Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Első irodalmi barátom Kosztolányi Dezső volt.

Nagyon fiatalok voltunk akkor, az egyetemen akadtunk egymásra. Verseket írtunk már mindketten, ámbár igen különböző stilban és iránnyal. Én akkor az „intim” költészetet űztem, a mindennapok legközönségesebb jelenségeiből iparkodtam nem sejtett szépségeket kiszűrni, s boldog voltam, ha versbe vehettem a kisöcsém rendetlen asztalfiókját, a pesti házak lichthofjait, vagy a szekszárdi szőlő hegymesterének fokosát.

Kosztolányi egészen más témákba volt szerelmes. Őt a csillagok érdekelték, lázadó latrok, magányos csúcsok és démoni végtelenségek. Baráti körben avval csúfoltuk, hogy semmi sem imponál neki, ha nem legalább kétezer méter magas, és hó nem borítja. Nem sejtettük még, hogy éppen ő fogja megírni a legintimebb magyar verseskönyvek egyikét: A szegény kisgyermek panaszait.

Hosszú vitákban tisztáztuk költői elveinket. Angol és francia költők példáit idéztük, s versengve fordítottuk. Közben szinte természetszerűleg lettünk egymás verseinek első olvasói és kritikusai. Mindez oly életszükségletté vált, hogy nem tudtunk lemondani róla akkor sem, mikor távol voltunk egymástól. Pedig eleget voltunk távol. Én valóságos „mezei had” voltam az idő tájt az egyetemen; időm nagy részét Szekszárdon töltöttem, anyám házában vagy a szőlőhegy tetején, francia dekadensek és latin klasszikusok könyvei közt. Sem újságot, sem folyóiratot nem olvastam, s a világ aktuális folyásáról jóformán csak Kosztolányi leveleiből kaptam hírt, melyek hetenként többször is rám köszöntöttek, s terjedelmükre nézve fölvehették a versenyt a világirodalom régi híres episztoláival. (Én magam hasonló terjedelemben küldtem a választ Budapestre vagy Szabadkára, ahova Kosztolányi is időnként hazahúzódott.)

Ki se mondhatom, milyen izgalommal vártam ezeket a leveleket. Ha késtek, számoltam a napokat, és lestem a postást. Ha a nagy, kövér írásoktól dagadó boríték megérkezett, boldog fontoskodással vonultam rácsos ablakú diákszobámba. A leveleket hosszú kutyanyelvekre írtuk, mint igazi bennfentes irodalmárok; nyolc-tíz ilyen kutyanyelvből is állott egy levél, nem is említve a verses és újságokból kivágott mellékleteket. Összes műveinket elküldtük egymásnak. A levelek kizárólag irodalmi kérdésekről szóltak, s többek közt a megkapott kéziratok részletes kritikáit tartalmazták. [157]

Kazinczy óta nem volt ilyen irodalmi levelezés Magyarországon. Közöltük egymással poétaterveinket, s szigorú ítéletet mondtunk olvasmányainkról és az irodalom aktuális jelenségeiről. Fölényesen sújtottunk le elevenekre és holtakra. Olykor egy-egy könyvet is hozzácsomagoltunk a levélhez, amelyről egymás véleményét akartuk tudni, vagy lefordítottunk egymás számára egy-egy idegen verset, amit valahol olvastunk. Kölcsönösen csodáltuk egymást, s mindent makacsul az irodalmi örökkévalóság szempontjából néztünk.

Mi lett ezekkel a levelekkel? A Kosztolányi-félék ma is megvannak birtokomban, de egy kicsit különös formában fogja átvenni őket az irodalomtörténet. Egy ifjonti utazásomból hazatérve ugyanis furcsa meglepetés várt, amint szekszárdi írásaimat viszontláttam. A kisöcsém távollétemben megtalálta az asztalomon heverő kutyanyelveket, s megtetszett neki a felötlő hosszúkás forma. Játékból és gyermekes gondolattal egymáshoz ragasztotta a teleírt, széles papírszalagokat, éspedig a keskeny végüknél fogva, úgyhogy egymást folytatták, s nyújtották mértéktelen hosszúsággá, mint valami végszámra menő övpántlika. Ezt a pántlikát aztán összegöngyölte, mint a táviratozásnál használatos papírszalagot szokás, vagy a viaszosvászon centimétert. Ha végig kigöngyölném és kiteríteném, sok-sok méternyi jönne ki belőle, nem férne a szobába, sem a lakásba, elnyúlna, mint egy hosszú, fehér utca, melyen a betűk processziója menetel…

A Kosztolányi Dezső szavai vonulnak ezen a játékos utcán tiszta és büszke jövendőjük felé. Ahogy velük megyek, újraolvasva a régi leveleket, szemközt, a menet előtt szinte látni vélem a diadalkaput.