Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

A komikus hét órakor megvacsorázott a színház épületében levő vendéglőben. Kispörköltet evett, utána két almát, s fehérbort ivott sok savanyúvízzel. A vidéki városkában az arca érdekes tanulmány volt. Itt ez az arc képviselte egyedül a kultúrát. Régi színészekre emlékeztetett, s a mozdulatai, groteszk rángásai madarakat idéztek az ember eszébe, egy varjút, egy csókát. Különben ő volt a város legszomorúbb embere. A felesége két évvel ezelőtt csalni kezdte, s akkor nem lévén eléggé energikus – a szokásjog alapján – egyre hevesebb ütemben csalta. Mindez nem látszott meg rajta. A zsúrokon sikerrel utánozta a kakas kukorékolását, a kutyaugatást, a nők vigyorogva néztek reá, bomlottak érte. Általában boldog embernek tartották.

Vacsora után a színházba rohant. Átment a homályos folyosón, ahol állandóan a borjúpörkölt szaga kóválygott, amihez nyáron az uborkasaláta és az ecet szúrós illata társult, s ezek a szagok összekeveredtek, megcsiklandozták a színházba járók orrát, azt a téves impressziót keltvén, hogy a konyhaszag és a színjátszás szervesen egymáshoz tartoznak.

Az öltözőben leült háttal az ajtónak, és festeni kezdte magát.

Egyszerre kinyílt az ajtó, belépett egy hórihorgas, sápadt fiatalember malaclopó köpönyegben.

– Te vagy az? – kérdezte, és visszafordult.

A fiatalember nem felelt, hanem végignyújtózkodott a kopott díványon, és karjával elfödte az arcát.

– Végem van – nyögte –, végem van…

A komikus reá se hederített. Ismerte a barátját. Mélyen hajolt a tükörbe, szemhéjait bekormozta, szakálla szálait egyenként, óvatosan ragasztotta fel.

– Te – hebegte a neuraszténiás drogista –, én ma meg fogok dögleni.

A drogista tényleg betegnek látszott. Állán érdes borosták. Szemei körül az álmatlanság karikái. Csak az imént ébredt fel, este, háromnapos züllés után. Az ágyban vacogva nézte a sötét, jégvirágos ablakot, a ködben égő gázokat. Szája még keserű volt az alvástól. A szobájában a gyertya barátságtalanul világította meg a kályhát, a vörös terítős asztalt, a mosdót. Macskazenés hangversenyt hallott most, mintha távolról becsukott és kibélelt ajtókon keresztül egyszerre sok apró hegedű cincogna. Még az öltözőben is azt hitte, hogy álmodik. Álmodja annak a kusza álomnak a folytatását, amely egy pilla[164]natra félbeszakadt, de tovább folytatódik, s most egy díványt álmodik, melyre rádől, egy komikust, aki a tükör előtt festi magát, és beszélget vele.

– Nő? – kérdezte a színész, és álla alól levette a törülközőt. Erősen bekrétázott szemöldökei összerándultak.

A fiatalember nem felelt, egy leányra gondolt, és aztán a revolverére, amely a nadrágzsebében púposodott.

Vidéken a vidéki emberek képzeletében ezek az esték, ezek a fekete ébredések tragikusabbak, mint másutt. A szerelem pedig mindennél tragikusabb. Ez ott nem egy érzés, de minden. Talán a fülledt élet teszi, az emberek egymáshoz való közelsége, vagy a kisvárosi dekoráció, a nőt másképpen látják, és az értéke bizonyára kisebbedne, ha más miliőbe plántálnák. Elfelejtik, hogy másutt operákban, kertekben nyílnak az asszonyok, és a kertben millió rózsa van, amelyeket alig lehet egymástól megkülönböztetni. Ők megállnak egy fotográfiakirakat előtt, a kedvesük arcképét bámulják, és érzik az üterük tragikus zengését. Más ütér nem ver így. Ott lakik távol, az utcák homályán, ahol egy petróleumlámpás ég, s elfelejtik, hogy a földön vannak, és fejük fölött ég a Sirius.

A színész mozdulatlanul nézte a fiatalembert. Amint így végigheveredett a díványon, csakugyan ijesztő volt. Nyúlánk arcát elhagyta a vér, és a színész megérezte, hogy a zsebében revolver is van. Egyszerre távolinak tetszett, évek távolságán át látta feküdni egy szűk koporsóban, félrebillent fejjel, halotti orral és látta az öltözőt is, a díványt is üresen.

– Baj van? – szólt a komikus, és felállott.

Gyönyörű szál tölgyember volt, körülbelül negyvenéves. Az arca fáradt, és mégis csupa mozgékonyság, az élet, a szépségben és a mocsokban való hempergés megszentelte, és finom fátyolt terített rá. Orra büszkén tört előre, okos álla acélból volt. A rövidre nyírt, szőke haj egy kemény római katona képét idézte elő, a két melegszürke szem csupa puhaság és szeretet.

– Megcsalt? – kérdezte szelíden.

– Meg – nyögte a fiatalember. – Elárult.

– Ez előrelátható volt.

– Hiszen mindenre el voltam készülve. Amikor nyári bálokon táncolt, kimentem a parkba, és émelygő gyomorral feküdtem neki a falnak. Az ócska valcerek az orromat facsarták, mint a kénes gyufa bűze. A kis hadnagyok pedig berúgtak a komisz muzsikától. Bundapálinka kell nekik és cigányzene. Utálat.

A színész egy cingulumot kötött a dereka köré, óriási bojtokkal.

– Mégis milyen nyugodtan nézett mindig. Az arca egyszerű, hideg és becsületes. Majdnem közönséges. De emlékszem, hogy egy rajzoló két-három ceruzát eltört, amíg meg tudott va[165]lamit fogni ebből a halálos nyugalomból is. Aztán sok kartonlapot széttépett, amíg egy gyenge vázlatot készített róla.

A komikus odament a szekrényhez, és kivette a ruháit. Valami operettben játszott. Piros szalagokat kötött magára, botosokban csoszogott, a sok ingtől ijesztően kövér volt.

– Ó, hogy szenvedek – jajgatott a fiatalember. – Ma este ébredtem fel. Milyen különös ilyenkor a város. Az emberek lassan-lassan járnak, alig hogy vánszorognak már, mert kifáradtak. Én pedig friss vagyok, mint ők reggel. Nem tudom, hajnal van-e, vagy éjjel. Az aszfalton, ahogy jöttem, egy kutyával találkoztam legelőször. Azt gondoltam, hogy én is ily névtelen vagyok, mint ez a kutya. Nem ismerem többé magam. A tükör előtt állok órákig, nézem az arcomat, a barna hajamat, a kék szememet, meg kell állapítanom, hogy ez én vagyok. A szemeim sírnak. Én pedig utálom ezt az embert, szeretném szembeköpni a síró tükröt.

– Utazz el! – vetette oda a komikus.

– Nézd – mondta a droguista –, vettem egy revolvert. Tudom, hogy nem merem megtenni, de jó, hogy itt van, azóta vagyok kissé nyugodtabb. Ha bezárnak egy szobába, toporzékolunk a dühtől. Jó, ha nálunk van a kulcs. Mert akármelyik pillanatban kinyithatjuk az ajtót.

A színész arca megdermedt a szenvedéstől. Összefont karral hallgatta. Aztán közel lépett hozzá, és bibliás kenetességgel a fejére tette a kezét:

– Beszélj, beszélj, fiam!

A fiatalember eltemette az arcát, és sírva fakadt. Ezalatt a színész végtelen erőket érzett gyűlni magában. Neki rendesen bohóckodni kell a színpadon. Most azonban egy új szerep várakozott rá. Hangosan, kissé hamis páthosszal szólt:

– Csak sírj…

Aztán várt. Egy papi gesztussal felgyűrte az ingujját, mely a kezeit egészen elfödte, és folytatta:

– Csak sírj! Ne szégyelld a könnyeket. Csak zokogj! Sohase láttalak így. Csak szenvedj, és erezd át a vesékig, mit jelent ez a szó. Minden, ami kezdettől fogva volt, ezekért a nagy percekért, a megtisztulás pillanataiért teremtődött, hogy leborulj a földre, és egy pillanatig bírd a szenvedés végtelen világát. A porba kell harapnunk, hogy felkelhessünk. Kezdj új életet, fiam, emeld fel a fejed, hisz tiéd az erő és tiéd az élet.

Berregett a villanycsengő.

Az ügyelő benézett, és jelezte, hogy a komikus jelenete nemsokára kezdődik. A fiatalember felemelte a fejét, és ránézett. Éppen egy szalagot vetett a nyakára. Hófehér, aranyszegélyes ing lebegett rajta, fején ijesztően magasodott a drágaköves, cifra papi süveg.

A drogista hátrahőkölt. A színész nem volt sehol. Egy pap állott előtte. Egy nagy pap, aminőt még sohase látott. Egy óriási ember. Arca kárminvörös volt, szemei úgy égtek, mint [166] két karbunkulus. Keményített ruhái egészen eltorzították az alakját, kezei a vívókesztyűkben, amiket a vidéki rendezőfantázia adott rá, ormótlanok, ujjairól pedig bántóan villogtak a nehéz gyémánt-, rubin- és smaragdgyűrűk. Egy gazdagon felcicomázott keleti bálványhoz hasonlított.

Nézte a fiatalember, megreszketett, és térdre roskadt. Azt hitte, magát Mózest látja a Sínai-hegy ormán, kinek arcáról az Úr dicsősége lángol. Valóban a nagy pap, az örök ige hirdetője állott előtte.

A színész tovább játszott. Kitárta karjait. Rekedt beszéde erős volt, és harsogó, mint az oroszlánordítás a pusztában, de mégis szelíden, meghalkulva ért a füléhez:

– Menj haza, gyermekem, és halj meg az álomban! Feküdj le, és temesd beléje eddigi életedet. Holnap nem is te fogsz már felkelni, de valaki más, aki tiszta, erős és fiatal. Akkor majd elvétetnek tőled a te szenvedéseid, és megadatik neked a boldogság teljessége, minthogy igaz volt a te gyónásod. És boldog leszel, minthogy boldog vagy már mostan is, és nem fogsz szenvedni, mert a szenvedés boldogság. És én tégedet most megáldalak. Megáldalak saját vétkes kezemmel, bűnös szavammal a te elzüllött, szomorú életedért, az egész világ, az emberiség örök fájdalma nevében. Menj békével…

A színész földig hajolt. A fiatalember két hatalmas kezet érzett a fején, és visszaszállt belé a hit. De mikor feltekintett, az öltöző üres volt. Nem tudta, mi történt vele.

Ekkor a színfalak közé szaladt, és betekintett a színpadra.

A nézőtéren dörgedelmes tapsorkán zúgott. Erős görögtűzben egy embert látott, aki tárt karokkal szélesre tátott, komor szájjal hirdette az igét, az egyetlenegyet, az igazit, s a földszinten, a páholyban, a kakasülőn összeremegtek a szívek. A pap prédikált, a nagy pap, előtte pedig térdre borult az operettprimadonna és sírt a kardalosleányok kórusa.

Lábainál hevert a világ.