Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Pantheon, Budapest)

Márai Sándor folytatja emlékeit, az „Egy polgár vallomásai-t”, amelynek első kötetében felvidéki gyermekkoráról, ifjúsága kezdő éveiről, családja, barátai körül csoportosuló érdekesebb figurákról, vad és ösztönösen infantilis átéléseiről számolt be. Mindezt az író nem először és nem is utoljára idézte – gondoljunk csak a „Zendülők”-re –, és örülnünk kell költői érzékletességének, amellyel talán önmagának is, de elsősorban mégiscsak nekünk, olvasóinak tárta fel minden kis emléke ízét, szívét, egyben formáját, jelentőségét annak az elpolgáriasodás küszöbére érkezett magyar vidéki városi családnak, amelynek gyermekei a „nemes liberalizmus” mezsgyéjén már zsidókkal barátkoznak, észreveszik a pincelakásban élő proletárokat is, de elzüllött rokonaikról nem szívesen beszélnek. Az előttünk járó generáció történelmet, társadalmat jelentő napjainak története ez az első kötet, s amikor ennek a társadalomnak hattyúdalát részvéttel, objektivitással írja, egyben ifjúsága mögött csapja be az ajtót, hogy senkihez sem tartozása országútjára kanyarodjon. „Nincs egyetlen emberem, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám, nincs oly emberi közösség, amelyben el tudok helyezkedni. Szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között. Anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.” [118]

A második részben az író külföldön él, és rájön arra, hogy polgárnak lenni nyugati értelemben más, mint polgárnak lenni odahaza, a felvidéki városban. Nyugat-Európa nagyvárosai: Leipzig, a Majna-menti Frankfurt, Berlin és Párizs a jelentősebb állomások, ahol húsz évével és idegrendszere alkati kényszerével, az újságírással, mégis csak az embereket figyeli, éli az életnek azt a szakát, amelyet mindegyikünk átélt, azt érezvén, hogy személyes küldetésünk van, amit senki más sem végezhet el helyettünk. Az évek, amelyeket Márai Sándor Nyugaton töltött, és amelyekről vallomásai újabb sorozatában mesterségbeli öntudattal és szubjektív lírája egymásra hatásával tudósít, Európa legválságosabb korszaka volt. Németország csücskében megszálló hadsereg, utcákon barikádok, a vörösöket már agyonverték, vagy börtönbe csukták, intellektuelek maguk takarították nyolcszobás lakásukat, s míg az utcákon tébolyodottak jártak, számjegyeket ordítottak, addig az őrült farsang német fiatalsága eszelős vigalomba menekült. S az ifjú író? Idegen nők ölelését analizálta, hittérítők hospizába járt étkezni, rég elfelejtett, egzotikus német költőkre fanyalodott, bankokkal levelezett, szatirikus lapocskáknak írt cikkeket, és ha közben gépfegyver ropogott, beállt a kapu alá, türelmesen várta, míg az autók elszállították a halottakat és áthaladván az úttesten, belépett a szemközti kávéházba.

Hogy az író maradandó hatást keltsen, ahhoz szerintem nem elég csak a tehetség. Oly költői öntudat, jellem, egyéniség kell ehhez, amely egy átfogó világszemlélet biztos talajába ver gyökeret. A világszemlélet, az érző, részvéttel társuló szociális lelkiismeret segíti az írót, hogy példátlanul álló, nagy élményei viharában is észrevegye a viharban szenvedő emberfigurák karakterét, fájdalmasan vonagló szenvedéseiket és a társadalom egymást ellentmondó problémáira épült világ szövevényének minden zavarát. Dosztojevszkij állt az akasztófa alatt, végigszenvedte Szibéria börtöneit, és aki olvasta a Raszkolnyikovot vagy a „Halottas ház emlékiratai”-t, az megérzi, hogy az író mindezt át is élte. Ha tehát Márai Sándornak Európa anarchiájában és a maga lelki zavarai anarchiájában lehetőség adatott kortársnak lenni, és a mindennap szürke hátteréből kiemelkedő világeseményeket regisztrálni, úgy gondolom, legalább valahol, egy szóval, egy gesztussal, egy görcsös ökölbe szorítással árulná el, hogy társadalmi felelőssége mélységes érzete mégiscsak erősebb, mint meglátása zsurnalisztikai felvázolása. Mily meghatódott tisztelettel beszél Herminia zur Mühlen írónőről, munkások és intellektuelek barátjáról, aki „fájdalomban, megismerésben és szenvedélyben megtisztult lelke sugárzásával” nemesedett szolidáris emberré. Ha a nagy idő ily csodálatos teremtések felé sodorta Márait, miért, hogy akkori, mondhatnám kamaszkori idegei gyökerét nem rázta fájdalom és kétségbeesés. Egy nagy nép vergődő, válságokban ful[119]dokló, a tulajdon, a pénz, a család hínárjába vesző embermilliók sorsa mellett sétált, és magányos volt, költő, csodálkozó, folyóiratot alapított Endymion címmel, csak verseket közölt benne, kétajtós cipőszekrényt vásárolt huszonnégy pár cipőre, amibe elhelyezte három pár cipőjét, de „mesterség, világnézet, szociális lelkiismeret kevéssé nyugtalanították”.

Bele kell törődnünk abba, hogy Márai Sándor vallomásai csak a maga életét bűvölik elénk, és élményeibe önző, magába felejtkező szeretettel mélyed. Éppen ezért művészete bravúros, minden szavának ironikusra, sokszor cinikus keserűre hangolt színe inkább szórakoztató, mint lélekkel átitatott élmény. Csak ott mélyül el, és lesz leplezetlenül őszinte, ahol párizsi tétlenségéről, kis kávéházak teraszán unatkozó napjairól beszél, a maga lelki szenvedéseiről. Mennyire gazdagodna az új magyar irodalom, ha ez az örökösen elégedetlen, melankolikusan kereső, kápráztatóan tehetséges, európai intellektusú, fiatal író tiszta, küzdő sorsvállalással kanyarodna kortársai szenvedéséhez, hogy torz mosolya mögött emberi értékeiről bizonyosságot adhatna.