elszomorod[177]tunk. Helyzetünket menthetetlennek láttuk. Meg voltunk győződve, hogy már mélyen elzüllöttünk, nem lehet rajtunk segíteni, és a pokol vár ránk, amelynek kínjait a hittanár a biblia szörnyű szavaival, kárminnal és feketével festette le nekünk.

Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erősebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk. Igaz, a tréfáinkat csak egymáson próbáltuk ki. Nem múlt nap, hogy valami újat ki ne találjunk. Este a lepedő alatt rendesen vizes lavórt találtunk, amibe a vigyázatlanok sziszegve ültek bele, de nem ütöttek zajt, nehogy észrevegye a fráter. Párnánkba fojtottuk nevetésünket. Reggel gyufa pörkölte talpunkat, a cipőinkbe vizet öntöttek, a nadrágunk szárát, a kabátunk ujját cukorspárgával kötözték össze, a könyveinket és a füzeteinket az ágy alatt találtuk meg. Ezek a fogások is elavultak. Láthatatlan sodronyokat feszítettünk a szobában, amikben este tizével-húszával buktunk el, s bevertük a homlokunkat. Tűket és szegeket csempésztünk a párnák közé. Sokan sebeket ejtettek a testükön. De a vért némán letöröltük, a sebeken nevettünk, büszkén és hősiesen viseltük.

Egy decemberi éjen két fiú kiszökött az intézetből.

Átugrottak az alacsony kerti falon, s bementek a városba, hogy hírt hozzanak nekünk, mint a követeink. Mindnyájan együtt éreztünk velük. A sötétben izgatottan vártuk őket. Árulástól nem kellett tartanunk, mert az első eminens, a piros arcú, szőke fiú, aki a tanárok kéme volt, egy emelettel följebb aludt, külön szobában, egy hallgatag és beteges német fiúval.

Nehezen múltak az órák. Időnként kinéztünk a folyosó ablakán, nem jönnek-e? A havas kertben fújt a szél, búsan álltak a sötét fák, senki se jött.

Azt hittük, valami bajuk esett. Lehet, hogy a falon valaki meglátta őket, talán a cirkáló rendőr, s letartóztatta s bekísérte mindkettőt. A gyávábbak már féltek, arra gondoltak, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és ki se mennek. Néhányunk azonban erősen bízott az eszükben és az erejükben. A fráter az újbortól részegen horkolt a kis szobájában. Vártunk. Csendesen beszéltünk, jelekkel, az arcunkat az arcunkhoz tapasztva, a szívünk dobogásával. A toronyóra elverte az éjfélt. Még mindig dermedten és mozdulatlanul állt a kert. Minden öt percben kinéztünk. Végre egyik diák visszaoson a folyosóról:

– Valaki jár a kertben.

Elmondta, hogy a havas kerten egy árnyékot látott átsuhanni.

A borzalom lúdbőrözött végig gerincünkön. Arcunk, szájunk, kezünk hideg volt. Egy ingben álltunk a hálószobában, némán. A szívünk hangosan dobogott. Mindenféle rémmesére gondoltunk, s most már a legbátrabb is tanácstalanul állott, hátha valami történt. Öt perc múlt el így, ebben az ájult izgalomban. A kém kirohant a folyosóra. Csendes lépések hallatszottak. [178]

– Ki az?

– Jönnek.

– Ők azok?

– Ők.

A megenyhülés sóhaja szakadt fel. Visszaosontunk hideg ágyainkba, fülünkre húztuk a paplanainkat, elfojtottuk a mámoros, tűrhetetlen örömet, és tetettük az alvást. A két fiú megérkezett.

Az egyik az osztály leggazdagabb tanulója volt, akinek az apja – egy vidéki gyógyszerész – havonta kétszáz korona zsebpénzt küldött, a legjobb tornász és vívó, a legelső nőhódító. Ő jött be legelébb. Cipőjét már a jeges folyosón levetette, nehogy kopogjon. Mindig kivágott mellényt, ragyogó ingmellet, jó cipőket viselt, fekete haját hosszúra növesztette, s érdekesen csapta halvány homlokára. A másik egy különös, szerb fiú, a legrosszabb tanuló, a mi vezérünk, aki már többször menekült meg a kicsapás veszélyétől. Kemény, ravasz és kegyetlen fickó. Szurokszemei fénylenek. Azt mondják, kicsit eszelős is. Ujjait a szemére teszi, arcát a nap felé tartja, s játszik a fénnyel. Különben mindenütt híresztelik róla, hogy iszik és kártyázik, mindenesetre nagyon érdekes, imponáló ember.

– Várjatok – suttogják –, maradjatok fekve.

Az izgalomtól alig bírtunk maradni, de ők urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak később engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát. A gyufafényben sápadtak. Keresztbe tett lábbal ül a gazdag fiú, és nagyon levertnek látszik. Haja a hideg ellenére verejtékes. A szerb fiú vigyorog. Zsebéből hatalmas üveget húz ki:

– Pálinka.

Aztán egy kendőből valamit kibugyolál:

– Kártya.

Még mindig van valami meglepetése:

– Dohány.

Végül egy rúd paprikás szalonnát tesz az ágyunkra.

– Jól mulattatok?

Némán intenek.

A diadal részegítő szellője fúj át a szobán. Lassankint felmelegszünk az ágyban, örülünk a késő éj szokatlanságának. Kézről kézre jár a pálinkásbutykos. Néhányan gyertyafénynél kártyáznak, cigarettáznak. A gazdag fiú elmeséli, hogy a szomszédban szemérmetlen cselédek megszólították, valamit mondtak neki, amit nem akar ismételni, nevettek és eltűntek. Később hosszabb elbeszélésbe kezd, nagyon halkan, suttogva, amit a körülötte állók izzó szemmel hallgatnak. A csendet röhej szakítja meg.

– Szőke?

– Szőke – feleli.

A kedv egyre magasabb fokra csap. Óvatosan hancúrozunk, úgyhogy neszét ne vegyék az éjjeli tivornyának, lábujjhegyen [179] rohanunk a szobán, vigyázva csapjuk egymás fejéhez a párnákat, a dunnákat. A szerb a legvígabb.

– Hagyjátok, gyerekek! Valami újat kellene kitalálni.

– De mit?

Egy vékony faggyúgyertyát gyújtunk meg az éjjeliszekrényen.

A szerb az ágyra könyököl, lihegve maga elé mered, és gondolkozik.

Csuklik és tüszköl a nevetéstől.

– A fráter alszik. Csendesen felmegyünk az emeletre. Az első eminenshez…

– És?

– A többit bízzátok rám.

– Víz? – kérdezzük.

– Dehogy.

– Nálad van a spárga?

– A szeg és a lánc?

– A gyufa?

– Minden nálam van, csak gyertek.

Kicsit izgatottnak látszik, de fehér ajkán halványan és kísértetiesen még mindig ott vonaglik valami eltorzult nevetés.

– Ilyen tréfa még nem volt.

Nem tudom, miért éppen az első eminenst választjuk ki, akit a kémkedése ellenére is mindnyájan szeretünk a tudásáért, a tapintatáért. Ebben a pillanatban talán bosszant a rövidlátása, a vaksi vakondokszeme, a szorgalma. Szeretnénk kicsit kínozni, csiklandozni, csupa szeretetből megforgatni, elverni, megrémíteni, s aztán hirtelenül kibékülni vele, hogy másnap megint bízhassunk az ő meleg és becsületes szívében és gyémánteszében. Vajon mit csinálunk vele? Ez a szelíd fiú már az ugratás minden skáláját végigcsinálta. Csillagot rúgott, vizes lepedőbe csavartuk, kísértetekkel rémítgettük, az ágyából kicsentük a deszkákat, és székeket, asztalokat, padokat állítottunk a paplanára. Mindent békével tűrt.

– Jöjjetek – mondja végül a vezér, határozatlanul.

Felrántjuk nadrágunkat, egy pillanat alatt készen vagyunk, az első emelet felé mászunk a sötét folyosón.

Legelöl mászik a szerb, mint egy izmos farkas.

Ottan kuporgunk a fiú ajtaja körül, ki térdel, ki négykézláb, ki hasmánt fekszik.

– Csak aludna.

Óvatosan kinyitjuk az ajtaját.

A lámpa ég, nem alszik, az asztal mellett ül, hálókabátban, egy ingben, vörös tintával vonalakat húz, számokat vet, apró gyöngybetűket ír. Szemén a pápaszem. Lesüllyeszti a fejét, hogy jobban lásson a félhomályban, a szemüveg mögül sandít reánk.

– Mit akartok? – mondja nyugodtan, fennhangon.

Nagyon elkedvetlenített, hogy nem találtuk ágyban.

A szerb azonban hirtelenül rávetette magát, brutálisan bekötötte szemét, leteperte a földre. [180]

– Engedjetek – kiabál a fiú –, ne bolondozzatok. Menjetek aludni!

Újra szétpukkan egy fakó nevetés, de ezt elégedetlenség követi. Világos, hogy az ugratás nem sikerült. A szerb zavartan mered maga elé.

Most már lökdössük, tegyen valamit, ő pedig várakozik, vissza akar húzódni, de mi a háta mögött állunk, követelődzünk, és nem engedünk.

– Csiklandd.

Csiklandozni kezdi a tarkóját.

A fiú alig nevet, békésen tűri.

– Nem nevetsz? – kérdezzük tőle csúfondárosan.

– Csiklandd erősebben! – kiabáltunk.

A kis diák piros arcán semmi nyoma a nevetésnek. Nyugodt, dacos. Butaságnak tartja az egészet.

Ekkor valaki hátulról kivesz a zsebéből egy hatalmas szalonnavágó kést, röhögve a szerb kezébe nyomja:

– Ezzel csiklandd!

A szerb tétovázva zsebre dugja a kést.

Valamit tenni kell. Rángatjuk a kabátját, unjuk a kuporgást a padlón, egy csendes zendülés van készülőben ellene, aki ötlet nélkül jött be, becsapott bennünket. Egyszerre megbotlik, a nevetés reá irányul, elsöpri őt, valami kibújót keres, hogy megint a helyzet ura legyen. Nagyon félünk, és nagyon nevetünk. Mindent mulatságosnak találunk, azt is, hogy ott áll birkózva a fiúval, mozdulatlanul, mint valami hivatalos személy, s nem tud mihez kezdeni.

Egy egész perc múlik el így.

– Kezdd már! – tombolunk a dühtől.

A sötétségben aztán valami megvillan.

A kést lassan forgatja, félrehajtja a fiú ingét, a bordája fölé emeli, de ugyanekkor erős tenyerével befogja a száját, óvatosan csiklandja a késsel, tréfából, csupa tréfából, a fiú hálókabátja mozogni kezd, a szerb nem enged, tovább csiklandja, egyre jobban, aztán lassan megkarcolja a késsel, a padlón egy nedves sáv fut végig, a kés beljebb megy a bordák közé, egyre mélyebben, már reákönyököl a késre, egy kis nyöszörgést hallunk, az egész testével reáhajol a fiúra, aki hanyatt fekszik, és még minidig nem tud hangot adni.

Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült.

– Megvan? – kérdezik tőle.

– Meg – int, és az arca hidegen mosolyog.

De azok, akik közel állunk hozzá, megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából.

– Mi történt?

Nem tudjuk, mi történt, de a decemberi éj hideg, a kétségbeesés, a nevetés kiűz a kertbe, onnan pedig menekülni tovább, valahova, nem tudjuk, hova. [181]

Átvetjük magunkat a falon, mint az őrültek, s rohanunk.

Előttünk a kisváros apró fehér házakkal. Ördögi hatása van egy ilyen kisvárosnak éjjel. Koromfekete minden, csak a korcsmák ablakai parázslanak, mint a pokol rostélyai, és összeolvadnak a trombitabandák vörös hangjaival. Futunk a külváros felé. Ott már-már alig jártak emberek. Kósza parasztlányok kuncsorognak, akik nappal mostak, színehagyott kendőkben, vastagon és rosszul kifestve, a hangjuk meleg és buja, de a kezük a szappantól rücskös. Néha egy-egy részeg ember orra bukik hirtelen, minthogyha puskagolyó találta volna.

Egy kaszárnya előtt sétál az őr.