Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Athenaeum, Budapest)

Valentin Katajevet az új orosz irodalom figyelői a humorista írók közé sorozzák, és Gogol utódjának vélik. Az orosz falu átalakulása irodalmi ábrázolásával egyidejűleg a városok élete, lakói külső körülményeinek, benső természetüknek megváltoztatása is irodalmi téma lett, és a szovjet költők új realizmusa elsősorban úgy tört utat az olvasók százezreihez, hogy a rendszer és a közállapotok körül lebzselő akarnokokat, szélhámosokat, zsebelőket figurázta ki. A szatíra, a romantikus intellektusú irónia lett ennek a törekvésnek alapja, amit eleinte természetesen csak óvatosan és csak azok művelhettek, akik a szovjet alkalmazottak torzképei mellett a propagandairodalmat és a tömegek hangulata felfokozását is szolgálták. Ilja Ehrenburg az átmeneti idők kispolgárait viszi pellengérre, a groteszk Roitschwanzot, hogy szánalmas alakja vidám kacajt, bús könnyeket fakasszon. Mihail Szoscsenko, történeteiben, az „Így nevet Oroszország”-ban mondanivalóinak vázlatos, szinte riportszerű magvát a felismerhetetlenségig [126] elleplezett fintor köpenyébe burkolja, onnan öltögetve nyelvét a proletariátus új nemeseire, akik rosszabbak az előző kor korlátolt nyárspolgárainál. Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov moziszerű kalandvadászai – végig Oroszországon tizenkét széket keresnek, amelyek egyikében drágakövek voltak –, sorozatos kacagást váltottak ki Európa olvasóiból és Matvej Roesmann „Fischbein”-je, a NEP gazdasági rendszerét kiaknázó, siber kiskereskedő megannyi bizonyíték, hogy a forradalmi feszültségben élő írók műhelyében a hős-csaló erős médium, akin keresztül a történelmi idők valósága irodalommá hasonul. Lélektani kísérletnek is alkalmasak e típusok, akik kiszakadván a hétköznapi események forgatagából, átvergődnek a terror szigorú korlátjain útvesztőin, megrögzött rendbontókká válnak, hogy a rendszer sok kiáltó ürességeire, az elpocsékolt energiák hiábavalóságára mutassanak. Katajev „Sikkasztók”-ja a legsikerültebbje ennek a szatirikus szándékú, új orosz irodalomnak, amelynek hősei, egy moszkvai szovjet hivatal írnokai, rengeteg rubelt lopnak, és „hölgyek” társaságában, alkoholmámorban, vidéki kirándulásaikban meg is szabadulnak tőle, hogy azután letörve a börtönbe vonuljanak. Ez a mese, persze, csak sovány váza mindannak az össze-vissza kuszálódó, komikus eseménynek, amelynek ellenállhatatlan természetessége, őserejű kacagása valóban Gogolt idézi, ha Gogol nagyszerű fatalizmusa, emberi extázisa nélkül is.

Katajev most megjelent regénye, a „Hajrá” az író új korszakának megnyitója, helyesebben az ötéves terv körül lezajló stimuláns irodalom jelentős terméke, olyan, mint Ilja Ehrenburg „Második nap”-ja, amely ugyancsak a pusztaságból, a semmiből gigantikus ipari telepekké növő új városok életének, munkájának zengő himnuszául íródott. Katajevnél a telep csak másodrendű kérdés, a hangsúly a munkateljesítményen, annak végsőkig feszítésén van, vagy ahogy a „Hajrá” kis újságírója elképzeli: „bármilyen mechanizmus termelőképességének fokozása automatikusan maga után vonja más, vele közvetlenül kapcsolatos mechanizmusok termelőképessége fokozásának szükségességét is”. Ebből a rövid idézetből észrevehetjük, hogy a „Hajrá” az ún. „sztahanovizmus” népszerűsítése, a szovjet munka racionalizálása, amely körül állandó vita folyik, de mindhiába, mert végeredményében semmiben sem különbözik az Amerika, tehát a legkifejlettebb tőkés ipari termelés hazája taylorizmusától. A Donyec-vidéki szénbányákban dolgozó fiatal bányász, Sztahanov, akinek elgondolásai alapján a vájás és az eltakarítás munkáját racionálisan megszervezték, és a széntermelést harminc százalékkal fokozták, tulajdonképpen az összedolgozást tökéletesítette, az ötéves terv munkabrigádjainak az „udarniki”-eknek napról napra fokozódó eredményeit, akik így anyagi előnyökhöz, színházjegyekhez, szanatóriumi ápoláshoz jutottak. A „sztahanovizmus” [127] rendszerének hősei ma már az otlicsnyikok („a kiváló”). Háromszoros napszámot kapnak, és így a munkástársadalom új arisztokratáivá válnak, fürdőszobát, selyeminget, esetleg egy kis autót is megengedhetnek maguknak, de felkeltik a versenyben alulmaradt társaik irigységét, akik – mint a statisztika igazolja – egyre szaporodó szabotázzsal felelnek kitüntetett társaiknak.

Katajev regénye nem nyúl ily mélyre, és távol áll attól, kritikát adjon. A „Sikkasztók” körül kavargó mulatságos jelenetekből kisugárzó félreérthetetlen leleplezés itt lecsitul, valóságos himnusszá szélesedik, a munka diadalmas himnuszává, amelynek végcélja: „Legyőzni a természetet, és visszavezetni az emberiséget az elveszett paradicsomba. Meleg tengeráramokkal körülvenni a szárazföldet, a Jeges-tengert pedig felhasználni arra, hogy a villamosság kilowattjainak milliárdjait termelje, és olyan fenyőfákat lehessen kitenyészteni, amelyek kilométer magasra nőnek.” Ditirambikus ez a regény, erőfeszítéses lázálom, ahogy az ötéves terv munkakádere huszonnégy óra keretében a cementkeverés rekordját állítja fel. Itt is, mint Ilja Ehrenburg fent említett regényében, a sztyeppen, a megműveletlen földből kinőtt, gigantikus ipartelepen vagyunk, mérnökök, propagandisták, újságírók, munkások lázas környezetében robbantani a harkoviak cementöntési eredményét. Közben a porban, a barakkok tengerében jő a terhes asszony, Iscsenkóját keresi, és találkozván, a munkásbrigád vezetőjét elönti a férfibüszkeség; munkások az ócskavastelepen kártyáznak, már ebédjegyeiket, cipőiket veszítik el; felvonul a dandár, legendás hadjáratként emlegetik a zord telet negyvenfokos viharokkal, felváltás nélküli huszonnégy órás munkával, megfagyott ujjakkal s így tovább… Van ebben a regényben valami szűzies érzékeltetés, az emberi indulatok, törekvések spontán megjelenítése, amelyeknek hatását erősen fokozza az az expresszív, valóságos fotómontázsszerű stílus, ami Katajev érzelmiségének, valóságot hajszálnyira megközelítő egyetemességének tomboló, megfékezhetetlen ereje. Realizmusa új romantikáját teremti meg itt az író, mert mi egyéb az a tapogatódzó egyszerűség, az a tökéletes póztalanság, mint a munka romantikája, ahogy a telepen élő író – Katajev maga is tagja volt a telepeket járt proletárírók brigádjának – a puszta, vad, kiégett síkságot látja, majd az építkezéseket: a földásást, a vas-, a betonépítést, a szerelést, amint „az ifjúmunkások egyre kékebb ég alatt énekeltek, és téglát tégla után emelve a falhoz, maguk is vele együtt emelkedtek.”

Igen, nagyszerű propagandaregény a „Hajrá”, de a propagandaírásnak vannak sebezhető pontjai, gyengéi. Beszélnie kellene munkásai mindennapi élete külső körülményei alatt is rejtőző belső érzéseiről, amiről azonban teljesen megfeledkezik, mint ahogy megfeledkezik sok másról is, ami a hajszálfi[128]nom tájrajzban és a munka enthuzianizmusa analízisében elvész. Zsong a sztyeppe, fülledt és lármás a zaj, a telefon, a jövés-menés, vitatkozás, a tébolyító lármának ez a tikkasztó anarchiája, de hol van valami is a lélekből, a szívből, az emberből, abból az emberből, aki mégsem lehet leigázható rabja, gépeleme a többtermelésnek.

(Dubrovnik)