Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

(Athenaeum, Budapest)

Irodalmi divatja van a parasztnak. Vannak, akik elcsodálkoznak korcsmázó, italos bölcsességén, furfangjain, vaskos adomáin, és mindenáron népszínművet formálnak köréje, hogy primitívségével merész ellentéte legyen a város figuráinak. Valóban kényelmes írói feladat, és valljuk be, hálás is. Minek a keserűség, a szánalom, miért meglátni a szegény, nyomorult paraszt földéhes fájdalmát, durva, repedezett kezeit, hóban, fagyban lefagyott lábait, ahogy téli barázdákon át vonszolja magát, belevágva lapátját a röggé keményedett, gőzölgő trágyadombba? Miért kiteregetni élete mindennapi siralmát, amikor kevesebb fáradsággal, elkenéssel kispolgári relieffé lehet mintázni, kényelmes kisgazdává, ki megbarátkozott a különböző pénz-, termény- és munkaszolgáltatás terheivel, megsüvegel földes- és hivatalos urakat, hogy saját szükségletére is alig termő földecskéje mellé még egypár kapavágásnyit szerezzen. Gazdának látni a falu nincstelenjeit, segíteni a falu osztálytagozódását, csak birtokos legyen, és elnyomorodott, tudatlan földmunkás, igáskocsis, hajcsár, cseléd, akinek vaskos, sötét árnyéka mint legsúlyosabb probléma nehezedik az agrárválságtól és a mai feudális birtokrendszertől vihart vető korunk fölé.

Móricz Zsigmondnak a magyar paraszt ősi vonásait és az új idők mélyéről feltörő indulatait események, egyéni és népi drámák nehéz ritmusába fogó írásaiban a Paraszt – izmos, faluja vad, tavaszi illatától megittasult, teljes ember, aki vérében hordja a földszerzés gondolatát. Idők során ez a teljes ember megtört. A falu, ahonnan elindult, reménytelenségbe süppedt, háború jött, forradalmak, kettéhasadó lelkével gyötrődő mártírmosolya vészes keserűséggel küzd. Ez a mai paraszt a „Boldog ember” hőse: Joó György, dolgozó milliók életét, lel[116]két feltáró törpebirtokos, földmunkás, aki az osztályellentét, a nincstelen sors és a maga kis osztályharcát naponta megvívó ember magyar valóságirodalmában olyan jelentős állomás, mint a „Nyugat” 1908. október 16-i számában megjelent „Hét krajcár” című kis novella, amelyben egy napszámos fia anyjával együtt hét krajcárt akarnak előteremteni. Huszonhét év telt el azóta, emberi és írói sorsban imponálóan nagy idő, de az író máig is a szerteguruló, apró krajcárokat, a földhözragadt szegénységben a lélek gazdagságát keresi. Most a kopott, bujkáló krajcár kifényesedett, arannyá vált, szenvedésben fürdő aranyglóriává, hogy egy szegény magyar földműves ember együgyü életére világítson.

Joó György eljön a Tiszántúlról, beállít a szerkesztőségbe, szembeül az íróval, és elmondja életét. „Horgas orra a sovány arcából kiáll, s lógó bajuszáról csepeg a bánat. Így menekül el a vízimadár, amikor szárad a mocsár. Ez is felrepült, és elszállott messze földre, kering a hazában, másutt akar fészket rakni… Menekül, menekül.” S az íróhoz menekül, beszél, mintha a sors kikerülhetetlen tényeiről beszélne úgy, ahogy időjárásról, elemi csapásokról szokott a földművesember. S az író? Nem nyúl a vallomáshoz, ehhez az életgyónáshoz, nem próbál belőle vigasztalan pesszimizmust facsarni, hogy keserű világlátással, fanyar filozófiával, még nyomasztóbb miliőrajzzal verista írás érzetét kelthesse. Nem nyúl hozzá temperamentumával, hogy vehemens előadásban fokozza, gyorsítsa az egy élet mögül előtörő megannyi paraszt sorsát. Riporter lesz, hűségesen jegyző léleksztenográfus, s amikor az első szótagot papírra veti, még maga sem tudja, hogy remekművét írja, teremtő, gazdag képzeletén is felülkerekedő valóságát a falunak, amely Joó György kurta beszédén át nőtt, szélesedett új világgá. S Joó György beszél, patakzik belőle az életélmény. – Istenem, mennyi nyomor, mennyi emberi nemesség, finomság rejtőzik egy ilyen egyszerű életben – s amint képzelete nekilendül, behunyva apró, villogó kuruc szemeit, a mese árja elragadja: Kisiskolás. Mily szép volt abban az időben, volt, akinek kilenc gyereke volt, még tizenkettő is. Két család lakott egy szobában, krétával húztak egy vonást a földön, és mindenik béresasszony úgy sepert, hogy a világért sem ment volna tovább a seprűje csak a vonásig. Föl volt a föld osztva az urak között. Ott a kis faluban ezer hold volt az urak kezén, a gazdákén meg össze-vissza vagy háromszáz. A nyolcvanholdas Pereszlényi meg tudott az uraságoknak hízelegni, meg a szegényeket nyúzni. S mit ettek? Kukoricakenyeret meg hagymaszárat, ha jobban ment, egy kis rántott levest, ciberét, de sokszor csak azt a kukoricát, amit a disznóknak termelve az ember megfőzi vízben.

Folytassuk ezt a minden szépítés nélkül, hatalmas népi freskóvá növő regény részleteit, amely nem is korregény vagy forrongó esztendők története, csak hűséges tudósítás, mint lesz [117] egy dolgozó, szeretkező, vándorló földmunkáslegénykéből minden szenvedésen át is nyolcholdas, ötgyermekes paraszt, aki csak karácsonyra tud cukrot venni, és gyufát is csak úgy, hogy hárman adják össze az árát, aztán szálanként szétszámolják maguk között? Írjunk arról, hogy Joó György beszélgetései egy újjáalakuló népi réteg könyve, egy rétegé, amelynek lassú, kényszerű átalakulását ez az egy emberélet a maga leplezetlen valóságában mutatja meg? Hisz vannak jelenetei, amelyek megdöbbentően bátrak, igazak, objektíve tisztánlátóak, így amikor az ügyvédekről beszél, „bánja is az, mi az igazság, nem azt ügyvédeli ő, hanem a maga zsebit”, és még hasonlók, amelyek mint a „Rokonok” mohón leső, osztogató városi klikk-panamavilága, Móricz Zsigmond íróisága nagy és teljes átalakulásának komoly bizonyítékai. Még sok van benne a művészből, a szubjektíven, egyénien látó nagy naturalistából, de kemény, dacos, visszhangzó lépései a kollektív regény kontúrjai felé tartanak. És megérhetjük a csodát. Aki Joó György vergődő, paraszti lelkét így átélte, megismerte, az íróisága ágaskodó lendületével közel ért a megújhodáshoz, az emberiség lelkének eljövő virágkorához.

Lelkendező öröm ezt éppen Móricz Zsigmondról írni.