Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Ez a meghatározás nem szégyen, hiszen a világirodalom eddig olyan csavargó-írókat ismer, mint Rimbaud, Baudelaire, Jack London, Verlaine, Knut Hamsun, Gorkij, Stevenson, Panait Istrati. Ebben a társaságban pedig igazán dicsőség szerepelni.

Traven 1926-ban tűnt fel, ekkor jelent meg első, Mexikóból küldött könyve, a Schatu der Sicura Madic. Eddig senki sem ismerte, és ma is csak munkáit ismerik, őt magát nem. Lexikonokban még sehol sem szerepel, és a német bibliográfiák mint Bruno Travent hirdetik. Az bizonyos, hogy német. Az is bizonyos, hogy a világháború után vándorolt ki Mexikóba, mert megundorodott a fehér civilizáció modern rabszolgaságától, amelybe a huszadik század kapitalista vezérei belegyömöszölnek mindenkit. Ma, amikor parancsszóra kell eleget tenni a futószalagrendszer, akkordmunka, gázháború és a hősi halál kötelezettségeinek, ma, amikor világrengető és szédült diktátorok szabják meg – különböző faji és vallási rendszabályok mellett – mindnyájunk életlehetőségét, ebben az új középkorban természetesnek is látszik, hogy valaki olyan országba vágyódik, ahol nem korlátozzák még álmát is a paragrafusok ezrei, hol nem kínozzák a bejelentők, erkölcsi bizonyítványok és állampolgársági oklevelek papírrongyai, ahogy ezt olyan világosan megírta Traven egyik regényében, az Aranyásók-ban: „Csak ott, hol sok a felesleges hivatalnok, akiket az államnak kell eltartani, ott törődik a rendőrség minden csekélységgel, és ott kezd érdeklődni a vendég hajszínéig minden apróság iránt, hogy honnan jön, mit csinál, és hogy hová szándékozik majd menni. Különben a tisztviselők nem tudnák, hogy mivel töltsék idejüket, az adófizetők pedig hamarosan rájönnének ilyenmód, hogy feleslegesen fizetik őket.”

„A mai világban, amikor nincs elég rongyos nadrág, nincs elég szakadt ing, nincs elég csámpásra taposott cipő ahhoz, hogy ne lehessen valakit találni, akinek az a nadrág vagy az az ing ne legyen mégis elég jó, mert nincs olyan szegény ember a földön, akinél egy másik ne érezné magát még szegényebbnek…” – nem csodálkozhatunk azon, ha valaki megcsömörlött a civilizációtól.

Mexikó ma kétségen kívül a legérdekesebb országok egyike ezen a világon. Maga az erjedés! Az évszázados spanyol uralom alól szabadította fel Pancho Villa parasztlázadá[140]sán keresztül az elnyomott bennszülött lakosság, hogy elfoglalja a spanyol kényurak és az USA pénzén diktátorkodó idegen generálisok helyét a köztársaság igazgatásában. Megteremtette azt a szocialista köztársaságot, ahol kizárólag a szakszervezetek irányítják az ország ütőerét, ahol a munkavállalónak éppen annyi joga van, mint a munkaadónak, amit olyan nagyszerűen ír le egy pincérsztrájkkal kapcsolatban Traven másik regényében, a Gyapotszedőkben. De Mexikó erjedő őserőit nemcsak Traven fedezte fel, hanem Upton Sinclair is, aki éppen ezért a mérhetetlen távlatokért finanszírozta tavaly Eisenstein orosz rendező világhírű expedíciós filmjét. (A film címe: Vihar Mexikó fölött.)

Ebben az országban csavarog Traven már több mint egy évtizede. Európával nem közlekedik, csak kiadója útján, aki gépelt aláírású leveleit ismeri. Ennek az országnak nincstelenjei szereplői a regényeinek, akiknek szájából véresebb és vádlóbb igazságok hangzanak el, mint a népszövetségi üléseken.

Regényeit valamilyen benső ösztönből írja, mert nem törődik a világhírrel. Csak egyetlen útleírásában, saját magáról. Ebből tudjuk meg, hogy éppen olyan rongyosan jár, mint a többi dél-amerikai hazátlan vagy idegenbe vetődött fehér ember, egy szál rongyos kabátban, nadrágban és szalmakalapban, cipő nélkül, zsebében egy tükörrel, zsilettel és zsebkéssel, hóna alatt pedig az írógépével. Csak így tud belelátni azoknak a millióknak a lelkébe, akik egy új embertípus előfutárjai, akikben még viaskodik az indián őserő a fehér faj elferdült eredményeivel.

Hogy Traven jellemét is megrajzoljuk, elég, ha annyit közlünk, hogy teljesen elszakadva él mindenkitől. Nevét csak gépelve írja alá leveleiben, és a kiadások utáni, Mexikóba küldött pénzösszegeket a fővárosban levő bankokban tartja, amelyekkel ugyancsak gépelt levelek útján érintkezik. Hogy leveleinek valódiságát bizonyítsa, írógépeinek betűin speciális hibák vannak, amelyeket a bank vezetője is ismer. De pénzét, amelyből alig vesz föl valamit, időnként még így is átutaltatja más és más bankokba, hogy még kevésbé érintkezhessenek vele.

Regényei eddig kizárólag Németországban jelentek meg, legtöbb a Gutenberg Bücherei magánkiadásában, amelyet csakis a szakszervezeti tagok kaptak meg illetmény fejében. Eddig tizenegy könyve jelent meg, úgymint az Aranyásók (Der Schatz der Sierra Madre), a Gyapotszedők, A fehér rózsa, a Halálhajó, a Carre.

A Hitler-uralom térfoglalása után Traven közjegyzőileg lefoglaltatta összes, még raktáron levő könyvpéldányait, kiadóját kártalanította, és ezzel megszakított minden kapcsolatot eddigi hazájával. Új kiadója Zürichben él, akit nyugtalaní[141]tott az a homály, ami Traven személyét körülvette, és írt néki levelet, amelyben kérte, hogy küldje el fényképét. A kért fénykép meg is érkezett. Hatalmas csoportfelvétel volt, amelyről vagy harminc marcona aranyásó tekintett a kiadóra. Alatta pedig ez a gépelt aláírás volt: »Ezek közül az egyik én vagyok!«

Hogy Traven él, az bizonyos. Lehet, hogy mai nevét is felvette. Hogy német, és hogy szocialista, az is bizonyos. Angliában nemrég jelent meg »óriási siker mellett« első két regénye, az Egyesült Államokban most van sajtó alatt. Magyarul eddig négy könyve jelent meg a Pantheon kiadásában, az előbb felsorolt regényei közül az első négy. A magyar kiadókkal Salgó Ottó ismertette meg Traven nevét, aki az Aranyásók fordítója is. A másik három könyvét Dormándi László ültette át magyar nyelvre.

Traven összes könyveinek színhelye Mexikó, az egy Halálhajó kivételével. Ebben önhibáján kívül álló okokból a társadalomtól elszakadt matróz hányódását rajzolja meg az európai civilizáció előítéletei és törvényei között, olyan megrázó és vakmerőén megírt dokumentumokkal, amely hangon eddig csak kevesen írtak. Bátran szemébe meri vágni a mai, társadalmi előítéletektől körülbástyázott államhatalomnak minden fonákságukat és minden aljasságukat. Ma, amikor az ember csak akkor ember, ha erről írások is tanúskodnak, megdöbbenve ismerjük föl e regény egyes epizódjaiban a magunk tragédiáját. Az ókori rabszolgákat és a középkori jobbágyokat uraik és parancsolóik tartották el, és ha életük fölött korlátlanul is rendelkeztek, jóltartották őket, hogy annál több hasznát vehessék erejüknek. Ma a társadalom kiveti azt a munkaerőt, aki önhibáján kívül akár testileg, akár lelkileg vagy társadalmilag megrokkant, és ha nem követett el olyan bűnt, amiért lecsukhatnák, mint alkalmatlan idegent toloncolják át egyik országból a másik országba, egész Európán keresztül addig, amíg el nem pusztul. Ilyen élőhalottak, akiket a társadalom nyilvántartott annak, akik talán sokkal kulturáltabbak és életrevalóbbak, mint a korlátokon belül élő emberek milliói, ilyen halottak ezrével szaladgálnak körülöttünk, és véres körömmel küzdenek sorsukkal, mégis minduntalan odébblódítják őket. A meg nem értett és társadalmon kívül állókról eddig már a Don Quijotén és Slemilen kívül többen írtak az új irodalomban. Hašek Švejkje, Tersánszky Kakuk Marcija és Ilja Ehrenburg Lasik Roitschwantza is hasonló figurák, mint a Halálhajó Pippipje.

Ez a Pippip is ilyen hazátlan élőhalott lesz, mert lemarad hajójáról minden igazolvány nélkül, és ettől kezdve egy ország sem ismeri el gyermekének kizárólag azért, mert nincs pénze. Megtudjuk a könyvből, hogy az ember sokszor sajnálhatja, hogy nem papírmaséból készült, mert a védjegyén akkor látni lehetne, hogy hol gyártották. De aki nem rendelke[142]zik ezekkel a javakkal, az hiába fizette évtizedeken át az adókat, hiába halt majdnem hősi halált a háborúban, a paragrafusok szerint – idegen állampolgár. Nincs más menekvése, mint a halálhajó, amit el fog süllyeszteni rövidesen a vállalat, hogy a biztosított összeget a társaságtól bezsebelje.

A Fehér rózsa a petróleum regénye. A petróleumé, amelynek termelői nem törődnek a hagyományokkal, tulajdonjogokkal, törvényekkel és halottakkal, csak a petróleum árfolyamával. Eltipornak mindent, mert a petróleum pénz! Ebbe pusztul bele Don Hacinto is, az indián, aki nem értette meg az arany csengését. Mert a petróleumtársaságoknak minden szabad! A mexikói kormány tekintélyes jövedelmet húz belőlük, a kormánynak pedig szüksége van a pénzre, hogy utakat, iskolákat építsen, és magas napidíjakat adjon a képviselőknek. Mert a kormány szószólója, a képviselő nem gondoskodhat aprópénzért a nép javáról. A pap se prédikál ingyen a templomban. A túlvilági fizetségre, amiről azt mondják, hogy olyan édes, mindig csak azok várnak, akiknek sohasem nő be a fejük lágya. A képviselőknek és a papoknak idejekorán benő. Ha sztrájk tör ki, abból is mindig a társaságoknak van haszna. Mert a munkás nem akkor sztrájkol, amikor az neki kedvező, hanem amikor a kapitalizmus érdekei megkívánják. Nem ostobaságból, hanem örök törvények alapján. A kapitalista rendszerben a kapitalista keresni akar. A munkás csak egy kis csücskét szeretné megkaparintani ennek a haszonnak. Ha a pék sztrájkol és győz, a kenyér megdrágul a suszter számára is, és akkor a pék megint drágábban fizeti meg a cipőtalpalást. A mai rendszeren belül minden a kapitalizmusnak szolgál. Nem azért, mintha az egyik kizsákmányoló, a másik éhező, a harmadik munkatársainak volna árulója, hanem azért, mert mindnyájan részecskéi ugyanannak a gépezetnek. Ebből nincs kiút! Csak akkor, mint ahogy a kormányzó oly szépen mondja ebben a könyvben: „Ha minden rózsa, akár fehér, akár vörös, szabadon virulhat majd.”

Az Aranyásók-ban három embert fog el az aranyláz. Hosszú hónapokig küzdenek, nyomorognak érte a vadonban, hogy aztán ismét szétszóródjon a kitermelt aranypor a vadon földjén anélkül, hogy valakinek is haszna volna belőle. A természet visszaköveteli a jogait mindenkitől, sokszor még akkor is, ha halállal fizetnek meg érte. És el fog jönni talán egyszer az az idő, mikor az emberek az aranyat egészen nélkülözhetőnek fogják tekinteni, amit a rézről, az ónról és sok más fémről már nem lehet ilyen könnyen állítani.

Az emberek, sajnos, attól a szempillantástól kezdve, hogy ahhoz a kisebbséghez tartoznak, akiknek van valamijük, mindazokkal szemben, akiknek semmijük sincsen, halálos, engesztelhetetlen ellenségekké válnak. Mert az az arany, amely ma finom hölgyek ujját ékesíti, vagy császárok fején mint koro[143]na inog, legtöbbször előzőleg már igen különös társaságokban fordult meg, és többször fürdették vérben, mint illatos szappanhabban.

A Karren azokról a taligásokról szól, akik a mexikói végtelen országutakon baktatnak már évszázadok óta, akik még ma is az összekötők az indián falvak és az európai városok között. Ilyen kocsis a főszereplője ennek a regényének is, amely arról szól, hogyan jegyzi el örökre az őserdő azokat a munkásokat magával, akik erdőirtáshoz szerződtek, nagy mahagónifák termeléséhez. Az őserdő kíméletlen robotja és ezernyi színpompája szövi át ezt a könyvet. A kilátástalan, embertelen robot – semmiért.

A Gyapotszedők is ilyen munkások, és kezük munkájának eredményét hiába hordja király, elnök, milliomos vagy fegyenc, hiába hajladoznak kora reggeltől késő estig a trópusi napon, hiába tépi véresre kezüket a gyapot, csak éhbér a fizetésük, vagy még az sem – munkanélküliség! Az életük nyers és erőszakos, mint ahogy azt a dzsungel kívánja. Aki gyenge, az elpusztul! És a városi tömegszállások elnyűtt szalmazsákjai sem adnak pihenést nekik.

Traven jól ismeri ezt az életet. Több mint egy évtizede éli ezeknek az embereknek életét, hol mint gyapotszedő, petróleummunkás, aranyásó, taligás, kikötőmunkás, matróz vagy farmer, és megfigyeléseit, átéléseit azután regényeiben örökíti meg. A mai, nyugtalan vérű, lázadó írók típusa ő, akiknek írásai dokumentumok, megtörtént események elsősorban, és nem regények. A mai életet írja le nekünk minden szépítés nélkül, és ezekhez a meglátásokhoz fűzi hozzá szociális elgondolásait. Hogy regényeiben mindenütt csak kizsákmányolást, embertelen hajszát, elnyomatást, képmutatást és a mértéktelen profitot látjuk, az természetes, hiszen Traven a való életet írja meg, ami a felszabadult Mexikóban csak valamivel könnyebb, mint Európában. Az osztálygyűlölet, a dolgozó és a munkát adó közötti határtalan anyagi, erkölcsi és társadalmi űr ott is megvan, mint mindenütt nálunk, Európában, amelyen csak egy egészen új alapokra fektetett társadalmi berendezkedés változtathat.