Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Bármennyire közhely, nem árt rámutatni Arisztotelésznek arra az igazságára, hogy a teremtő művésznek a dolgok lényegének kifejezésére kell törekednie. Mit mondjunk arról a költőről, akiben a lényeg az anyag hisztériája, s aki ennélfogva az arisztotelészi formát, amely nemesedést is jelent, jobbat a meglévőnél, csak azzal igazolja, hogy különbet teremt annál, ami van, de amit megteremtett, az nem emelkedik ki a valóság szörnyűségéből. Ebben az esetben a „különb” a kifejezés fölénye azzal a tébolyító formátlansággal szemben, amely a költőt alkotásra késztette. R o b i n s o n J e f f e r s a mai Amerika legpesszimistább költője. Hozzá képest C o n r a d A i k e n is optimista, pedig Aikenben csakugyan túlteng a legsötétebb tagadás heve. Mi a jó, és mi a szép, mi az előkelő, és mi a felemelő a Robinson Jefferstől megalkotott művekben? Mi a lényeg, amely nem szorul védekezésre, mert a formával egyértelmű? Robinson Jeffers pesszimizmusa nem goromba, s nem is könnyűvérű. Kifejezésében az őszinte művész őszinte tehetségének megvalósulása. Nem rágalmazása a sorsnak, hanem a sors sziklába szorult lelkiismeretének hangja. Lelkiismeretének? Hátha lelkiismeretlenségének? Művei alapján arra következtethetünk, hogy a végzet közönye azonos az akaratlan lelkiismeretlenséggel, az egyetlen valósággal, amely őt érdekli. De mi az értelme a lényegnek, ha a pokol arcával néz ránk, mi az értelme a formának, ha a formátlanság élményével kínoz meg bennünket? Költő-e ezek után Jeffers, vagy pedig csak átkozódó, boldogtalan ember? Költő, akiben a lényeg negatív, nem teljes. Széles hullámzású versei úgy hatnak, mintha egy holttest jajgatásai volnának; ez a halott néha emlékszik az életre a költészet kerülő útján, nem közvetlenül. S amikor emlékszik, akkor is inkább a fonák, visszás, reménytelen jelenségek szólaltatják meg képzeletét, mint azok a képek vagy események, amelyek esetleg igazolják az életet. Sóhajával megöli az akaratot. Antiintellektuális, s ugyanakkor az érzelmek hóhérja. Költészetében a sors bitófáján himbálóznak a meglincselt vágyak és álmok. Tehetsége, természete némiképpen W i l l i a m B l a k e őrültségére emlékeztet, de az angol költő misztikus kedvessége nélkül. Mindent meg akar érteni s –, mert nem cinikus – tehát a semmibe sem tud kapaszkodni. Mert nem tudjuk a sors célját, azért saját sorsunknak sincs célja – körülbelül ezt fejezik ki versei. [111]

Ha egyáltalában törődik Istennel – ahogy egy kritikusa mondja –, akkor csakis kétségbeeséssel tudja átölelni, s nem szeretettel. S micsoda Isten az, akit démoni tébollyal szorítunk szívünkhöz? A hamleti ingadozást lebíró nirvánavágynak legegyénibb és legeredetibb hangú költője Robinson Jeffers az amerikai irodalomban. Az öntudatot tartja az ember legnagyobb ellenségének, az öntudatot, amely képtelen világosságot árasztani a sötétségbe. Végül már annyira beletörődött a céltalanságba, hogy egyik versében a „charm of the dark”-ról, a „sötétség bájáról” ír; ez a verse himnusza a tagadásnak. Hangja gyöngéddé válik, amikor a semmit elképzeli, s zsúfolt bánatának minden színházi kellékét lerázza magáról. Ámde ez a beletörődés a sötétségbe nem jelent sokat. Nem tudja a sorsot hősi ellenségnek tekinteni, mint a régi görögök. Embertelennek érzi magát a gondolatot, hogy emberek vannak. Az emberi életet vérfertőzésnek tekinti. Viharban, mennydörgésben, földrengésben, s a természet egyéb katasztrofális szeszélyeiben, a szerelemben egymást akarják az emberek anélkül, hogy tudnák ennek értelmét. Az „incest” (vérfertőzés) a mozgatóereje a szenvedés és a gyönyörűség érthetetlen és értelmetlen haláltáncának. A szabadság gondolata a gondolkodás nevetséges hivalkodása. Versei nagy része hosszú, elbeszélő hangjuk egyéni, drámai szenvedélyességük emberfeletti, a komorság neuraszténiája sokszor elviselhetetlen. Mintha az ördögi miszticizmusnak állna a szolgálatában az elképzelhetetlen isteni tökély kigúnyolása céljából. De olyan ördögi miszticizmus ez, amely a kő nyugalmát irigyli, tehát a szenvedés kiváltságát mégsem tagadhatja meg saját magától. Az anyagból kirobbanó metafizikai perverzitás ez a költészet; a tökéletességet felfogni akaró ember embertelensége, a lét kibírhatatlan kínjával szemben érzett végtelen felháborodás. Hogy is írja egyik versében? „Annihilation's impossible, the dead have none." Azaz: a megsemmisülés lehetetlen, a holtak nem ismerik. Amíg élünk, szenvedünk, s mi az értelme a halál könyörületességének? Nincs megoldás, nincs megváltás. Lenni: bűn. Akarni: vétek. Igazuk volna azoknak, akik szerint Jeffers azért gyűlöli az embereket, mert nem tudnak istenek lenni? Az elkerülhetetlen pusztulás hírhordozója ez a költő, annak a szörnyű gondolatnak, hogy az emberiség kiirtása szükséges. Érzéketlen az aktualitások iránt, mert az állandót elriasztónak tartja. Költői sírásó, aki megrendítő erejű versekkel ássa meg az átmeneti és az öröklét sírját. Lényege, hogy nincs lényeg; formája, hogy a formátlanság is csak illúzió.

Kaliforniában él, a napsugaras nyugaton, s a napsugár sem tudja elfeledtetni a borzalmas sötétséget. Már nem is sakkozik a végzettel. Arról lemondott, hogy a játék remire mehessen. A gúnyon át a szép lét hiányát szánni sem tudja. A sors titkos vödréből a gőg nektárját néha magába önti, de attól [112] sem tud megrészegedni, ha csak azt nem tekintjük részegségnek, hogy a szavak még nem hallgattak el benne. Elkárhozott lélek, aki vigasztalanul sárkenyeret eszik, s reménytelenül iszapvízzel oltja szomját. Nem ismeri az önrészvét könnyes esőjét, vagy ha igen, nagy ritkán, s senkinek sem tud békeágat nyújtani. A defetizmus kivételes tehetségű költője. Csak békét akar, de nincs meg benne a hinduk nyugalom-előérzete, nincs meg benne a sztoikus fölény egyensúlyozottsága, s persze nincs meg benne a keresztény alázat siralomvölgytudata az örök boldogság vigaszával. Békét akar, s amikor ezt akarja, tehetetlenségében, fáradtságában, könnytelen reménytelenségében csodálatos költői sorokra képes. „Night” című verse ebből a szempontból a legszebbek közé tartozik. Az egészet kellene közölni, hogy hatását annak rendje-módja szerint méltányolni lehessen. Gazdag fenséges sorokban, rendkívüli szépségekben. Ez a verse a makacs józanság őrült világossága; a lélektelen sors ritka lélekvalósága. Általában azonban arról ír, hogy minden olyan valószínűtlen, mint az, hogy a semmiért tűrnünk kell a semmi terhét. Valószínűtlen a mosoly, amely felénk bandukol, s olyannak tűnik, mintha az űrben fénycsóvát rajzolna, s mintha ekkor a sors szemén felragyogna a hit, az öröm láza, s a mosollyal enyhítené fájdalmunkat. Azonnal kiderül, hogy a mosoly árnya maga oltja el a ragyogást, álmunkat. Mindegy, hogy az élet elrothadt reménye, amely úszik a bűnben, vagy erkölcsszavú bíró, akinek hangja döbbenetes. Mindegy, hogy ki gyilkos: az-e, aki már gyilkolt, vagy aki a gyilkost kivégzi a villamosszékben, s az-e a gonosz, aki mást haragít, vagy akinek torkán megakad az erénycsont. Mindegy tudni azt is, hogy sorsunk kalitka, amelynek rácsába beleütjük fejünket, amikor repülni akarunk. Egyik hosszabb versének „Apology For Bad Dreams” a címe. Tulajdonképpen egész költészete apológiája a rossz álmoknak: mindazoknak a jelenségeknek és mozzanatoknak, amelyek a költőben tudatosítják a lét átkát. Néha azonban tragikus undora egyhangúvá válik. Jól van, mondjuk, csakugyan szörnyű a lét, tele van céltalan, vagy pedig felszínes célokat szolgáló erőszakosságokkal, s sok gondolat és cselekedet valóban mesterkélt életelixírnek látszik, de végül is az élet a tucatember esetében nem kizárólagosan ok a patológiai handabandázásra, s a költő esetében ennek a patológiai handabandázásnak magasztos kifejezésére. Feltételezendő, hogy Jeffersnek olykor ízlik a whisky és a beefsteak, s hogy mélyen is tud aludni, s fejfájás nélkül tud felébredni, s van olyan csókemléke, amelynek világában a tündérek nem sajnálják, hogy ismerik az embereket. Ha szomorúsága, élettagadása őszinteségét nem is vonjuk kétségbe, meg kell jegyezni, hogy túl gyakori, válogatás nélküli megismétlődése a kifejezés nagyszerűsége ellenére az olvasó idegeire megy. [113]

Pesszimizmusa vele született, de tapasztalatai is, noha életének külső mozzanatai nem sejtetnek ziláltságot. 1887-ben született Pittsburghben. Kulturált angolszász családból származik; ír vér is kering ereiben. Ősei nemzedékek óta éltek az Egyesült Államokban. Robinson Jeffers neveltetését részben Amerikában, részben Európában szerezte. 1913-ban nősült, ikrei vannak, s családjával elszigetelt, ámbátor nem teljesen társaság nélküli életet él a kaliforniai Carmel községben, ahol 1914-ben telepedett le. Anyagilag független, s azért arról írhat, amiről akar, s úgy, ahogy akar. Szűkszavú ember; akiket megkedvel, azokkal közvetlen tud lenni. Nagy műveltségű, de a műveltségnél többre taksálja azt, hogy költészet van a világon, amiből bizonyos ellentmondásra lehet következtetni tekintettel arra, hogy az életet céltalannak, kihívóan kegyetlennek véli. Ez az ellentmondás látszólagos. Hiszen nem műveltségével, hanem költészetével fejezi ki, hogy az élet „kísérteties rengeteg” (a jelzőnek semmi köze a természetfölöttiséghez), szóval a költészet módot ad neki arra, hogy – saját felfogása szerint – tisztán lásson. Minden sora azt érezteti, mintha kozmikus nyelven írna (talán azért annyira egyéni a nyelve, mert az egyén a kozmosz nyelvét nem ismeri); s a sors melódiája verseiben „keserű zene”, s az ember „farkas, aki a szívben rejtőzködik”. Még ha olyan témát választ is, amely a mindennapiságot megfigyelők szempontjából közelebb álló, akkor is a szavak távlata megszünteti a közelség lélektanát, s úgy érezzük, hogy a porszem épp olyan messze van, mint saját árnyékunk. Mindamellett a messziség reménytelenségét kifejező soraiban nem hanyagolja el a tárgyi valóság megbízhatóságát. Például „Fawn's Foster-Mother” című versében a többi között így ír:

„It is empty now, the roof has fallen,
But the log walls hang of the stone foundaiton; the redwoods
Have all been cut down, the oaks are standing;
The place is now more solitary than ever before.”

Ez plasztikus, szinte realisztikusan pontos ábrázolás. Vagy amikor leírja az öregasszony arcát, az öregasszonyét, aki gondját viselte az őzborjúnak.

„Her face is deformed with age, furrowed like a bad road With market-wagons, mean cares and decay.”

Legkülönb köteteiben, a „Tamar”, „Roan Stallion”, „The Women at Point Sur” és „Dear Judas” című műveiben a legváratlanabb képekkel érzékelteti a lét tragédiáját. Egy helyt azt írja, hogy „I have no vocation” (nincs hivatásom), s a „The Women at Point Sur” kötetének „Prelude”-jében ezek a sorok fejezik ki legjobban énjét: [114]

„Imagination, the traitor of the mind, has taken my  solitude and slain it.
No peace, but many companions; the hateful-eyed
And human bodied are all about me; you that love multitude may have them.”

„You that love multitude may have them.” (Ti, akik szeretitek a sokaságot, hadd legyen tietek.) Semmi szolidaritástudat; az emberszeretet teljes hiánya. Mi a sokaság? Könyörtelen vadság. Bőgő mennyiség. A szám: a sok semmi. Fonnyadt, durva és okoskodó szájakból a világra ömlik a gőzölgő bűz. Csenevész hiúságok a magányos létre böknek és köpnek. A fölényeskedők összehordanak tücsköt-bogarat, s a csőcselék ajka fortyog, mint a buta lélekkatlanban a szó. Terhes fekély az ember, s szemetes hang a lírája. Izzadó, pislákoló, rossz szemű arcok süppednek az egyedüllét homokjába. A lét: éhes bűn. Embernek lenni: légyott a gennyel. Nincs pirkadás. A tücsökszó cirpelő félrevezetés. Robinson Jeffers költészete a filozófiai materializmus csődje. Az állandó jégverés panegirisze. A megdühödt anyag sikoltása. A részvétlen szem ridegsége. Fontos, hogy Karthágó romjain ki kesergett? Lényeges, hogy a Via Appián ki vágyott cseresznyefát? Érdemes-e tudomásul venni, hogy az uzsorás habzó szája miért ujjong, s hogy az amerikai tőkésnek miért fáj a feje, amikor a léleknek holt a tája, s az ember nem is borús novembertől sebezett fény? Ez az amerikai költő nem ismeri az örökszép hajnal töretlen sugarát, a végtelen célt, az építő dacnak, a szakadatlannak erejét a földön s a végeken. A halálétvágy legmegrázóbb erejű költője az amerikai kontinensen. Nehéz szeretni, de rendkívüli tehetségét el kell ismerni. A dolgok lényege: a fölösleges kín. Folyton ezt énekli. Viszont annyira szívósan énekel erről, hogy az ének gyönyörűségét nem tagadhatja le. S így a tragikusan formátlan lényeg, mert a kifejezés kivétele, mégis megnemesül. Az alkotó formája, amely igazolása a léleknek, Jeffers esetében legyőzi a gondolkodó formáját, amely tagadása az életnek, s magának a költészetnek.