Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Abban a nagy fellendülésben, amelyhez a magyar irodalom s elsősorban a líra jutott a század első évtizedében, Kosztolányi Dezsőnek külön kiemelkedő hely jutott. Egy, a többiekétől élesen elütő hangot jelent az ő költészete, a tiszta impresszionizmus első magyar lírai megszólalását, amelybe mint alaphangba regiszterének folytonos bővülése útján sok új hang vegyült: bizonyos misztikum, sajátságos mágikus elemek, az élettel-halállal való viaskodás, a családi kapcsok elemei, a formákkal és a nyelvi eszközökkel való művészi játék öröme. Amint a kor haladtával az életnek egyre több és több motívuma érintette a költőt, a fiatalkor régies lírizmusa után egyre intellektuálisabbá vált ez a líra, a gondolat melankóliája egyre nagyobb szerepet kap benne, a költő mai, ötvenéves kora fordulója után elmondhatja magáról: megteremtettem a világnak azt a képét, amely élettapasztalataimból kialakult, s mikor ezt a képet kifejeztem, íme, benne vagyok én magam is, ahogy énem erre a világra reagált. Kosztolányi elérte azt, amire minden költő tudatosan vagy tudat alatt törekszik: apró lírai elemekből, elfutó hangulatokból, a lélek legmélyebb talajrétegeiből fakadt szellemi reakciókból újraépítette a maga világát. Verseit olvasva magányos ember áll előttünk, aki elboruló szemmel, merengve ül szobájában, amelyből ki van zárva a közélet, a politika, a társadalmi egyenetlenségek lármája, az emberek mindenféle tülekedése, de az élet mégis beszivárog ebbe a magányba, benyomásaival felsebzi a lelket, állandó izgalmat kelt benne, s a költő hol elcsodálkozik, hol elbúsul, néha – ritkán – fel is háborodik mindazon, amit maga körül lát és érez. Egészen szoros intimitásban csak önmagával s legközelebbi hozzátartozóival, feleségével, fiával, szüleivel él – az ezekhez írt verseiben az ember legmélyebb kapcsolatai szólalnak meg. Melankóliája nem fásult rezignáció, inkább a nagyon is érzékeny kedély örök sebzettségének fájdalma. Külön kellene beszélni nyelvi és formai művészetéről. Senki kortársai közül nem bánik több tisztelettel és szeretettel a magyar nyelv kifejezőképességével, s a ritmus és rím nyelvével érzelmi vagy gondolati árnyalatokat kifejezni csak kevesen tudnak olyan gazdagon, mint ő. Nyelvi és formai művészete néha öncéllá válik s néha művészkedő virtuozitásra csábítja az az öröm, melyet saját mesterségének tökéletességében talál. [174]

A novella szűkszavú, zárt formájában már fiatal korában is tett értékes kísérleteket. Különösen a realitás és irrealitás, a normális és abnormis közötti határvonalon mozgó történetei hoztak újat, egyénit a magyar irodalomba. Érett korában, harmincadik életévén túl próbálkozott először a regény szélesebb epikai formájával. Az emberi léleknek rejtett, sötét zugait fürkészi ezekben a regényekben, meglepő, váratlan titkokat hoz felszínre, s a racionális felső réteg alatt kitapogatja az élet és emberi élet irracionális elemeit. A római zsarnok császárban a dilettáns költő és művész örök kielégületlenségét ábrázolja, amely irigységével, féltékenységével kegyetlen cselekedetre ösztönzi. A hűséges cselédlány hosszú ideig szolgál kifogástalanul az úri családnál, az öntudata alatt, maga előtt is észrevétlenül gyűlik benne a düh, amíg aztán egyszerre, minden előzmény nélkül kitör, és Édes Anna fejszét ragadva lemészárolja munkaadóit. Kosztolányi is, mint minden igazi író, végeredményben az élet értelmét keresi, és minduntalan döbbenve kell megállnia az élet érthetetlensége előtt.

Kosztolányi pályája harminc évre terjedő ideje alatt hatalmas írói munkát végzett a drámát kivéve az irodalom minden terén. Azért mindvégig elsősorban költő, lírikus maradt, s mint ilyennek áll a profilja legélesebben a közönség előtt. Róla el lehet mondani, ami kevés modern költőről mondható el: hiánytalanul, teljesen kiépítette költői egyéniségét s hiánytalanul, teljesen ki is fejezte.

¹⁾ Ez a kis értekezés Szemere László német nyelvű antológiájának Kosztolányi verseit tartalmazó szakasza részére készült.