Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Nyugat, 1935)

Mintegy három évtizeddel ezelőtt párizsi mintára Budapesten is megalapították az első kabarét, amely hamarosan népszerűvé vált a legellentétesebb társadalmi körökben is. Majdnem mindenki megnézte mókás előadásait; azok is, akik szidták, azok is, akik dicsérték. S ha még ma is a tipikusan nyegle, felületes és komolytalan pesti „kultúrfölényről” hallunk kifakadásokat, a kabaréra kell gondolnunk. A kabaréra, ahol az aszfaltköltészet remekei születtek meg, ahol a művész elefántcsonttornyáról lerántották a leplet, s mint a kócbabának felvágták a hasát, hogy megmutassák, mi van benne. A kabaré nem színházi helyiséget jelentett, hanem műfajt, amely minden művészetet magába foglalt, hogy azután sajátságos módszerével preparálja, kivegye belőle azt, ami közvetlen, érdekes, és a közönség ízlésének megfelel. Egy egész estét betöltő művészi és változataiban sokféle előadást adott.

Ady Endre forradalmi versei nagyszerűen megfértek a vaskos és együgyű viccek mellett ugyanúgy, ahogy az arisztokrata közönség mellett megfért a szocialista pártvezetőség is. Egy liberalizmus felé induló korszak művészetének demokratizálódása volt a kabaré. Smink nélkül, pongyolában lépett a közönség elé, amelynek azt is megengedték, hogy tapintatlan célzásokat tegyen arra, ami a pongyola alatt van. A tömegízlés lépett itt előtérbe, s megkapta azt, amit rendelt művészi csomagolásban. Azt hiszem, akkor született meg a kasszasiker fogalma. Egy roppant szűrő volt a kis kabaré, amelyen Magyarország minden kulturális, irodalmi, művészeti és politikai törekvése keresztülfolyt. S mindezekre megtette átalakító ha[130]tását is. Nélküle mindezek a tényezők másképpen festenének. Az egész magyar közéletnek megrajzolta karikatúráját, s ezen a rajzo – be kell ismernünk – több az élethű, igaz vonás, mint az, amit a valóságban önmagáról mutat.

Hogy rövid életű volt a kabaré, ez nem gyengeségéből származott. Vele együtt meghalt egy egész korszellem, sőt egy egész konszolidált világ. Idejét lejárta; közös sírba temették a demokráciával, s ma már csak emlékeiben jár vissza a lassú feledés Potemkin-várából.

Nagy Endre megírta a kabaré életét, amelyet ő teremtett meg, de ugyanakkor egész társadalmi rétegeket mutatott be kis színháza ajtajából. Színészfiguráin kívül nagyszerűek más alakjai is, akiknek emberi korlátoltságát olyan finom gúnnyal, annyi éles szarkazmussal írta meg, hogy az méltán díszére válnék egy szociológusnak is. Nem csoda. Az, aki ennyire igazodni tudott egy korszellemhez, aki ennyire meg tudta érezni azt, amire annak a kornak szüksége volt, hogy még művészetet is tudott csinálni belőle, annak keresztül-kasul ismernie kellett ennek a kornak szereplőit, s még akkor is, ha azok arisztokraták voltak. Ahogyan az egyén hangulataiból ítélhetjük meg jellemét, úgy ennek a kornak művészi erkölcseit találjuk meg a kabaréban és történelmét Nagy Endre könyvében.