Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Athenaeum, Budapest)

„Ifjúság, szerelem” címmel jelent meg a Nobel-díjas Ivan Bunyin nagy regénye, „Az Arszenyevek élete”, amelyben az emigrált orosz író gyermeki lelke öntudatra ébredésétől első nagy szerelme kilobbanásáig élete kezdő szakaszát írja meg. Ez az önéletrajz tulajdonképpen pontos írói képe a század eleji orosz dekadens írók köréből kiszakadt lírikus Bunyinnak, aki a túl irodalmias talajtalanságtól messze kanyarodva, heves, fájdalmasra hangolt természeti képekben az orosz síkságot, a falusi életet és a tiszta szerelmet énekelte. Első novellái is ebben a hangulati világban fogantak, még sok bennük Csehov vigasztalansága, a Turgenyev elvont típusaiban jelentkező ábrándos lelkiállapot festése, akivel különben érzelmi rokonságot tart fenn, hisz ő is nemesi kastélyban nevelkedett, a nagy családi vagyon összeomlását végigélte, hogy azután apró hivatali teendőkkel bíbelődjön, és az összeomláskor [124] meneküljön Franciaországba, Turgenyev második hazájába. Ezeknek az első novelláknak puhaságából, elfogódottságából nő és terebélyesedik Bunyin fanyar realizmusa, amellyel tévutakat, bűnöket, sötétséget, sok zavart lát meg, de sohasem azért, hogy az élet céljait tagadja. Író, aki mindent lát, és szárnyaló lendülete könnyedségével követi kedélye tündöklését, borulásait, érzésközösségre váltva nagy költői temperamentumába közvetlenül belekapcsolódó érzelmeit. Ennek a temperamentumnak szűk a vers kompozíciója, a forma fegyelme, kevés a novella zárt köpenye is, belső lelkivilága hullámverése a korláttalan formát kereste, így ér a regényig.

A regényíró Bunyin első nagy munkája. ,,A falu”, az orosz parasztok kezdetleges gazdasági és erkölcsi világa pontos tükörképe, amit két testvér élete gondos lélekrajzán át vetít felénk. Ez a regény még odahaza íródott, utána jöttek az elbeszélések: „A San Franciscó-i úr” – egy élni vágyó, öreg amerikai dollármilliomos capri hirtelen halálának, szódavizes ládába zárt teteme hajóra csempészésének szomorú története „A testvérek” – ez az Európa és India között lejátszódó, egzotikus meséje alól is kitörő titokzatosság, hogy a közben emigrációba kényszerült író internacionális témáktól elfordulva, párizsi külvárosi magányában Oroszország felé küldje lelke álmait. Megírja kisregényét, a „Mitya szerelmé”-t. A vidéki diáknak és a nagyvárosi életbe, eljövő sikerek álmaiba szédült fiatal színinövendéknek ideget, lelket sorvasztó szerelme ez, amelyből nincs kiút, csak a halál. Ahogy a lélekben tiszta Mitya hazatér, és az ébredő orosz tavasz mezei illatát, földszagát, az áradó nyár ízektől terhes levegőjét magába szívja, hogy a lágyan húzódó ősz sárgulásától reményét veszítse, ez a tiszta költészetbe fojtott festői természeti képeknek jelentőséget, primerséget kölcsönöz, teljes adakvátságot az őserővel, ami Bunyinból – szemben kora orosz írótársaival – hiányzik. Érett realizmusa itt újra a lírához tér meg, és a regénykét gyötrődő, szerelmi birkózásokról irreális versekkel kíséri. Gottfried Kellerre kell gondolnunk, sokszor Hamsun „Viktóriá”-ja áhítatos, puritán művészetére.

Az Arszenyevek élete… a most magyarul, Trócsányi Zoltán átérzően nemes fordításában megjelent regény, mint fentebb említettük, Bunyin ifjúsága regénye, s külső váza, tartalma nem sokban tér le arról az útról, amit korábbi regényei törtek. Itt is a falu, pásztorfiúkkal való barátkozás, a cselédház, a baromfiudvar és az istállók körüli nagy gazdagság, mind a kisfiú megfigyeléseinek, szélesedő fogalmainak újabb meg újabb objektumai. Majd eljő a tanulás ideje, az első nevelő: Baszkakov, ez a zárkózott vadember, aki az emberek iránti megvetése, gyűlölete ellenére is forrón kapcsolódik kis tanítványához, megtanítja a betűkre, hogy a Don Quijotoé, az Odisszeát, Robinsont olvastassa vele, akvarellfestésre fogja, és [125] órákig álldogálva rajztáblája előtt, a földi és az égi színek igaz isteni értelmét tárja fel előtte. Közben szétmállik, fogy a családi vagyon, a kertek elpusztulnak, a magtárak összedűlnek, a zöldségeskertek elbozótosodnak, és az Arszenyev nemzetségének régi dicsősége, régi gazdagsága szánalmas roncsai legfiatalabb örököse a városi középiskolába kerül, kis kosztosdiák lesz, őgyelgő, vakációkról ábrándozó kamasz, már diákbálra jár, a parkettek és a csillárok illatos forróságát szívja magába, cirkuszban van, a városba érkező atyja szállásán tobzódó vodkás és boros vacsorákon részt vesz. Megrendülései is vannak, gondolatai, hogy a világnak mégis más a rendje, mint amit kis élete sugároz, hisz bátyját, egy földalatti szervezet tagját, csendőrök elhurcolták Harkovba.

Emlék, esemény így folyik egymásból az érett férfi lírájával, amely messze mögötte van a fiatalság tavaszi örömein. Tartózkodón is csendül, sokszor szűkszavúan, de annál könnyebben, szemérmesebben, mintha nem illene a gyermeki emlékek teljes áradatát feltépni. Bunyin élete, fiatalsága önélet, és sehol komolyabb utalás a múlt század utolsó szakasza orosz viszonyainak feszültségére, energiahatásaira. Nem is válik emberi dokumentummá, csak művészi tökéletességgé, annak az orosz életnek újraálmodásává, amelynek nyomai már teljesen felszívódnak abban a nagy kollektivitásban, amiből Bunyin önként kimaradt. A Nobel-díj a letűnt cári Oroszország utolsó nagy lírikusát akarta kitüntetni, mi az emlékei énfala mögé húzódott és minden emlékét illuzórikus szépséggé hangoló elbeszélőt látjuk benne, aki a szép káprázatán kívül tulajdonképpen semmit sem akar.