Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Kosztolányi Dezső ötvenéves. Egyidős velem. Ő is 1885-ben született. S az élete több mint harminc éven át sokszor találkozott az enyémmel.

Mikor a „Négy fal között” költőjét megismertem, először részegültem én is a Múzsa végtelen álomkertjében, négy fal között. Ő már áttörte a magánosság négy falát ezzel a kötetével, én még benne voltam a vidéki város elzárkózott, szinte azt mondhatnám, kiközösített egyedülvalóságában. De egyébként a legközelebb éreztem magamhoz abból a nagy magyar megújhodásból, amely a századforduló hajnalán fellobogott. Ugyanaz volt az indulásunk, a gyökereinket érlelő talaj az intellektuális, nyugat-európai távlatú vidéki magyar középosztály, amely azonban öntudatlanul is mélyen kapaszkodott törzsökös magyarságának őstelevényébe. A műveltségnek ugyanazon humanista emlőin nevelkedtünk mind a ketten. Közösek voltak irodalmi érdeklődéseink is. Egyformán hittünk a forma mindenhatóságában. Minderről szívdobogva értesültem a Négy fal között verseiből a poros egri utcákon, a kedves bóbitaakácok alatt, a kisvárosi csönd napzáporos délutánjain.

Előbb ismertem meg, mint Adyt, és mindig jobban vágytam személyesen megismerni. Valami különös ellentétet is éreztem kettőjük közt. Ady legpárizsibb verseiben is megmaradt magyar vidéki költőnek, Kosztolányi legvidékibb színű és hangulatú versében is európai volt. Elképzeléseimen nem sokat kellett módosítanom, mikor a maga valóságában állt velem szemben. A Baross-kávéházban ismertem meg az úgynevezett bal szélfogónál, ahol az akkori fiatal magyar irodalom jobbszárnya táborozott. Beszélhetek talán barátságról? Kölcsönös értelemben aligha. Kosztolányit mindig sokkal jobban lefoglalta az irodalom, semhogy sok ideje maradt volna az érzelmekre. Barátságait inkább úgy kereste, hogy az érintkezés állandó szellemi tornává élesedjen, amelyben az elme és az artisztikus képzelet szüntelen csiszolódik. Nálam soha egy percre sem szűnt ez a csodáló ragaszkodás, amely azonban mindig inkább a költőnek szólt, mint az embernek, akit nem is akartam soha a köznapi értelemben megismerni. Igaz, hogy Kosztolányi nem is adott soha alkalmat rá, hogy ez a költészetéhez láncoló baráti csodálat percre is ellankadjon, mert nem lankadt el ez a költészet sem, soha, harminc év alatt [159] inkább ismételten is friss nekilendüléssel újult meg, s amellett lényegében mindig ugyanaz maradt.

Milyen emlékeit őrzöm ennek a harmincéves barátságnak? Egy-egy hajnalba nyúló beszélgetés a kávéházi asztalnál vagy a Duna-part lámpafüzérei alatt. Látogatás az Üllői úti diáklakáson, ahol még Csáth Gézával lakott együtt. Egy nagyszerű éjszaka Sztrakoniczky Károlynál, ahol csodálatosan megtárultak és távoli üstökösök pályáinak végtelen paraboláira suhantak ki lelkeink. Közös utazásunk Gárdonyi temetésére Egerbe, az én városomba, s megint egy hosszú éjjeli beszélgetésünk megszámlálhatatlan, szívzaklató fekete között egy földi hüvelyéből szabadult nagy szellem árnyékában.

De a legszebb emlékek mégis alighanem a versek. A Négy fal között költeményei után az Őszi koncert, A szegény kisgyermek panaszaiból, a Húgomat a bánat eljegyezte, a színes tintákról és a lázról szóló vers, a Mák és a Mágia babonás szépségű versei, a családi érzés legpuhább kicsendülései a Kenyér és borban. Azután a prózája is! Milyen utolérhetetlenül szépek voltak az Élet vezető cikkei. Egyáltalában nincs költőnk, akinél a próza is olyan tökéletessé érett volna, mint Kosztolányinál. Remek és hibátlan veretű ez a próza, olyan, akár a vers, mégis százszázalékosan próza. Kosztolányi Dezső olyan tökéletesen érzi a prózai forma legfinomabb árnyalatait, hogy soha pillanatra meg nem bomlik nála az egyensúly, és nincs az olvasónak soha szemernyire sem az az érzése, hogy ez a próza költő műhelyéből került ki, amit Ady prózai írásairól már nem mindig mondhatunk el.

Kosztolányi ma ötvenéves. Ötvenéves gyermek a költészet tündérkertjében. Külsejében is megőrzött valamit gyermeki vonásaiból. Alig változott, akárcsak a költészete, amely szinte első próbálkozásaiban a mai szinten került ki kezéből, s azóta csak gazdagodott, színesedett, formailag csiszolódott, de lényegében ugyanaz maradt. Kosztolányit szeretik az esztéta költészet, a dekadens szimbolizmus legkiválóbb magyar megtestesülésének nevezni. A legnagyobb tévedés. Nincs költőnk, akinek minden verssorához annyi személyes élmény tapadna, mint Kosztolányiéhoz. Ezek a versek a legszorosabb összefüggésben vannak az élettel és a valósággal, még ha a látszat az ellenkezőre vall is. A bírálatot éppen a forma tökéletessége téveszti meg. Mert Kosztolányi tagadhatatlanul a legnagyobb formaművész az újabb magyar költészetben. Annyira, hogy a forma nemcsak külsőség nála, nemcsak keret, amelybe a képet beleilleszti, hanem vegyi alkatrész, amely csak kémiai eszközökkel bontható ki magából a versből. Szerves része annak. Nemcsak cél, amelyet el akar érni a költő, hanem belső mozgatóerő, tehát ok. A forma nála nemcsak együtt születik a verssel, hanem maga is szülni segíti a költeményt. Kosztolányi legeredetibb képsorainak, hallatlanul gazdag, különös és merész asszociációinak egy része a forma ugródeszkájáról pat[160] tan fel, és sziporkázza tele fénygolyóinak tarka tűzijátékával azt a szivárványívű magasságot, ahol a valóság és a transzcendentális elragadtatás találkoznak.

Kosztolányi igazi misztikusa a formának, de ehhez a pozitív tudásnak és a sokrétű műveltségnek, elsősorban a nyelv laboratóriumában végzett kísérleteknek olyan tömege szükséges, amellyel rajta kívül kevés írónk dicsekedhetik. Sokszor azt hisszük, csak játszik a szavakkal, de ez a játék nem egyszer véres mélységekig hasít. Ez a játékszeretet is csak egy bizonyíték a sok között, milyen kiirthatatlanul él benne az örök gyermek, azaz az örök költő. A lélekkutatás megállapította, hogy a legérettebb férfi is ösztönösen visszanyúl óvatlan pillanataiban a játékhoz. A költőnek sok ilyen óvatlan pillanatának kell lenni, és Kosztolányi még nem óvatlan pillanataiban is költő.