Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Erdélyi Szépmives Céh)

Erdélyi magyar vidéki élet keresztmetszete, rajta a rásütött bélyeggel: „Farkasverem.” Egy új erdélyi magyar elbeszélőnek, Wass Tibornak első, nagyobb lélegzetű mun[121]kája ez. A fiatal író gondosan ügyel, hogy a marhabőgéssel, furcsa, keserű füstszaggal teli vidékkel szembeni megvetését leplezze, és sokszor a tragikus letargiáig fokozódó tájleírásaiban annak az Erdély centrumától keletre elnyúló dombos vidéknek pontos rajzát adja, amelyet Mezőségnek neveznek. A mezőség a regényben a letört arisztokraták, az elszegényedett dzsentrik, kurta nemesek szimbóluma. Az impériumváltozástól eltelt tizenöt évvel az erdélyi magyarság ez elitosztálya levedlette szellemi, vagyoni különállását, alkoholmámorba, rossz gazdálkodásba, patópálos passzív rezisztenciába fullad, és ez az új idők és új viharok közepette múltba néző generáció valóságosan feldarálódik, elkallódik, mert nincs ereje ahhoz, hogy tudomásul vegye mindazt, ami az összeomlás óta történt. Körülbelül ez az, amiről Wass Tibor sebtiben, szinte erőszakolt rögtönzéssel, rokonszenvesebb közhelyszerűséggel tájékoztatja olvasóit, felvonultatván erősen novellisztikus regényében azokat a gondosan ellesett, jól megfigyelt alakokat, akik kezdve Jókaitól (az öreg Zenthay Ferenc gróf nehéz, indulatos portréja) Krúdy Gyuláig (Rápolthy Jenőnek parasztokkal együtt ivó, tragikus alakja) a századforduló magyar elbeszélő-irodalmának ismert figurái.

S a regényben nagyon, szinte túlzsúfoltan sok közhelyszerűség van a századforduló magyar szellem világából is, bár az író mindezt erősen mai, a népkisebbségi probléma felé tereli, holott a regény teherbírása éppen e félreértett szándékosság alatt roskadozván elsekélyesedik, mert az elrontott életű, férfikora delére érkező, szellemileg, idegileg leromlott Rápolthy Jenő letörő akaratereje, rothadó környezete, szertemálló érzései köré mégsem szabad kisebbségi sorsot rajzolni. Az író megmutatkozását nem is ebben az erőszakolt tendenciában kell keresni, hanem az anyag regénybe szövődésében, a lélek legmélyére ásott jelenségekből felfakadó dialógusaiban, az egymás mellett futó sorsok igénytelen, egyszerű és mégis megható emelkedettségű rajzaiban, így a kicsi Ágnes és Zenthay Tibor készülő házassága megtörésében, Klára és Jenő őszi sétáiban, az első csókokban, amelyek előtt szerelemről tulajdonképpen sohasem beszéltek. Kár is, hogy súlyos problémákkal akarja ezeket az alakokat terhelni, a „Farkasverem” szereplőit sem igen érdeklik ezek a problémák, még a felületen sem. Aggálytalan író, és aggályoskodik, támadni készül, holott csak megérteni kellene, hogy alakjaival tulajdonképpen nem is valami kérlelhetetlen, külön sors játszik, csak a ragadó, marasztaló vidéki sár unalmában forognak, kapaszkodnak, kuszálódnak egymásba, hogy végül már kevesebb tragédia és több, ha kissé szomorkásra hangolva is, happy end legyen osztályrészük.

Hogy a regényt mégis észrevettük, és beszélni akarunk róla, az az öreg Rápolthynénak, a kutyái, farkasai és rókái kö[122]zött élő Vénasszonynak boszorkányosra túlzott portréja miatt történik, amelyet az író a lélekábrázolás és az arcképtanulmány minden hitelével szinte hiánytalanul oldott meg. Találkozunk néha regényalakokkal, asszonyokkal, akiknek szemében titokzatos lángok, sejtelmesen érzett szenvedélyek tombolnak, de ahogy e regényben a Vénasszony teljes, merész ívben futja ki karikatúrának vélt élete lázas lendületét, kegyetlen és környezetét megfojtó beteg őrületét, ebben már vad, mély líra tombol, az állatok közvetlen közelségében élő emberek öntudatlan panteizmusa megérzése, ami a halódó vidék atmoszférájának természetes rendje. Kevés regényt lehet olvasni – az utóbbi időben egyre kevesebbet –, amelyben az író mondanivalója robbanásosabb drámai alakban öltene testet, mint ez a Vénasszony. A keserű fájdalomtól rágódó, görcsösen zokogó kicsi Ágnesek olyanok e kérlelhetetlenül egzaltált drámai hősnőhöz viszonyítva, mint Geraldy légüres, szentimentális környezetének csitri szerelmese Goneril vagy Regon mellett.

Aki a Vénasszonyt ily tökéletesen látta meg, azt erőfeszítése, kuszált regénykéje után is figyelemmel kell kísérni.