Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Ebben a könyvben huszonnyolc novella van összeszedve, nyilván a legutóbbi évek termésének válogatott darabjaiból. Terjedelmük meglehetős rövid, történetük meglehetősen egyszerű. Meg lehet ismerni, hogy újságba készültek, a polgár vasárnapi kávéja mellé. De meg lehet rajtuk ismerni azt is, hogy 1936-ot írunk, hogy a mai novella és a régi, háború előtti novella között nagy a különbség. Az egykori Herczeg, Bródy, Lo[132]vik, Biró Lajos novellák mások voltak. Ott a békében élő ember belső problémái állottak előtérben, rendesen valami szerelmi bonyodalom kapcsán. Legmélyebb pszichológiai alapjuk a Lovik-féle novelláknak volt. Itt rendesen közügyekről van szó.

Ott kivételes dolgokról volt szó, a novellák szokatlan és meglepő dolgokat tartalmaztak valami szerelmi ügy kapcsán; itt közismert, nagy, európai vagy országos problémákról olvasunk, s a szerző túlnyomóan azt mutatja meg, hogy az egyetemes bajok hogyan éreztetik hatásukat a kis emberek életében. Azt lehetne mondani, hogy politikum van bennük. De ez nem igaz: az igaz, hogy a nagy világrengés olyan erős hullámokat vetett fel, hogy a kisemberek akaratuk ellenére is belesodródnak. Az általánosnak és részlegesnek, az egyetemesnek és individuálisnak, a parsnak és a totumnak összeütközése foglalkoztatja az írót, akit szociális lelkiismeretessége, egyetemes humanitása, a kicsivel és naggyal szemben egyaránt fennálló érzékenysége, nagy, mély, egyetemes részvéte erősen megkülönbözteti az írók nagy részétől. Erős, grandiózus emberi lelkiismeretesség vezeti az író tollát, valami különös felelősségérzés az egész világgal és őszinte részvét az elesettekkel szemben, nagy emberi szolidaritás mindenütt, a New York-i százemeletes felhőkarcolók tetejétől az árokba esett lóig, ez a hatalmas erő, ez a lángoló emberszeretet, ez a roppant fáklya, amely világítótorony gyanánt szeretne szolgálni az élet hajótöröttjei számára: vehemens erővel tör ki szinte minden sorából, és imponáló hatásával megnyeri az olvasót. Nincs unalmasabb dolog a világon, mint életmentő vezércikkeket olvasni, vagy programmatikus jótékonyság címén hamis novellákkal elrabolni az olvasó idejét. Ez azonban nem az: itt egy öblös, erős bariton férfihang beszél, amelyet megsokszoroz a mondanivaló őszintesége és emberszerető jósága.

Zilahynál különösen érzi az ember azt, amit Schöpflin úgy szokott kifejezni, hogy „van hangja”. Egyéni, saját hang ez, amely senkiéhez sem hasonlítható, tiszta, zavartalan élvezetet nyújtó, beszélő hang, amely annyira közvetlen, s oly közel áll az élő hanghoz, hogy szinte a timbre-jét is hallani véljük. Van benne valami az egykori református legátusok bátor zengésű, öblös, szabad mellkasú baritonjából. Csakhogy ez a hang már régen elhagyta Debrecent, Pápát vagy Szalontát. Ez már bejárta a világot, New Yorkot és San Franciscót, Dalmáciát és Londont: ez a hang művelt és egyetemes, az egész világ fájdalmát hordja magában, s ami nem tartozik sem ide, sem oda, hanem az egész világé, egyetemesen emberi. Mély megrendüléssel olvassuk a kis egzisztenciák fájdalmas pusztulását, a paraszt- és középosztály rettentő viaskodását a sorssal, a mai élet ezer baját és gondját New Yorkban és a Balaton mellett, Budán és az alföldi falvakban, szabóműhelyben és falusi kisbirtokokon; vonaton, hajón és halászbárkán, végig az egész életen. Az egyes [133] novellákkal helyszűke miatt külön nem foglalkozhatunk. Ha egyáltalán szabad válogatást tennünk a sok kitűnő írás között: mi az árokba esett ló kis, egyszerű rajzára gondolunk, amit mestermunkának tartunk. Végeredményben: Zilahy Lajos tiszteletreméltóan nagy író.