Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

A kisvárosi, szürke, poros, halott szemű utca egyik oldalán van a cukrászda. A főutcán. Előtte a gyalogjáró átalakítva Abbáziává. Két kis ládába ültetett oleánder áll a gyalogjáró szélén, mögöttük zöldre festett, alacsony léckerítés. A két fácska között pléhasztal fehér márványt utánzó festéssel.

Az egész Abbázia olyan megrendítően nevetséges, hogy sírni lehet rajta. Ez a primavera… ez a Riviera…

A por fölött, a kiégett, régi esőktől ragyázott, szomjas aszfalt ájult szürkeségén és a sunyi kis boltocskák lehullott redőnyein izzó és mégis melegtelen hőség fehérlik, lustálkodik mozdulatlanul. Csak a szemközti kávéház zölden villanó ablakai lesnek, várnak… Kialudt, tükrözés nélküli ablakok. Minden mindegy ablakok.

A cukrászdában fekete hajú, fekete álomként szundikál a sütemények felett Nusika.

Dél múlott. A hivatalnokok és munkások fáradt ritmusos sora kifogyott az utcából. Árva, béna csend feküdt álmosan a tisztes házak vak sorai közé. Mint a kotta fekete vonalain a zászlótlan szünetjel.

A kávéház is üres. Csak Bözsike, a kaszinós kisasszony ül a helyén. Élettel fizetett helyén. Szalmasárga haja a szeme fölé lóg. Fekete szemei betöltik a sárga réseket, öklei közé támasztja magános, mindenkinek alázatos fejét.

Nusi (becsukja a süteményes szekrénykék ablakait): Jaj, de meleg van… Most már úgyse jön senki. (Kiáll az ajtóba.) Üres az utca… (Sóhajt.)

Bözsike (ebben a pillanatban emeli föl fejét. Átbámul a cukrász kisasszonyra. Sárga feje feljajdítja a csendet): Ni, a picike!… Jenő mondta, hogy Nusika a neve… Anna… (Sóhajt). Én is cukrászdában kezdtem.

Nusi: Ni, az a személy idenéz! Azt mondják, hogy a Jenő…

Bözsike: Csinos kis leánynak látszik. Az a Jenő mégis egy rongy!… Különben ez nem tartozik rám. Vigyázzon a picike!

Nusi: Mit néz az ide? Hogy ilyen személyek is léteznek! Hogy nem sül ki a szeme! [289]

Bözsike: Az a Jenő, amilyen rongy… minden kitelik tőle. Sajnálom a picikét. De hát Jenő gazdag és előkelő. Mi annak egy ilyen picike?… Milyen buta voltam én, te jó Isten!

Nusi: Hogyan tud egy úriember, mint Jenő, egy ilyennel szóba állani? De talán nem is igaz… Csak az irigyeim pletykálják. Ma délután különben eljön, majd akkor iparkodom megtudni tőle.

Bözsike: Az a Német, az elvett volna, az a kárpitos. Hogy milyen szerelmes volt az belém! Minden nap bejött a cukrászdába szegényke, hogy süteményt egyen, pedig talán nem is ebédelt. De kinek kell egy ilyen szegény kárpitos? Melyik tizennyolc éves leánynak, aki szép? Én pedig szép voltam. Hiszen még ma is kellek! Pedig… Ez a Jenő is hogy bolondul értem. Ha tudná, hogyan utálom! Mindig Gézára emlékeztet. Az is éppen ilyen szőke volt. Ilyen epedő… Talán most kárpitosané lennék, ha az a Géza nem eped úgy… Tisztességes asszony… gyermekeim volnának?

Nusi: Eh, mit néz a személy engem? (Bemegy a cukrászdába.) Ma eljön Jenő. (A tükör elé áll, figyelmesen nézi magát.) Azt mondja Jenő, hogy a hajam… (Megreszket.) Meg a szemem fekete gyémántok! Jaj, olyan kedves fiú!

Bözsike: Bement… Eh, mi közöm hozzá! A múltkor, mikor összetalálkoztam vele az utcán, rám se nézett. Persze, már bemondták neki, hogy a Jenő hozzám jár. Talán féltékeny… De… akkor már vége a picinek. Én tudom. Pfuj, de meleg van! (Feláll, hátrafordul, nézi magát a mindig mögötte levő tükörben. Homlokán és szája körül masszírozni kezdi a ráncokat.) Öregszem… No, mi az?? (A szeméből könnyet töröl ki.) Hja, így van! Nincs éjszakám. Én már nem álmodom többé. A Nusi, az még talán álmodik. De mi az ördögöt akarok én evvel a Nusival? Olyan lesz, mint én. Aztán kész. Pfuj, de ronda dolog a szerelem!

Pikoló (Bejön. Csinos, fiatal gyerek. Egészséges és mosolygó szemű). Kezit csókolom, Bözsike nagysád!

Bözsike: Szervusz. Már bejöttél?

Pikoló: Be.

Bözsike: Úgy látszik szeretsz bent lenni! Buta vagy. Nem lenne jobb otthon aludni? Hiszen csak háromkor kellett volna bejönnöd!

Pikoló: Szeretek itt lenni. Megkértem a Janit, hogy menjen előbb haza.

Bözsike: Miért szeretsz itt lenni? Mi jó itt? Ez a bűzös levegő? Ez a fullasztó meleg? Jobb lenne, ha vigyáznál magadra. Ha ilyenkor pihennél! Mit szólt a főúr? [290]

Pikoló: Kint alszik az udvarban.

Bözsike: Csak mi vagyunk mindig talpon. Nekünk mindig helyen kell lenni. Jobb volna már nem élni!

Pikoló: Bözsike nagysád beszél így?

Bözsike: Én. Hát mit ér így élni? Hát mi jó van nekem ebből az életből? Mondd!

Pikoló: Pedig én azt hittem, hogy Bözsike nagysád örülhet az életnek!

Bözsike: Aztán miből hitted?

Pikoló (Elpirultan, csillogó szemmel nézi): Hiszen mindenki a kedvében jár!

Bözsike: Buta vagy. A kedvemben jár? Nem rossz!

Pikoló: A Jenő úr is. Pedig az a leggazdagabb és legelegánsabb úr itt.

Bözsike: Azt a piszkot ne is említsd!

Pikoló: Kegyednek nem tetszik?

Bözsike: Az egy utolsó ember!

Pikoló (Csodálkozik): Igazán!

Bözsike: Ha én mondom, elhiheted?

Pikoló (Lelkesedéssel): Elhiszem, Bözsike nagysád, elhiszem! (Gyorsan) Hiszen olyan jó, hogy nem tetszik kegyednek!

Bözsike (Nevet): Miért olyan jó?

Pikoló: Azért… mert…

Bözsike (hirtelen élesen nézni kezdi): No?

Pikoló (Hallgat. Zavart. Nem tudja, hova nézzen. Fél, hogy meglátják.)

Bözsike (csendes, ijedt meghatódással): Pistika…

Pikoló (Felnéz, szemében különös, meleg borong): Nekem csak anyám van… csak az szólít így… az tud csak így szólítani…

Bözsike: Nekem is csak az anyám jó…

Pikoló: De magát mégis… mások is szeretik!

Bözsike: Szeretnek?

Pikoló: Hát nem?

Bözsike: Nem!

Pikoló: Lehetetlen!

Bözsike: Pedig úgy van… engem senki sem szeret!

Pikoló: Kegyedet?

Bözsike: Éppen engem nem! Hát ki vagyok én? Egy utolsó!

Pikoló (Fájón, megütötten kiált): Mit mond?

Bözsike: Ó, Pistika… Pistika!

Pikoló: Bözsike nagysád, nem tudom, de olyan különöseket mond… én mindig szerettem magát! Higgye el… most is azért jöttem előbb, hogy magával beszélgethessek! Maga mindig olyan jó volt hozzám! [291]

Bözsike: Csacsi vagy!

Pikoló: Ha maga nem védelmez, a főúr kirúgott volna azért a tálcáért, amit eltörtem.

Bözsike: Megfizettem neki!

Pikoló: Megfizette?

Bözsike: Meg. Kifizettettem Jenővel. Van neki. Ez a főúr meg olyan szegény, mint mi vagyunk.

Pikoló: A Jenő úr fizette ki?

Bözsike (A pikoló elsápadt arca meglepi): De én…

Pikoló: Ugye csak kölcsönbe fizette ki?

Bözsike: Igen… (Nagyon szomorúan.) Ó, én mindent visszafizetek neki!

Pikoló: De örülök!

Bözsike: Te haragszol Jenőre?

Pikoló: Nem tudom… nem szeretem!

Bözsike: Pistika… gyere közelebb!

Pikoló (Reszkető, kigyúlt boldogsággal áll a magas pult elé): Bözsike…

Bözsike: Ó, te kis… te kis Pistika fiam… kisfiam… (Megsimogatja a fiú lágy, selymes, engedelmes haját): Hát nem szereted Jenőt?

Pikoló: Utálom… szemtelen!… Hogyan beszél sokszor kegyeddel?

Bözsike: És… és ezért nem szereted?

Pikoló: Ezért… Én kegyeddel úgy szeretnék beszélni, mint anyámmal… mint akit legjobban szeretek… Ó, én úgy szeretem kegyedet!

Bözsike (nagyon ijedten): Te szeretsz engem?

Pikoló (mindenre fénylő szóval): Nagyon… higgye el, csak kegyed miatt jöttem most is ilyen korán… mindig kegyedet szeretném látni!

Bözsike (elhúzódik Pistika szavai elől): Ne szeress… Ne… Ne szeressen engem, Pistika… Hiszen én…

Pikoló: Mondja, Bözsike, miért sír maga mindig? Látom, már ma is sírt… Az anyám is mindig sír… Hát miért sírnak maguk?…

Bözsike: Jaj, te… Ha én azt elmondanám nek… magának, magának Pistika!…

Pikoló (elhatározottan): Bözsike nagysád!

Bözsike (a fiú arcát simogatja nézésével, eleső lecsukódásokkal): Az anyja sír?

Pikoló: Mindig… én mikor láttam, hogy kegyed is, akkor… akkor arra gondoltam, hogy testvérek! De miért nem tegez?…

Bözsike: Jaj, már nem lehet!… Már nem… Ó, én tudom, [292] hogy már nem!… Hanem hogy az anyja testvérem?… Azt mondja?

Pikoló: Igen… Hiszen kegyed éppen olyan jó!

Bözsike (a szívét keresi reszkető kezeivel): Jaj!

Pikoló: Megbántottam?

Bözsike: Úgy szeretnék meghalni!

Pikoló: Akkor…

Bözsike: Akkor?

Pikoló: Akkor én is meghalnék!

Bözsike (rábámul a fiú elszánt arcára): Hallgasson! (igen boldog, bágyadt zokogás felé hulló szóval) Hiszen ez a beszéd megöl engem!

Pikoló: Kegyednek már megint fáj valami… Hiszen sírni akar! Pedig azt gondoltam, hogy ma megörvendeztetem… úgy szeretném, ha megtehetném, ha elfogadná tőlem!…

Bözsike (gyűlölő gyanúval): Mit?

Pikoló (hamvas bátortalansággal): Egy fagylaltot… Olyan meleg van!

Bözsike (élesen): Egy fagylaltot akar nekem fizetni?!

Pikoló: Igen… Ha elfogadja?

Bözsike (egyre riadtabban): Miért?… Mit akar vele?

Pikoló: Mert… (Könny csillog a szemében.) Mert én olyan nagyon szeretem kegyedet!

Bözsike (Sikolt): És aztán?

Pikoló: Aztán… Ne haragudjon, kérem!

Bözsike (ellenségesen, mint aki ölni akar): És aztán?

Pikoló (elszántan, fölemelkedően): Aztán elmegyek innen.

Bözsike: Hová?

Pikoló: Nem tudom… csak el innen!

Bözsike: És az anyja?

Pikoló: Elviszem magammal a fényképét… (Magára talált boldogsággal.) És mellette a magáét!

Bözsike: Mellette… az anyja képe mellett az enyémet?… De hol vette maga az én fényképemet?

Pikoló: Itt a szomszédban, a fényképésznél.

Bözsike: Eladta magának a fényképemet? (Összeomlott kétségbeeséssel.) Hát már idejutottam? (Két kezét arcára csapva zokog. Szörnyű vígasztalansága megrázza a kis pikolót.)

Pikoló: Bözsike nagysád, kérem, ne sírjon! Bocsásson meg! Hiszen az életemet is odaadnám kegyedért!

Bözsike: Ó, én már olyan vagyok, akinek a fényképét is eladják!

Pikoló: Ne törődjön velük, Bözsike nagysád! Éntőlem már [293] senki el nem veheti! Én megőrzőm, amíg csak élek!

Bözsike: Amíg csak él?

Pikoló (Elsírja magát hangosan): Míg csak élek! Higgye el! Igen, mint az anyámét!

Bözsike: Mint az anyjáét?… Akkor… akkor elfogadom, hiszen ezt én már nem is reméltem, hogy maga… hogy valaki engem… (a feje lekoppan a pultra) így… (Zokog. Majd felnézett nehezen guruló, arcán titokzatos utat szántó könnyei alól.) De hiszen maga nem ismer engem!

Pikoló: Akkor is látom, ha behunyom a szememet!

Bözsike: Akkor is?

Pikoló: Álmomban is…

Bözsike (Hirtelen felkap egy butélia bort, letörte a nyakát. Piros, égővörös bor folyt a kezére, mint a vér… lepatakzott a szürke pult alá… megingott trónja alá… Egy pillanatig vérző kezeire döbbent… aztán szüppögő, gyámoltalan, jeltelen, elfeledett sírással megmosta arcát a bor vérében.): Nézze, Pistika, én ilyen vagyok…

Pikoló: Én mindig így láttam magát, ha lehunytam a szememet… Hogy halovány… hogy szenvedő…

Bözsike: (Az ökleivel mossa az arcát.) Akkor elfogadom magától a fagylaltot!

Pikoló: (Meghajol a boldogsága terhe alatt.) Szaladok!…

Bözsike: (Álmodó-remegőn áthajol a pulton, hogy láthassa a pikoló friss sietését.) Most ért az oleánderek alá…. (Sóhajt boldogan, reggel-tisztán.) De ki az, aki utána megy a cukrászdába? (Lehunyja megvert szemeit és úgy nyöszörgi):