Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Németország tizenhat riportban megírott, őszinte története ez a munka. Riportban mondom, mert elsőrendű újságírói írás, felruházva mindazon kiválóságokkal és hibákkal, melyek az újságírás velejárói.

A dolgok lényegét meglátó éles szem, ideges együttérzés a történelmet jelentő egyénekkel és eseményekkel, le nem fékezett rokonszenv és ellenszenv, a reflexió háttere nélküli közvetlenség a megítélésben, mintha az író a múlt hőseivel és népével egy időben élne, érintkezne velük. Nincs szüksége tradícióra, se írásra, se szóra, mindent közvetlenül lát és hall.

Látja és hallja a nagy és kis történelmi alakokat, beszél velük, motívumaikat pucérra vetkőzteti, a nép neki panaszkodik, neki sírja el szenvedéseit, és mélyen meghatódik hallva nyögéseit és kétségbeesését. Neki a Niebelungok és a Grál eleven valóságok a német nép kétségbeeséséből és reményeiből összetevődve. Látja Nagy Károlyt, a kövér és arányos testű férfiút, és meglepődik túl vékony hangján, III. Frigyes császár a legunalmasabb figura és a legnagyobb niemand, gyönyörködik Luther menydörgéshez hasonló és Nagy Frigyes dallamos hangjában, amelyet maga és Isten ellen folytat, együtt él hőseivel, részt vesz csalódásaikban, és buzdítja őket eltökéltségükben. Megbotránkozik a saját népük ellen küzdő, a kapzsiság és önzés lázában égő német fejedelmeken és püspökökön, akik megnehezítették a legkiválóbb császároknak a német egység megteremtését célzó működését, vénasszonyoknak, elvetemült fickóknak, vén betyároknak nevezi őket, kétségbeesik, és halálra szégyelli magát, látva, hogy megvásároltatják magukat a fran[137]cia király által. A német történelmet személyes ügyének érzi, hogy tud korholni, és hogy tud dicsérni!

Az újságíró kíméletlen igazmondása és nyersesége sajnáltatja vele, hogy nem II. Ottokár cseh király győzött Habsburg Rudolf ellen, mert Ottokár alatt egész Csehország elnémetesedett volna, és nagyon fáj neki, hogy Nagy Frigyes csak Sziléziára valósította meg terveit, és nem Csehországra is, amint eleinte tervezte. Mennyire más lett volna a történelem menete!

Ezért sokszor paradoxonnak tetszenek megállapításai, de mindenkor van bennük összhangzás a korral és az egyén végcéljával.

Frappáns, majdnem lehangoló az ellentét Németország és Franciaország története között, amint azt Seignobos és Goetz feltárják. Franciaország története egyvonalú, egyenes vonal által jelölt síkban halad a szétdaraboltságtól az egységig. Németország története a görbe vonal síkja, grafikonszerű, süllyedésekkel és emelkedésekkel. Franciaországot a római kulturális és közigazgatási egység élő tradíciói, ennek energiái alakították. Németországnak nem voltak ilyen tradíciói, a törzsi töredezettséget önmagának és önmagából merített energiáknak kellett leküzdeni, kulturális közösséget önmagának kellett kiteremteni. Idegenül állott egymással szemben a számos germán törzs, és tradícióit a törzsi önállóság és az annak megóvásáért folytatott küzdelmek képezik. Csak kis államok kialakulásának és elbukásának fáradságos és véres útja volt az ára mind nagyobb egységek elérésének, mely utat a német nép talán még ma sem tette meg teljesen.

A német egység kialakulásának legnagyobb akadályát, a római császári aspirációkat és az Olaszország feletti uralom áhítozását a frank uralkodóktól vették át a német királyok. Kulturális szempontokból talán áldás, politikai szempontokból igazi átok. A római császári hatalom és cím utáni aspirációk elvonták a német király tevékenységét magától Németországtól, és lehetővé tették, hogy állandósuljonak az apróbb államközösségek törekvései különválásra és függetlenségre. A német király ezen ambíciója segített aláásni hatalmát magában Németországban, és késleltette az egységes Németország megteremtését. A többre áhítozás meghiúsította a kevesebb megvalósulását.

A császárok legtöbbje iparkodott ezen a helyzeten segíteni, és törekedett a részeket alávetni hatalmának. Ennek következménye azonban nemcsak a belháború volt, mely azt eredményezte, hogy Németországban sohasem volt teljes béke. Minden ilyen kísérlet eredménye bizonytalan volt, és éppen a legjobb császárok sikerei a külön hatalmukhoz ragaszkodó apró államokat fogékonnyá tette külső, különösen francia segély elfogadására. Németországban szabállyá vált, hogy az ország egy része külföldi hatalmakra támaszkodott saját törvényes felsőbb[138]sége ellen. Talán Franciaország ezen örökös beavatkozása német ügyekbe, és csak azért, hogy megakadályozza a legjobb németek óhajtásait, az egységet, amit Franciaország odahaza már rég megvalósított, az igazi oka azon ellenszenvnek, mely a XIX. században keletkezett Németországban Franciaország ellen. Ezen bizony nem lehet csodálkozni.

És mégis a szerzőre is áll az, ami annyi német íróra. Elítéli Franciaországot, és bámulja. Csodálja benne a belső egységet és azt a magából merített erőt, ami után hiába áhítozott Németország. Csodálja benne a céltudatosságot, a következetességet, mellyel saját hasznán és Németország megnyomorításán dolgozott, azt a népi erőt magasztalja, amelyet megérez a maga népében is, amely azonban oly ritkán vált tudatossá. Mennyire fáj neki az önkéntelen meghódolás Richelieu Németországot lealázó zsenialitása, XIV. Lajos szörnyű és jogtalan erőszakossága, Napóleon faszcináló egyénisége előtt, pedig a szerző világosan elárulja ezen francia géniuszok iránti rokonszenvét. Napóleon az apokalipszisre emlékezteti, és nem győzi lángeszének és egyénisége rendkívüliségének minden árnyalatát kibányászni. Mintha fájdalmas gyönyört okozó, hipnotikus álom ringatná el ezen idegen nagyságok ecsetelésénél, mintha az általuk reprezentált erőt és öntudatosságot a saját népébe szeretné szuggerálni, oda szeretné átplántálni, mintha odakiáltaná a saját népének: „Vegyetek példát a franciáktól!”

Milyen kínos gonddal tárja fel a jobb időkkel biztató német nagyok lelkét, és ecseteli tetteiket, milyen becéző szeretettel találja meg a német népléleknek olyan ritka erélyesebb megnyilvánulását, mennyi szeretettel időzik Raynald Dasselnál, a középkor nagy államférfiánál, IV. Henriknél, Canossa hősénél, a legnagyobb német államférfiak egyikénél Luthernál, I. Józsefnél és Nagy Frigyesnél.

Nagyon élvezetes és szórakoztató olvasmány. A munka Hitler uralomra jutásával záródik le, és százszázalékosan szabadelvű.

Nem találjuk benne meg azt, amit történelmi munkától elválhatlannak tartunk, a higgadtságot, a tények és érvek pró és kontra mérlegelését. A német egység szemszögének pártos álláspontján áll. Nietzschével tart, aki lenézi a pártatlanságot.