Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Erdélyi Szépmives Céh)

Tamási Áron „Ábel-trilógiájá”-nak, a kis tarisznyás fickó sorsa továbbkanyarodásának utolsó kötete van előttünk, az „Ábel Amerikában.” A ballada lényegét prózába olvasztó, mindig lírikus székely író ebben a zárókötetben is követi fejlődése merész útját, és áttörvén a ballada dekoratív vonalait, még egy komoly lépéssel jut közelebb íróisága nagy céljához: a leegyszerűsített népregényhez.

Az utódállamok új irodalma, akár a magyar (Kodolányi János, Bibó Lajos), akár a jugoszláv (a horvát Slavko Kolar, a szerb Andjelko Kostić, a szlovén Kozak Jus) vagy a csehszlovák (Karel Čapek „Hordubal”-ja, Peter Jilemnicky „Pole neorane” és Milo Urban „Živíj bič”-je) egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a falu felé, és a nép mindennapi életével tartó tudati kapcsolatai, a gazdasági válság viharában magára talált parasztság küzdelmei fiatal íróik szociális látását kiszélesítik. Az új nemzedék népélménye már nem az általános folklóré, vonásán keresztül éli realizmusát, és faluáradozása nem szentimentalizmusba, hanem tettbe, eseménybe tör. A földhöz kötött paraszt elszabadul a rögtől, egyetemes élmények felé tart, életformája kiteljesedik, hogy a fonók és korcsmák hangulatából városok, világrészek felé bontogassa szárnyait. A mi Ábelünk az időtlen népmese fonalától szakadt el, s ez a minden nép igazságot kereső mesevilágában élő furfangos fickó rokona Thyl Ulenspiegelnek, testvére Ludas Matyinak, és a havasi legelőkről jött székely góbé lelke tiszta kisugárzásával megy a városba, majd Amerikába. [120]

A mi Ábelünk látta a Hargita fakupeceit, a szegényeket, a gyámoltalanokat kínzó csendőrt, a város tekergőit, a vonatos fogorvost, és jól látja az amerikai kis telepek életét, bankjait, garázsait, a kivándorlókon élősködő ügynökök becsapásait is. Mint egy tudásra, tapasztalatra szomjas vándor járja Ábel a nagyvilágot, és Hargita, a város, Amerika csak külső kép, szinte légüres háttér, a színteret szűzies, tiszta lelke derűs életelvei és valami mélységesen egyéni kifejező csúfondárossága töltik be, amelynek faragatlansága, vaskossága mögött egy örök gyermek játszi fintora lapul. S ez a játékos fintor, ez a rabelais-i magasabb értelmű szemtelenség tulajdonképpen békére való szomjúságának, az élet vidám szürcsölésének és tudásra vágyódásának primitív filozófiája, az a filozófia, amely Tamási Áront a Móricz Zsigmond utáni új népi irodalom legtökéletesebb írásművészévé teszi.

Azt, amit Tamási Árontól vártunk, a székely népregényt, a havasok tövéből maroknyi nemzetsége és anyanyelve: a magyar közé ékelt románsággal egyetemes tragikus életsorsára mutató nagy prózai eposzt, aminek hőse maga a nép, az Ábel-trilógia nem adja. Még sok benne az anekdota, a figura, az önéletrajz is – éppen az amerikai részben –, formájában erősen novellisztikus, a három részt például egyetlen élő szimbólum: a hű Bolha kutya fűzi csak össze, de mégis felvillan belőle valami abból az életérzésből, ami az erdélyi magyarság helyzetét az örök emberi sorssal hozza egy színvonalba. Mert ha Ábel magával viszi is a kisded fehér zacskó kincsét, a hazai földet, ezzel nem akarja magát a népek egymásba szövődéséből kizárni. Jelszava: ,,jó cselekedet mindenütt él.”

Ábel hazatér. Csontra, bőrre fogyott kutyája ugatásából csak nyöszörgésig jutó zihálásig jutott, és amint magához ölelvén Bolhát, hengeredni kezd lefelé a hazai dombon, hogy a völgyben felállva ránézzen a nagy hegyekre. Így ér véget Ábel kamaszkora és a trilógia. Talán játékos ötlet, talán reménytelen vágy, hogy mindez másképpen is történhetett volna. Megjöhetne az óceánútról a mi Ábelünk, és az erdélyi sorsba való visszailleszkedése, tradíciót jelentő kutyája feletti öröme helyett most már maroknyi népe gazdasági és politikai sorsa síkja felé tarthatna. Lesz, aki erre azt mondja: kár lenne az emberlátásnak ezt a naiv formáját vörös fényben folytatni, vagy egy néplélek tisztult alapjain tragikusan reális freskót festeni. Mindegy. Ábelnek tovább kell menni. Csak jöjjön a Hargita mosolyogva síró kis pásztorának további élete!