Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Ambrus Balázs: Szép Ernő: Szeretném átölelni a világot

z a cím megfelel a Szép Ernő egyéniségének, bár jelenleg nem erről van szó, hanem egy dalról, kupléről, ahogy azt a békevilágban nevezték, amelyet egy híres énekes énekelt esténként az orfeumban. Rövid novellák, elbeszélések, rajzok, anekdoták vannak összegyűjtve ebben a könyvben, amelyek eredetileg – úgy látszik – napilapok és folyóiratok számára készültek. Ezeken is meglátszik, hogy író írta őket, művészember, akinek a közlés az életeleme. Még ott is, ahol a dolog csak távolabbról érdekli, megvan benne a fogékony, érzékeny idegzetű ember közlékenysége, közvetlensége és elevensége. Legszebbek azok az írásai, melyek a gyerekkorba és a kisvárosba vezetik vissza, ami a szerzőnél körülbelül egyet jelent. Ilyenkor szinte földerül az arca, a gyerekkori barátok újból felélednek, jönnek-mennek, veszekednek, birkóznak, és rosszul szabott ünnepi ruhát viselnek. Olyan ember számára, aki ugyanezeket a dolgokat néhány kilométernyire távolabb, egy szomszédos kisvárosban élte át, szinte megdöbbentő az élmények azonossága, az érzések és emlékek hajszálig hasonló jellege, a szavak, a lokális szokások egyformasága. Írhat Szép [131] Ernő jól vagy rosszul (ez utóbbi ugyan nem fordul elő), nekem mindegy: én elfogult vagyok, mert sorain át a saját életemet élem át újból. Én is láttam azokat a tajtékpipákat, amelyekről ő ír, láttam a szegénységnek ezt a piros kis kéményét, az én anyám is a nélkülözés szűkös keretei között élt, férfikabátban járt otthon, mert nem telt sem szilszkinre, sem hermelinre: ismerem a kisvárosi szegénység megrendítő leltárát, és bizonyítom, hogy amit Szép Ernő ír, az pontos másolata a szegény vidéki intelligencia lemondással teli életének. Engem is sóhajok és könnyek között neveltek fel, s nem csodálkozom azon, ha az író, akinek könyveire és színdarabjaira Európa kíváncsi, lélekben megmaradt annak, ami volt: egy kis, szegény debreceni diáknak. Nyilván itt kapta első írói impresszióit nagyobbacska diákkorában. Mégis azt kell mondanom: nem szegény, hanem gazdag szülők gyermeke volt. Pénzük ugyan nem volt, de az emberi lélek szép kincseit tőlük kapta: az érzékenységet, a mások iránt érzett szolidaritást, az énekek ,,é” – húrját, a kis emberekkel való együttérzést, a kaliforniai almát s a megbocsátás szelíd mosolyát kis svihákok iránt.

Mondani sem kell, hogy a könyv friss és közvetlen, akár humorosan beszél, akár tragikus hangnemben: egyszer, parádé nélküli hangon mindenki számára ír, kicsi és nagy egyformán élvezettel olvashatja. Az pedig, hogy az emberi ethos nagy princípiumait szinte mosolyogva terjeszti írásaiban: a család, a szülők szeretetét, az elesettekkel való jó és megértő attitüdöt, emberszeretetet, humanitást és az élettel szemben való filozofikus megbocsátást: nemcsak irodalmi, hanem etikai megbecsülést is jelent az írónak.

Szép Ernő fiatal korában, pályája kezdetén írt egy gyerekverset, melyet a világirodalom legszebb versei közé sorolok. (Van olyan szép, mint a „We are seven”.) Ebben többek között azt mondja a gyerek, hogy ha felmegy az égbe, pillangót fog, amelynek aranypora ujjain marad, s nem mossa le onnan soha. Kedves olvasóm: az aranypor csakugyan megmaradt, s beleszóródott a könyveibe. Ez a kötet is tele van aranyporral.