Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Hosszú iskolát kell kijárni ahhoz, hogy az ő műveit élvezni tudjuk; nem azért, mert bonyolult, mélységekkel kacérkodó, problémákat görgető, hanem mert egyszerű. Mondatait a gyermek is megérti, de az erőt, mely mondatait lecsiszolta, csak az méltányolhatja, aki maga sem egész csiszolatlan.

Mértéke ő olvasóinak. Más írók fellobbantottak és kiábrándítottak, lelkesedtem értük, s ráeszméltem hibájukra. Kosztolányi nem kábított el, nem hagyta a csalódás fanyar ízét a számban. Írók ragyogtak fel és hullottak el, s ő évről évre biztosan nőtt, mint az ízlés, mely másokat elvetett. Valamikor őt tartottam nagy kortársai közül a legkevésbé időszerűnek; eltelt tíz év, s ma ő a legidőszerűbb. Gondoltam, hogy hódítsam meg önöket a számára, s nem tudok egyszerűbbet és célravezetőbbet, mint elmondani, hogy vélekedtem róla életem különböző szakaszaiban, s hogy vélekedem most.

Kosztolányi Dezső első könyve, melyet olvastam, a Modern költők című műfordítás-gyűjteménye volt. Mint nyolcadikos diák ebből tanultam meg nyolc-tíz európai nép költőinek a nevét, s bámultam a fordítót, aki számomra megközelíthetetlen világot kalandozott be. Úgy néztem rá, mint a polgárfiú a világfira, aki mielőtt házukba lépett, történelmi nevek viselőivel teázott együtt, s keresztnevükön szólított embereket, akik velem szóba sem állnának. Azt hittem, a műveltsége a legnagyobb érdeme, s a műveltsége tiszteletet ébresztett, és megfélemlített.

Amikor a verseit megismertem, meglepődtem. Ez a költő nem becsülte a műveltséget olyan sokra, mint gondoltam. Verseiben nem hemzsegtek a mitológiai nevek, költeményei nem kiáltottak a bölcsészet szótára után, s a mindenség titkait sem óhajtotta egy versesköteten belül megfejteni. Gyermekkora szakállas doktor bácsijáról írt, a fáradt kalauzról, aki este az üres kocsiban leveti magát a padra, s a rohanó téli fák közt emlékeibe mélyed; az emeleti ablak rózsaszín lámpájáról, amelynek hívogatón leszűrődő világa alatt, ki tudja, miféle hisztérika tollászkodik. Mintha a jelentéktelent keresné, mintha irtózott volna minden nagyképű mélységtől. Művelt költő? Bizonyára: csak a műveltségről alkotott fogalmamat kellett módosítanom. A költő műveltsége nem tudás, hanem nemesség, mely egy kézlegyintésben is elárulja magát, s szívesebben árulja el magát egy kézlegyintésben, mint rímes tudóskodásokban. [171]

Azt, hogy költő, verseiből tudtam meg; azt, hogy nagy költő, regényei bizonyították be. Versei képzelet, ötlet egy-egy szikráját fogták el, regényei megmutatták, hogy ez a szikrázás szellemének állandó állapota. A versíró örök jeleket olvasott ki abból, ami a valóságban múló volt és jelentéktelen; regényeiből derült ki, hogy számára annak a mindennapi, összefüggő életnek, amely a regényt kitölti, minden mozzanata költői jelekkel teli: képzelete egész környezetét átitatta; költészete oly széles, mint szemlélete. Regényei témájukban éppolyan igénytelenek voltak, mint versei. Az ember nem mondta utánuk, íme a magyar Zola, a magyar Dosztojevszkij, nem metszették keresztbe a társadalmat, s nem süvített belőlük a „magyar fátum orkánja”. A válófélben levő szülők egy rossz orvost hívatnak diftériás gyermekükhöz, s a gyermek halála után feltámad bennük az önvád, hátha szándékosan hívtak rossz orvost, hogy az utolsó láncszemet is elszakítsák. Édes Anna, a mintacseléd eltűri gazdái szekatúráját, állja a mindennapi megaláztatás égő esőcseppjeit, s egy nap besurran urai hálószobájába, s megöli őket. Néró császár azért lesz fenevad, mert rossz költő, s a rossz költők csak azért nem lesznek Nérók, mert nem császárok. Pacsirta vénlány elutazik hozzátartozóihoz, a szülők, akik maguknak sem vallják be, milyen boldogtalanok tökéletlen gyermekük miatt, felszabadulnak kissé, az apa társaságba megy, úgy él, mint régen, beboroz, s félrészegen felgomolyodik szíve fenekéről a titok, hogy lánya halálát kívánja; kitöréseivel meghökkenti öreg féleségét, s másnap bűnbánóan, a régi szeretettel megy szerencsétlen leánya elé a vasútra. Egyetlen ötlet villan az egész regényen, de ebbe ezer apró villanás cikázik bele; Kosztolányi örül a részleteknek, boldog, hogy a regénytárgy ürügyén a mindennapok gazdag költészetét bűvölheti ki a tolla alól; végre egy író – kiált az ember –, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát.

Ekkor írtam róla első tanulmányomat. Foglalkoztam a verseivel, s foglalkoztam a regényeivel. S a végén azt éreztem, hogy az író több volt a verseinél, több volt a regényeinél. Hogy mivel volt több, arra a tanulmány nem felelt. Pedig egyszerű: a könnyűséggel volt több, mellyel csinálta őket. A költő többet is meg tudna csinálni annál, amit csinál, de csak annyit csinál, mert élvezi a fölényes munkának azt a csillámát, amely a fölös erőből készült művön ragyog. Olyan tornász ő, aki nem tűri, hogy erőlködésen kapják. S minél igénytelenebb a gyakorlat, annál csodálatosabb az izmok pontos játéka. Verseinél és regényeinél ezért szerettem még jobban apró írásait.

Kosztolányi Dezső apró írásaiból alig egy-két kötetnyit adtak ki, a többi ott úszik, mint megannyi remek gyermekhajó a Pesti Hírlap sárga papírfolyamán; pedig bizonyos, hogy a magyar próza e században alig termett valamit, mit tökéletességben ezekhez a félhasábos remekművekhez lehetne hasonlítani. Akár a telefonos kisasszonyt mutatja be az Alakok [172] egyik beszélgetésében, akár a kínaiak szokásairól vagy a rossz stílusról ad fölényes leckét, az ember újra és újra érzi a csodát, hogy remekmű és igénytelenség milyen jól megférnek egymás mellett, s milyen kicsi üvegről csilloghat reánk a nagy nap tükörképe. Ihlet és fegyelem rövid csókja minden kis újságcikk: gyermekin pontos mozdulatok követik egymást, s az ember csak akkor veszi észre, hogy mindegyik mondat egy bűvész visszaütése volt, amikor előtte áll a varázslat. Ha reggel kinyitom az újságot, először mindig az ő rovatát keresem fel, elébb a feleslegesnek hódolok, s ha a költőtől lelki fürdőt vettem, jöhetnek: Hitler és matrózlázadás, náthaláz, politika.

Valamikor kifogásoltam, hogy nincs benne semmi apostoli, azóta megismertem néhány apostolt, s ha a művészet jövőjén tűnődöm, mint gyógyszert szedem jeremiási panaszaik ellen az ő apró cikkeit. Nem olyan könnyű a művészt eltiporni, hirdetik ezek a tökéletes semmiségek. Itt a mi példánk! Az író, ha kenyeret akar, az újság szörnyetegével kerül szembe. Az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet, s ráförmed: tessék kitölteni! S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik, koplal, és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg legtökéletesebb műveit. Nem sérti meg az ostobaság kátéját, de fölébe kerül elméje fényével, úgy áll bosszút a butaságon és durvaságon, ahogy legméltóbb: remekléssel és mosollyal. Folyton meghajol, s ő az, aki sosem hajol meg.

Ilyen formán gondolkodom ma Kosztolányiról. Nem jellemezni akartam; megmutatni, hogy közöm van hozzá, s biztatni másokat, hogy közük legyen hozzá.