Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Sápadt arcát az ülés oldalpárnájára hajtotta és egykedvűen, akaratlanul félig csukott szemhéjak alól a hullámzó telegráfdrótokat nézte. Máskor, amikor pihenni indult, már a vonaton érezte újjászületését, és mohón itta szemével a váltakozó tájakat. Diákosan kicsattanó kedvében átfütyörészte az egész utat, de most Péter magának is terhére volt. Nagy fáradtság vett erőt rajta. Kedvtelenség borította, szinte csodálkozott, hogy még annyi ereje maradt, hogy útnak induljon.

Csak néhány órája, hogy elhagyta az osztrák fővárost, ahol szédítő iramú kereskedőházat dirigált. Minden idegszála még oda volt beágyazva, és most, hogy kiszakadt belőle, olyan kattogó motornak érezte magát, amelynek energiáit veszni hagyják. Pedig még mintha agyán a telefon- és távirathuzalok fúródnának keresztül, és millió írógép belőle ontotta volna gépies mondanivalóját. Fülébe zsongott még a tőzsde kábító lármája. Szeme előtt a bankok zöld asztala jelent meg, amik körül izgalomtól kivörösödött fejek forogtak körbe. Nyüzsgő méhrajként állottak előtte a tárgyaló felek, bonyolult kombinációkkal, váratlan cselvetésekkel, ezerfajta apró fonákságukkal. Rémként kísérte Pétert útjában foglalkozásának ez a velejáró sűrített képe.

Ezt pedig Péter különösen szégyellte. Megvetette a pénzt, és utálta a kereskedelmet. Azt hitte, hogy éppen ezért mindent tehet a maga hozzáadása nélkül. Merészen játszott a pénzzel és az emberekkel, mert úgy gondolta, hogy ez a bábjáték fel sem érhet hozzá. És íme mégis, Péter úgy ült most a vonatfülkében, mint akiből minden életerőt kivontak. Persze Péter azzal nem számolt, hogy amit fejünkkel és idegünkkel építünk fel, azt meg kell szeretnünk, ha jól csináltuk meg. És Péter jól végezte dolgát; szenvedélyesen tudott építeni, támadni, védeni, harcolni, és ezért tudta is szeretni azt, amit csinált.

De Péter azt is tudta, hogy fáradtságán néhány nagy, mély alvás és sok csatangolás az Alföldön biztosan segít. Tudta, hogy munkája csak felszínes látszatfáradtságot okoz, és az igazi fáradtságának okát mégsem a foglalkozásával járó munkában kell keresni. Péter a munkát narkózisként használta, maga elől bújt [295] el, amikor dolgozott, de ezt igyekezett tagadni. Mélyen eltemetve, egész életén át nagy kereséseket és még nagyobb meghasonlottságot cipelt. Péter most úgy hívta ezt a kínját: Európa-betegség. Ez abból állt, hogy szörnyen megutálta a modern európai embertípust, összes szokásaival, gondolkodásával, művészetévé, bölcseletével, civilizációjával együtt. Fiatalon bebarangolta Európa metropolisait, végigbújta könyveiket, megcsodálta képeiket, szobraikat, meghallgatta tudósaikat és varázslóikat.

De lelke soha egy pillanatra nem elégült ki.

És ha közelébe jutott embereknek, akiktől valami keveset várt, förtelmes csalódások érték. Minden igyekezete, hogy valamit elhiggyen, szeressen, hogy valahová tartozzon meddő maradt, csak a nagy csömör volt a bizonyosság.

Ezért kedvenc gondolatává vált az eltávozás és a nagy magányosság. Főként Gaugint irigyelte, aki ezt az Európa-betegséget gyökeresen gyógykezelte; összeszedte palettáit és ecseteit, és elment a messze Tahitiba.

– Tahiti! – ejtette ki fennhangon néhányszor Péter, amikor elfogta a keserűség és a vágyakozás. A nedvtől duzzadó zöldre, a világító míniumszínekre, a tenger kobaltjára, a testek barna fényére, a koromhajú emberekre gondolt. Arra az egyszerű, egyenes, primitív fakadó életre, ami ott buzog rendezetlen rendességében.

Aztán sokszor foglalkoztatta elméjét Kőrösi Csoma Sándorral, akit a legnagyobb egyedülélőnek tartott. Milyen nagy, magát emésztő lélek volt ez az ember! És milyen beszédes lehetett neki a sivatag egyhangú magánya és a szirtek őrjítő unalma.

De végül is szomorú mosollyal szokta ezeket az elkalandozásait Péter megfékezni. Elkényeztetett, törékeny testére, kifinomult kényelemszeretésére, meleg fürdőire, rafinált étkezésére és minden egyéb nüanszos szokásaira gondolt, és ez elég volt, hogy a valóságba visszatérjen.

Tudta jól, hogy ide tartozik, ebbe a céltalanul nyüzsgő, gomolygó, lótó-futó Európába. Itt kell felmorzsolódnia a menekülés minden reménye nélkül.

Péter a menekülésről is lemondott azon az alkonyaton, amelynek nappalát, rövid tizenkét órát, egy szerzetesrend kolostorában töltötte.

Amikor a dohos, vastag falakat elhagyva a szénaillatos mezőre lépett, és a csillagok édes, meleg életet hunyorgattak, a döbbenet és dermedtség vett rajta erőt, amikor a szerzetesekre gondolt.

– Ez se kellene nekem – állapította meg Péter. – Lehunyta szemeit, és mint annyiszor, most is igyekezett gondolatait rendbe szedni, de legalábbis tőlük szabadulni. Terhére volt magának, [296] és sehogy sem tartotta magához illőnek ezt a kapkodást. Zavarából, ami nem volt új keletű, nem talált kivezető utat, és egymást kergető gondolatai végül is kihagytak, és mint ilyenkor lenni szokott, apró dolgok vonták el magáról figyelmét.

Egy bogár a fülke ablakfáján nem tudott hátáról visszafordulni, Péter – aki még nemigen nyúlt sem állathoz, sem rovarhoz – talpra segítette.

Végül is a nagy Alföld fogta meg lelkét, amit már két évtizede nem látott, és amihez minden gyermekkori emléke fűzte.

Nem az irodalom kimázolt Alföldjét szerette, hanem a bogáncskórós, nagy repedésű, kiszívott torontáli végtelent. Ott csatangolt gyermekkorában öccsével tanyáról tanyára, zsebükben gombfestékkel és irkával. Ott rajzolták a tanyákat, kutakat és vályúkat, ott ismerkedtek meg először a formákkal és a színekkel. Az a sok, akácfákkal és kazlakkal szegélyezett, fehér házikó, ami az utas szemében unalmas egyformaságnak látszik, változatos érdekesség volt nekik. Volt büszke tanya, szomorú tanya, jó tanya, ott szívesen adtak vizet, és a gyerekfantázia minden jelzőjével ruházták fel a szállásokat játékos kedvükben. Az irka pedig közben megtelt kis, színes tanyákkal és a föld eget érő vonalaival. A felnőttek megbámulták a képeket, és ezzel eldöntötték Péter öccsének festői pályafutását.

Péter nagy utat tett, mióta innen elkerült. Megjárta az európai városokat, belenézett az óceánok végtelenségébe. Megbámulta az Alpok fehér dermedtségét és a fjordok kietlen szürkéjét. Sok-sok emberrel találkozott, és mégis, amikor válságok gyötörték, a gyermekkori csatangolás tisztasága a hozzátapadó képekkel kerültek idézés nélkül felszínre lelke mélyéből.

És most, hosszú húsz esztendő után először robog vele vissza a vonat oda, ahonnan jött, és ahová – Isten tudja – mégsem tartozik. Az első tanyák iramlottak el a vonat ablakai előtt, és Péter felérezte azt a fájó melegséget, amivel az emlékezés most rárontott. Homlokát az ablakhoz szorította, itta magába a képeket, elfeledkezve arról, hogy az elgyöngüléseket mindig mennyire megvetette. Úgy érezte, hogy az elmúlt, nem itt töltött idő csak értéktelen színes üveggel töltött kaleidoszkóp, olcsó, ostoba játék, amihez gyerekmakacssággal ragaszkodik.

A vonat robogott, és az emlékezés képei sűrű egymásutánban vetítődtek Péter lelkére, mígnem elmerüléséből a jól ismert kiáltás – Malomháza, egy perc – hangzott el harsányan.

Péter kiszállott.

Az állomás egy nagyobbacska bakterházból állott körülvéve istállókkal, ólokkal, pajtákkal, kemencével. A sorompó mögött a [297] régi kocsma olyan fénylő fehérre volt kimeszelve, mintha csak tegnap építették volna.

Péter körülnézett, és szinte örült, hogy hozzátartozói még nincsenek ott. Csendben szemlélhette ezt a nyárdélutáni képet, amit most még a viszontlátás öröme sem zavart. De az idő múlott, és Péternek meg kellett állapítani, hogy vagy nem kapták meg, vagy félreértették értesítését. Gyalog nekivágni a tanyának, ez most semmiképpen nem volt ínyére.

Péter várt. Leült a korcsma előtti lócára, a ház földek felé néző oldalára. Rákönyökölt a napszürkített asztalra, és kibámult a mezőre.

Egy üveg hűvös, sárgás, szürkés bort tettek elébe, amolyan savanykás, könnyűnek tűnő homoki karcost. Pétert amúgy is a szomj gyötörte, és mohón, egy hörpintéssel ürítette ki poharát. Ez a csöpp bor most elég volt ahhoz, hogy Péter megrendült valójában, a még megmaradt gátlásokat elsöpörje, és képzeletét teljesen felszabadítsa.

Amott egy gólya lépegetett a nádas ritkás szélén. Péter nagy megértéssel figyelte kimért, nyugodt mozdulatait, és el volt ragadtatva a gólya elegáns mozgásától. Mennyi mélységet, mennyi szépséget, mennyi rejtélyességet mondott neki most ez a gólya! Majdnem hangos nevetésre fakadt az emberi értelem sekélyes volta felett, amikor arra gondolt, hogy a gólya létének bonyolult nagyszerűségét az emberek egy-két semmitmondó meghatározással intézik el. És most a gólya vándorlásain csodálkozott. Erre egyszerűen azt mondják: költöző madár –, és mint mindent, amit nem értenek, takaróba burkolnak, ami most ezt az ösztönszerű jelölést kapta. Egy szó alig valami magyarázat hozzá, és az értelemnek és az érzéklésnek megcsinálják azt a börtönt, amiből aztán a legtöbben ki sem látnak, vagy nem is akarnak. Szófalakból cellákat építenek, és ezeket elnevezik természeti törvénynek, a dolgok rendjének, erkölcsi életnek, meg miegyébnek.

Vigyáznak, nehogy túllássanak a falakon, mert az nagyon kényelmetlen. Ezeken a falakon túl a végtelenség gondolata kezdődik. A dermesztő nagyság és szabadság, de ez már szerintük az egzaltáltak és fantaszták birodalma.

Péter most nagyon világosan látta az emberi értelem korlátait, és érezte, hogy ezekben a pillanatokban lelke felszabadul, értelme megnövekszik. Érezte, hogy olyan valami isteni örvénylik feléje, és belőle olyan világosság árasztja el bensejét, amiről Isten szentjei adtak hírt írásaikban. – Én, pogány – gondolta Péter – itt, a korcsma melletti bakterház mögött, itt kapok bizonyságot a lét nagy formájáról, a másik síkról, ahogy ezt a szektáriusok tanítják. De tisztában volt nagy átélésével, és tudta, hogy lelkének ez az emelkedettsége a legnagyobb ajándék, és csak [298] a kiválasztottak megélése.

És tényleg, Péter szívéről lepattant minden rákovácsolt pánt, és eredeti jósága egész lényét elöntötte.

– Isten – így szólott befelé Péter –, te édes, jó, aki én is vagyok, mert te úgy akartad, te édes, jó, finom és okos Isten, te kedves és gyengéd Isten, te meleg könnyeket síró, szeretni tudó Isten, te jó, te bölcs és szabálytalan jóság, én most mindent értek, és értem a nagy titkot.

– Értem nagy átfogásod, a kimondhatatlan titkot.

– Értem a forrást, az esőt, a szelet, a napsugarat, a tenger morajlását, az erdő zúgását, a felhő futását.

– Értem a mozgást, a megállást, az emelkedést, a süllyedést.

– Értem a vonalat, a formát, az egyenest, a görbét.

– Értem a fényt, az árnyat.

– Értem nagy színkeverésed.

– Tudom, hogy nincs véges, és tudom, hogy nincs végtelen. Csak te, aki én is vagyok, és a most.

– És ha elgyengülök megint, és közelebb leszek az emberekhez, védj meg engem a papoktól, a tudósoktól, a törvényhozóktól és igazságtevőktől. A gyógyítóktól és mindazoktól, akik javamra akarnak cselekedni.

Péter meredt szemekkel a mező végtelenjébe fúrta tekintetét, tudomást sem véve mindarról ami körülötte volt.

Vonatfütty hasította át a léget, és lassan, cammogva begördült az egyetlen sínpáron az ellenvonat.

Péter felkelt, beszállt a vonatba, és visszautazott. Úgy gondolta, mindent megkapott.