Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.

Egyeseket darabokra tördel vagy szétrobbant a rapszodikus természet, Kosztolányit az egység ereje pántolja és domborítja. Azok lehetnek gazdagabbak, ő teljesebb, tökéletesebb. Néhányan mindent elmondtak magukról, még azt is, amit nem kellett volna, ő csak a szükségeset. Kortársai gyökerét már rég kiásták, az övéihez alig nyúltak. Róla még ma sem tudjuk, hogy honnan jött, s hosszú vándorlásán mily messzi vizekkel gazdagodott.

Költészete több világtáj felé mutat. De születési adatok és vén ládák rozsdamart írásai kevéssé igazíthatnak el bennünket. Hogy eredetét kinyomozhassuk, rég bedőlt századokba kellene tárnát nyitnunk.

Kosztolányi gazdag hangszerelésű vezérszólamában, a fájdalomban több nép szívverését érezzük. Ám egyik sem erősebb a másiknál. Az idő összehangolta őket. Oly szépen megférnek egymással, mint őszi tájképen a haldokló színek. Magyar bánat, nehéz szláv borongás és teuton erdők messzeségfájdalma. Vajon melyik lehetett az ősi szűrő? Talán a roppant szláv síkságok felé kellene kutatnunk. Kosztolányi kezdeti miszticizmusa, vissza-visszatérő, nirvánás hangulata s többször túltengő individualizmusa a végletes szláv lélekre utal.

E gazdag lelki rétegeződés adta az alapot európai magyarságához, melyet teljességében az európai kultúra bontott ki. Ő maga is tanúságot tesz e kultúrrokonság mellett, ezeket írván:

Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckét,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott. (Európa)

De a sokfelé való ismerkedés, a különböző kultúrákban való megmerülés nem sápasztotta egyéniségét. A hatások kristályosodási rendjébe illeszkedtek.

Kosztolányi nem hasonlít senkire sem. Igazi magányos költő. Sem mestere, sem tanítványai. Az a lélekréteg, ahonnan bányászott, oly ritka, mint a héliumot rejtő ásvány. Csillagmesszeségek felé mutat.

S ahogy Kosztolányi nem teremtett iskolát, éppúgy nem apostolkodott. Ha vágyakozott is arra, hogy lelke zászló legyen, évei múltával egyre több szóhoz jutó emberiessége sohasem vált toborzó lobogóvá. Megmaradt tisztán poétának, művésznek – a múlandóság siratójának. Mert lelkének hang[145]villáját az elmúlás szólaltatja meg legszebben. A halál költészetének gazdag húrozásában alig is akad párja. Edgar Poe visszahozhatatlant sirató, csengő-bongó költeményeiben csak zeneiségben múlja felül, de nem a hangszövés szélességében, ahol ő szimfóniáig tágul. Emellett Kosztolányi emberibb. Az életfájdalom megszólaltatásában az oroszokig ér.

S ahogy az elmúlás tesz számára mindent széppé és szomorúvá, az emberek is akkor kezdenek szívéig fájni, mikor megdőlt testükre már a halál homokja szitál. Ilyenkor feléled benne minden, mely valaha hozzájuk tartozott, s hangulatukat elhintette.

S egy bot maradt utána a sarokban,
mellyel sétált tavaszi délután.
Egy szó, melyet kedvvel, gyakorta ejtett,
és lehelete a bitang ruhán.

A közösséghez való tartozása is akkor kap hangot, s erősödik a fortisszimó sikoltásáig, midőn a halál pernyéje egy egész világot temet.

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas, és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szívünkkel, s mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj.

A halál gyermekkora óta kísérője és árnyékolója. Ezért van költészetében annyi őszi szín.

Ó, a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
– – – – –
Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.

Az egészséges gyermek ritkán érzi a halál jelentőségét. Ha a valóságban szembe is kerül vele, nem több számára idegen, sárga mozdulatlanságnál. De köze nincs hozzá. A betegség önmagában rossz, mert gyötrelmes állapot. A halál árnyéka azonban nem hull rá. A gyermek-Kosztolányi viszonya a halálhoz más. Számára ő az örök lesben álló. Még az egészség fegyverszünetes napjaiban sem tud tőle szabadulni. Misztikuma mindig körötte leng, levegője mindent fétisessé szentel. A beteg gyermek elvarázsolt hangulatvilágban él. Esténként a szoba sarkaiból árnyékok kúsznak elő, felkapaszkodnak a falakra, szétterülnek, és titokzatos erdővé sűrűsödnek. A tárgyak, mint Andersen meséiben, megelevenednek, s a halott órából, melynek mutatója folyton a hatosra néz, „az öröklét nyugodt fu[146]valma” csap ki. A halál künn bolyong az éjszakában, s mikor a nagyok farsangi bálban mulatnak, a gyermekszoba sötét ablakaihoz lopódzik, és betekint.

Az elvarázsolt légkörben a valóság elveszti szilárd tapinthatóságát, s minden pillanatban irreális világba lendül. Nem csoda, ha a betegeskedő gyermeket lázálomban és ébren a legfurcsább víziók látogatják. Titokzatos szekerek a holdfényes éjszakában, kék lidércfénnyel világított halottak vonatja, melyet halállovak húznak, s „zajtalan és hangtalan, csupa ezüst, csupa arany”, tükrös halálajtó, melyen kisöccse és kis, kék szemű húga is elment.

De a halál nem mindig lesben álló rém. Többször, ha valakit nagyobb pompával temetnek, s az utcákon felzeng a trombitából a beethoveni orkán, rádöbben nagyszerű fenségére.

De mégis gyönyörű ez, s kis szívemben
valami mondja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el,
és bánatomra harsogón felel.

Kosztolányi négyfal-költészete ebből a folytonos halálközelségből virágzott ki. Ezért borítja oly vastagon a nemes patina.

Természetes, hogy ez a költészet, mely a múló hangulat csodálatosan finom rétegeiből építkezett, a hangulatok tengő-lengő életének megfelelő formanyelvet kívánt. Egymásba hullámzó szavak muzsikáját, karcsú verssorok finom hintázását, szóvégek halk csengettyűzését.

Azon az éjjel
az órák össze-vissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek,
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.

A négyfal-bezártság és kényszerű befelé élés. Nincs más út, legfeljebb a képzelet szabadító kéményén át, ki a magasba, a végtelenbe. A külvilágból csak annyi látszik, amennyi egy sétára jut, vagy amennyit egy szobaablak megmutat. A lélek kifelé nem szélesedhetik. A négy fal szorítása még akkor is tart, mikor a börtön már összeomlott. A vágy még csenevész, ahelyett, hogy kinyújtóznék, visszapöndörödik. Otthonosabb a beidegzettségben, a megszokásban.

A négyfal-élet természetes következménye az egocentrikus irányban való fejlődés, melyet csak a férfikor kifeslő emberiessége szelídít és ellensúlyoz.

Ebből a miniatűr világból, melyet az otthonnal és családdal együtt szétrobbantott a háború, hogy helyébe egyéjsza[147]kás cigányszállást adjon, Kosztolányi egy egész életre szóló poggyászt vitt magával: A szegény kisgyermek panaszai-t. Sok minden bekerült útravalónak e kis, drága művű tarisznyába, melyből a költő később is szívesen csipegetett: szeretet, hangulat, szépség, halál, unalom, messzeségvágy, életfájdalom, magányosság és szomorúság. Csak egy maradt ki belőle: az öröm rózsája. Mert ha itt-ott találkozunk is vele, a piros szirmok alja fekete bársony.

A négy fal börtöne leomlott, s a halál kísértő rémeit maga alá temette. De jól tudjuk, hogy amit valaha beleégettek a gyermeki lélekbe, azt többé lekaparni nem lehet. A halálérzés is megmaradt, csak átváltozott, hogy az elmúlás hatalmas szimfóniájában: az Őszi koncert-ben, melybe beleorgonázik az egész természet, újra feltámadjon. De míg a beteg gyermek rettegett a haláltól, a wertheri korban levő fiatalember az ősz szépségeitől betegen és sápadtan az elmúlást szomjazza.

Most itt az ősz, és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmúlást sápadva szomjazom.

A felületes olvasó e túlfinomult, hangulati költészetben talán szentimentalizmust érez. Pedig a halálvágy homályos változatával már a gyermek-Kosztolányinál is találkozott. De míg ott a feketén morajló, komor beethoveni muzsika felelt bánatára, az Őszi koncertben a természet nagyszerű haldoklása. Mindkét helyen a szomorúság balzsama gyógyította a szomorúságot, melyet talán még hallgatag, anyai nagyatyjától örökölt. Lehet, hogy az ő soha el nem mondott gondolatai szállnak fel a fiatal költő öreg bölcsességű szavaiból is e sorokban:

Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús,
én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás…

Az Őszi koncert tulajdonképpen a régi enteriőr-költészet szimfóniává szélesítése. Kosztolányi keretbe fogja a természet ezer szépségét, de ugyanakkor darabokra is tördeli, hogy annál pazarabb legyen a szerteszórt ékkövek ragyogása. Ezzel is hajlamait igazolja, melynek egyik költeményében így ad hangot:

Ezer darabra törtelek, te tág,
elbírhatatlanul zavart-világ.
Jobb is nekem nem nézni az egészbe,
belefogózni egy-egy csonka részbe,
és állani ottan,
jéggé fagyottan.
Mert idegen és őrült az egész,
de nyájas és rokon velem a rész. [148]

Az Őszi koncert volt a fiatal költő legszebb, legbujább és legszínpompásabb kivirágzása. E szelíd bánatú költészetre már csak a „Kártya” zordon szépségű rapszódiája következhetett. Mert a halk szépségekbe is belefárad az ember, megcsömörlik tőlük, s a leereszkedő, csikorgó unalomban vad lázakat kíván, bomlott vágtatást, a változásnak soha meg nem szűnő körforgását.

Szaladni, úszni s menni, menni, menni,
örökre folyni örök körforgásban
– – – – – –
lassú nékem az élet – sokszorozd meg,
és adj a láznál lázabb lázakat.

Kell ez is, hogy az ember eljuthasson a letörés letargiájáig.

A nagy elfáradás után mi maradt még? Már a vén bánat is leszakadóban. Csak az Én áll változatlanul, a gyűlölt, a „végtelen egy Én!”, az unalom – és a semmi. Szinte jól esik elmenekülni az idegenekhez, kik, mint „vad csillagok”, messze, „száműzve élnek”, s ráborulni az ő bánatukra, megsiratni életüket,

poharukat, melyből isznak,
– – – – – –
báljukat és lenge táncuk,
homlokukon lomha ráncuk
– – – – – –
s mindenüket, hogy nem az enyém,
s őket is, hogy nem lehetnek: Én.

Kell-e ennél nagyobb fájdalom? Nem sikolt-e a gondolatok barlangmélyéből a nagy emberi magányosság? Hogy semmit sem oszthatunk meg, mert két ember érzése sohasem lehet ugyanaz.

De még alig volt itt a nyár, máris búcsúzóban. Ami keveset ígért, azt sem hozta el. Nagy volt az aszály, csak néhány fonnyadt gyümölcs gubbaszkodik és keseredik a fákon. Szúrósan mered a sárga tarló az életmezőkön, nincs, aki felszántsa, háború van.

Fenn, a hegyoldalon, a csúcsok felé: nagy, sárga foltok kopaszodnak. Kevés a fa, az is halálfa – csak nyiszlett ágakat hajt, de a szemet vigasztaló, zöld leveleket lefelejtette róluk az Isten. Szedhet-e virágot a költő a halott mezőkön, hacsak nem bánatviolát vagy halálrózsát?

Az élet különben a régi unalom, melyet csak a halál látogat. Már megszokta, hogy időnként bekopogtasson – hátha el találnák felejteni.

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki sem ejtem a nevedet. [149]

Ó, hogy megtisztult a régi ének! (Mint az olajjá állott, nemes óbor, gazdagon pezsgő gyöngyeit már rég kiforrta.) De a kísérő zene fáradtabb, nem hintál úgy, mint régen, s mégis: mintha szívesebben hallgatnók. Hiába, a szó is öregebb, többet mondóbb.

Jaj, én tudtam, hogy nem mulatság
szeretni, és nem heverés.
De most tudom, hogy szeretni szörnyű,
szeretni az: verés, verés.

De a régi világ pár év alatt kicserélődött. Kosztolányi még mindig újtelepes benne. Próbálgatja ugyan a megszokást, az ismerkedést – az új táj muzsikáját is hallja és elhallgatja, de a lelke még nem érkezett el hozzá. Ezért ha lehull az este, fel-felszítja a hunyorgó emlékparazsakat, s dalvágyó ajka a furulyán rá-rátéved a régi nótákra.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Mi ez? Múltcsökevény? A négy fal még mindig kísértő nosztalgiája? Igen. A lélek még nem szabadult fel. Mint régen, csak két kijárója van: befelé, önmagán át a múltba, s fölfelé, a vágy és képzelet kéményén át a magasba, a végtelenbe. A környezetén kívül eső ember: az idegen, a más, csak ritkán kerül melegebb közelségbe.

De mintha a gallyakkal fű is keveredett volna a tűzbe, a kicsapó füsttől megkeseredik a nóta, s már nem ízlik úgy az öreg furulya. Ám nem hajítja el, csak azért is megmutatja, hogy még bánat nélkül is diadalmaskodik rajta. S míg azelőtt az érzés és hangulat gazdag hímpora rakódott a nótákra, most sokszor játékos kedv villódzik a szeszélyesen táncoló muzsikán. Mintha csak zsonglőr dobálódznék hangfigurákkal, a könnyedség erejével kápráztatva a nézőt. Így született meg A szegény kisgyermek panaszai-nak megismétléseképpen A bús férfi panaszai c. ciklus, melyben két ellentétel felesel egymással: a jelen és a múlt. E költeménysorozat: elbeszélő líra.

A bús férfi panaszaiban nosztalgia és játékkedv, fájdalom és furcsa bohócfintor, ború és derű váltakozik, hogy az utolsó sugarak fáradt világításában csapzottan és kócosan álljon előttünk az élet őszi tája.

A pohár eltörik,
s kihull a fog.

A ruha szétszakad,
s gyengül a szem. [150]

Elvész a kulcs, a gomb,
s fakul a kedv.

A gyertya fogyva-fogy,
s lassúbb a vér.

A lámpa lezuhan,
s a szív megáll.

Jaj nékem és neked,
jaj, jaj, nekünk.

E rövid sorokba törve, hogy fokozódik az elmúlás hangulata, s mily vigasztalanul kondul rá az utolsó strófa: „Jaj, jaj nekünk”-je.

A bús férfi panaszaiban – az ismerős régieken kívül – új emberi megnyilatkozásokra bukkanunk. A látszólag sima arc mögött megpillantjuk a másikat: az akarat s az önfegyelem acélos izomszálaival beerezettet, mely kemény verekedésről árulkodik.

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
– – – – – –
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart
és harcot, hogy harcolj csak azért is,
a rózsa mellett ott legyen a kard.

Műgondos, szép szonetteknek, szeszélyesen kócolt és rendezett Kosztolányi-strófáknak, kedvenc jambusoknak, ölelkező és egymásba csókoló rímeknek: jó időre vége. A selymesen összehullámzó szavak már nem susogják a sejtelmeset, a kimondhatatlant, a régi varázslatok kora elmúlott, s az elnyomott gondolat tisztuló értelme újra elfoglalta birodalmát. A szavak becsületben megerősödtek, s már egyenként is helyt állnak önmagukért. Elérkeztünk a „Meztelenül” c. kötethez.

Mi ez? Kosztolányi is behódolt a kordivatnak, az expresszionizmusnak s a szabad versnek? Nem. Csak eljutott oda, ahová eddig megtett útján, a kifejezésmód folytonos egyszerűsítésén el kellett jutnia: a legteljesebb formai zártsághoz. Idetartozó költeményeit szinte szétrobbantja a belső ritmus feszítő ereje. Olvasásuk közben akaratlanul is Vörösmarty allegorikus soraira kell gondolnunk:

Szobor vagyok,
De fáj minden tagom.

Egészen új táj ez a kötet. Levegője szinte acélszürke. Hangulata: borongós, késő-őszi, vad, novemberi viharokat előző. A fák mozdulatlanul állnak benne, nincsen egyetlen levelük sem. Acélerdő ez, acélfákkal. De nem gubanc, nem átjárhatatlan sűrű. Minden éles, határozott.

Bő eső áztatta, múlttól trágyázott földön állunk. Mindenhez közel: élethez, halálhoz, emberekhez. Nincs többé elvá[151]lasztó távolság és idegenség. Úgy látjuk a másikat, mintha csak vékony ablakon tekintenénk be hozzá. Az örökké virrasztó szegényeket, akik drága emlékként rakosgatnak el mindent, amit az élet megérintett, a gépírókisasszonyt: gondolatunk feleségét, lelkünk hitvesét, a francia leányt, aki úgy ejti elénk egyetlen kecses, furcsa mosollyá összefogott, tizenöt különböző, kis mosolyát, mint egy kertésznő, a rossz költőt, aki megkopva, őszen és tüdőbajosan bandukolva, rossz verseit fütyörészi a téli szélnek, s az özvegyet a villamosban, aki gyermekszobákon és temetőkön bukdácsolt keresztül, s akinek nem akar senki helyet adni. S idézhetném sorra a többit. Azóta, hogy oly sokáig és oly messze jártunk, megsokasodtak a testvéreink. Míg elvarázsoltan éltünk, csak vágytunk utánuk, de nem láttuk őket, most, hogy egészen leomlott a négy fal világa, megérkeztünk hozzájuk.

Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az embereknek testvére vagyok.

(Tanár az én apám)

Évekkel később Európa c. költeményében ez az érzés még szélesebb s emelkedettebb:

Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sok száz rokonom van,
bármerre szakadjak, ezer testvérem van,
– – – – – –
Mind édes enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.

De mit ér a találkozás, ha egymást kereső kezünk a nagy tér semmijébe nyúl? Boldogabbak, kevésbé magányosak lettünk-e általa? Nem vándorolunk-e még vigasztalanabb életfájdalommal, s nem figyelmeztet-e a halál mind gyakrabban rövid, földi szereplésünkre? A baráti kör egyre jobban ritkul, s már a szeretett fiú is eltávolodik a nagy időben. Talán legjobb lenne felkelni az asztal mellől, ahol még ég a lámpa, bort is töltenek – és hazamenni.

Kosztolányi megcsinálja a számadást, egyszerűen, póztalanul. Hiába minden, végképp boldogtalan. De hát lehet-e így élni? S szinte dacosan válaszol reá: nagy a boldogtalanok családja!

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdeni, szabad-e, nem szabad,
sosem kímélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se, [152]
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ám ez is csak ideig-óráig tartó vigasztalás, mert nehéz a kesernyés füstű tüzet életben tartani. Pedig élesztgeti, ápolgatja, s Európa c. költeményében hatalmas lángra is lobbantja, hogy utána annál nagyobb sötétség hulljon magányára.

Még hunyorgat néhány parázs a máglya hamujában, de a beköszöntő novemberi jéghideg esők azokat is eloltják.

Ötven felé kivetjük önmagunkból
mindazt, ami cifra és szedett-vedett lom,
s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk,
olyan hideg és kongó, mint a templom.

Mint telefon az elhagyott lakásban,
mely éjidőn reménytelen csörömpöl,
úgy jajveszékel itt hiába lelkem,
oly messze az élettől és magánytól.

E lemondásba konduló hangra még egyszer keményen szembenéz a valósággal:

Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medusa-valóság kő-iszonyatját,
s szól: „ez van”, „ez nincsen”,
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,
s végül odadobja férgeknek a testét.

Semmi sem maradt már vigasztalónak, csak a költeményekbe való menekülés.

A hegytető gazdag díszeit lehordták az évek, csak a rozsdás hegygerinc meredezik felénk, akár egy idő rágta, iromba borda – az át-átrobogó fergeteg legfeljebb száradt fűtakarót teríthet. Nemsokára már itt a tél, a kopasz gallyakat dér lepi. A hosszú álomra készülődő számára nem maradt semmi, csak a magányosság.

Az ember egyedül van, kétszeresen egyedül a költő, aki sehová sem tartozik, s kinek látása az egymásra hordott évek csúcsán még kegyetlenebbre élesedett. Mert nincs semmi fontos az életben, csak a halál. Érette történik minden, a sivár unalom érette múlatja veszett paripáin az időt, a vak anyai szeretet néki áldozza ujjongva gyermekét. Mikor megszülettünk, valójában eleresztettek, s mi az élethazugság narkózisával egyedül lépkedünk a halál felé.