Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Erdélyi Szépmives Céh)

Azt a jó szívvel írott kis regényt, amit ismeretlen nevű írója, Czinczár Miklós „Menekülés” címen most közreadott, nem kellene különösebb figyelemmel kísérni, mert tipikus kezdetlegességgel, szétfolyón és sok következetlenséggel van megírva. De témája és annak hátterét átfogó eseményei szokatlan izgalommal töltik el az olvasót, s az erdélyi falucskában dolgozó postahivatalnok napjain, helyzetein át a falu társadalma oly pontos röntgenfelvételét kapjuk, amely írója nem közönséges emberlátására és korlátolt fantáziája mellett is született mesélőkedvére vall.

A téma a világháború egyik legválságosabb szakaszának, a román hadsereg Erdélybe nyomulásának előzményeit és az ország belsejébe menekülő falusi lakosság rémületét adja. Valljuk be, erről ma írni, főleg Erdélyben, súlyos, kényes feladat, és hogy ezt sikeresen, ízlésesen oldotta meg, csak ideális tisztaságának köszönhető, amellyel a háromnyelvű falucska zavarát, kavarodását megjeleníti. Nem az íróművész képességén fordul meg e könyvecske olvashatósága, oldalról oldalra növekedő érdekessége, hanem emberszeretetén, szociális melegségén, amellyel magyart, szászt, románt egyformán állít a történelmi idők közösségébe. Természetesen mint majdnem minden első könyv, ez is a szerelem epizódjain épül: magyar fiú – szász leány, magyar leány – román fiú, magyar leány – zsidó fiú, s már e kedves, játékos párosításból is az író lelke, szinte gyermekes őszintesége mosolyog felénk: mindenkit egyformán [123] boldognak tudni. Hogy mindebből nemzeti kérdés bonyolódik, mint ahogy a bankadósságba keveredett szász kereskedő ingóságainak elárverezése is politikummá keveredik, amely körül a magyar bank, a román hitelintézet és a szász Raiffeisen szövetkezet készül összecsapni, az csak természetes konkrétuma annak a generációs tudatnak, amely az erdélyi nemzetek sorshelyzete értelmezéséből önként adódott. Lírai ugyan ez a beállítás, mint ahogy magának a regénynek beállítása, határozatlansága, helyzetei tisztázását gondosan kerülő szándékossága is lírai, mert a minden emberrel való szolidaritásán kívül nincs az írónak célkitűzése, csak céltalansága, kapkodása, meg nem értett zavara, ájultsága. Nincs igaz ráeszmélése az időre, az idők diktálta átértékelésre. Valóban menekülés, menekülés a szociális szemlélet kérlelhetetlensége elől, és menekülés a mindennapiság, az átlagos érzés felé, szinte beletörődve minden oly állapotba, amely odáig fejlődött, hogy a századok folyamán egymás mellett élő népek az első viharra egymás ellen fordulhattak.

Végeredményében reménytelenül szomorú könyv, és lehangoló. Így körülfutkározni a problémákat, és ennyire nem felülemelkedni a múlt béklyóin, újonnan jelentkező írónak, pláne, ha erdélyi, mégsem szabad. Idegesen odavágni: „Sorsunkról csak a társadalom tehet, reklamáld meg az életedet a társadalomnál, amely közébünk feszült az ostoba világháborújával”, nem lehet irodalmi megnyilatkozása 1936-nak. Kell, hogy ha már Erdély új magyar írója abban az európai értelemben vett nemes irodalomban, amit Erdély ma reprezentál, nem is találta még meg a maga különös, szerény hangját, legalább hitet tegyen generációja mellett azzal, hogy nem kíván az előtte járók útjaira kanyarodni.