Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Arab volt Aisa, gazdag és prostituált. Nagyon érthetetlennek találtam, gazdag arab lány létére miért, ugyan miért? A Kasbah örök-bűnös utcáján találkoztam vele, homlokán kéklett a tetovált kereszt, pedig keresztény se volt, csak a tetovált formák véletlen választása volt ez a kereszt, ez a kéklő, égetett s már soha el nem tüntethető bélyeg.

Kereszt Aisa homlokán.

A vallás szimbólumának és a bűn fertőjének olyan véletlen találkozása volt ez, mint az ember, ha találkozik az első gyónás gyermeki áhítatának múltjával is a fuldoklás pillanatában. Nem tudom már, miért, de a bűnnek e piacán, ahol szűk sikátorok sűrű boltívei alól percről percre a pénzért ölelők karjai fehérednek az ember felé a sápadt gázvilágításban, nem tudom már, miért, egy zeg-zugos kapu boltíve alatt, mikor szembetaláltam magam az Aisa homlokán kéklő kereszttel, megálltam a bűnös vágyakkergette utamon. Aisa két karja nem tárult ölelésre, Aisa két szeme nem vadászott senkire. Néztem a keresztet, alattunk a más formában bűnöző város lármája kavargott, a piszkos utcában megviláglott a hold, valahol ős Afrika népeinek bőrdudája és recsegő dobja szólt, részeg zuávkatonák otromba röheje, éhe és szomjúsága állta körül az unottan billegő hastáncost, a tenger hullámai egyforma időközökben csobbantak és suhogtak a parton, messziről elkésett hajó szirénája búgott, s a világítótorony fénycsóvája mólórólmólóra pislogott. Néha futólépések zuhogtak mellettünk, valakit harsány szidalmakkal vertek a rendőrök, s hirtelen arra emlékeztem a kereszt előtt, hogy az egyik kapun, az elsötétült rácsablak felett hatósági cédulát olvastam: „Haláleset miatt zárva.”

Ablak csörömpölt… Razzia!… Nyomban utána két revolverdörrenés, valaki felsikoltott, és sikoltásából érezni lehetett, hogy két láb megroppan a térdben, s a kocsonyává hűlő vér gátat vet a hang elé. Rendőrök csörtögtek mindenfelé, számuk bámulatos gyorsan megszaporodott, igazoltattak. Rendben volt minden iratom, ez a tudat megnyugtatott, s mikor a rendőrök sietős dolguk hamarkodásában pár pillanat múlva továbbrohantak, először érintettem Aisához szavaimmal:

– Történt valami?…

Fehér selyem és rózsaszín-átütő burnuszában megremegett, egy bűnös városnegyed népe közé nem illő szép arcát, [107] amit bizton sejtettem a nagy fekete szemei alatt kezdődő arcfátyol mögött, felém emelte, bársony topánkái megcsosszantak az évszázados vagy talán évezredes köveken, és megfogta a kezemet. Amikor beléptem a vasrúddal torlaszolható ajtón, a szemközti fal tűnt fel, melyen szintén ott volt, mint az ajtó utcai frontján, a névjegy: „Aisa”. Se több, se kevesebb, mintha egy szomorú kenyérkeresetre jogosító, rövid és szánandó szövegű diploma volna. S ez a diploma csak egy puszta arab női névvel és semmi többel odafeszíttetett a nyirkos falra, mint babonás házak kapuboltjára a denevér. Négy-öt színehagyott, hervadt orchidea volt mellétűzve, s különösnek találtam, hogy Aisa a pusztuló virágok előtt szertartásosan, megkövült, a mutatóujját, mintha azt mondaná: pszt!, az ajkára tette, sírt, s így üdvözölte a hervadt emlékeket. Aztán mint zajtalan szellem, az ajtóhoz ment, még egyszer meggyőződött, hogy jól eltorlaszolta-e, s a kis, vérszínű függönyt ráeresztette a sűrűn rácsozott, parányi ablakra.

– Történt bizony valami. Itt mindig történik valami.

Olyan volt a hangja, mintha sírveremből jönne, mintha tetszhalott ébredt volna fel a temetés éjszakáján, s az elföldelt, szűk koporsóban, a fogyó levegő egyre erőtleníti az életért kiáltó hangját.

– Ali Jusszufot is megölték.

Felkaptam a fejemet, meredten néztem a négy-öt szál hervadt orchideára, vérfoltokat kerestem rajtuk, hátamon végigborzongott a hideg, s tetőzte a titokzatosságot, a félelmet, hogy Aisa alábbcsavarta a lámpást. Az árnyakat borzalmas hodályokká teremtő félhomályban kétszer egymásután megismételte a fakó lim lomok egzotikus üdvözlését. Dermesztő volt a csend, furcsa, halotti illatnak éreztem a petróleum füstjét, s mindannyiszor Ali Jusszuf szellemének jelenlétét hallucináltam, valahányszor a lecsavart láng gyenge pukkanással felcsapott a lámpaüvegbe. Fáztam, és homlokom verejtékes volt, minden szívdobbanásomat külön számolhattam volna meg, kezem jéghideg és kékes volt, a lámpa felé nyúltam, erőtlenül suttogtam:

– Aisa, csak valamivel több világosságot…

Talán halálom pillanatában fogom még egyszer érezni azokat a száraz, még hidegebb ujjakat, melyekkel Aisa megfogta csuklómat. Mellém ereszkedett, arcizmainak teljes mozdulatlanságával évezrednek tűnő pillanatig mélyedt az arcomba, s mikor arcfátylán át érezhettem csak csókját, tisztán éreztem azt is, hogy az arcomhoz tapadó fátyolon Aisa meleg könnye üt nedves foltot. A nagy csendben megint, mint súlyukat vesztett tárgyak, hullottak a szavaim:

– Mért szereted ezt a borzasztó homályt?

Aisa oda sem figyelt, mintha semmit sem hallott volna az egészből, s mintha túlvilági ösztön manója ült volna a nyelvén, csak azt ismételgette: [108]

– Ali Jusszufot is megölték.

Aztán hirtelen azt kérdezte fejét sem fordítva felém, hanem csak folyton a lámpa izzó kupakjára célozva tekintetét:

– Te szerettél-e már valakit?…

– Az embernek örökké kell szeretnie valakit – mondtam –, az élet változatlan törvénye ez.

– Ó, látod… Hogy hívják?

– Kit?

– Akit te szeretsz.

– Baba.

– Baba?

Volt valami szuggeráló erő Aisa megtört lényében, nem tudtam nem őszinte lenni vele szemben, pedig éreztem, hogyha százszor is száz más valakit mondok neki, olyan mindegy, ő ezzel a kérdésével is csak olajat akart a tűzre, s ő valamennyiben Ali Jusszuf szerelmét variálja, s egy pillanatig sem fog azon lenni, hogy az általam mondott nevek tulajdonosait próbálja maga elé képzelni, hanem személyük nevébe önmagát teszi, s helyembe Ali Jusszufot káprázza örökkön. Néztem rá, mint egy síró szoborra, s az arcfátylán még mindig láttam a könnye ejtett nedves, krajcárnyi foltot, mint valami felszáradhatatlan sebet. Hogy került ez ide? Mi hajtotta fertőbe? Hiszen nem igaz, nem lehet igaz, hogy bűnös, hogy könnyűvérű! Homlokán az a véletlen kereszt, nem tudja, hogy nálam vallás, nála csupán arab testdísz, de védi, mintegy öntudatlan vért a homlokán.

– Miért vagy itt, Aisa?… Az ilyen nőket kiveti magából a társadalom… Szegény vagy? Bűn alá hajt a kenyér?

– Ó, nem. Nálunk szinte kötelességünk ezt az életet is élni.

– Hogyan?

– Az arab családi törvények nálunk, talán helytelenül, bár mi bűnt nem látunk ebben, ezt tartják az asszonyélet előiskolájának.

– Gazdag vagyok – folytatta Aisa –, az apámnak beláthatatlan citrom- és narancsligetei vannak, mi kényszerített volna más ide, mint ősi törvényünk. Nálunk a nő csak aztán szent, ha már asszonnyá tették, s ezért nem vetik meg őket ebben, amit kötelességem nekem is élnem.

– És Ali Jusszuf – súgtam bátortalanul –, ha már tudta, hogy ezt is élted, mért nem vitt el innen?…

Megbántam a kérdést, aprókat rángatóztak Aisa vállai, zokogni kezdett, a lámpa lobbant és kialudt. A sötét és a csend közelebb hozta a tengermorajt, mintha ajtónk alatt zúgott volna minden dagály verte hullám. Az apró, vérszínű függönyön Afrika bántóan fehér holdja küszködött a sötéttel, s a Szaharáról lehelt száraz, forró szél pajkosan fel-fellebbentette a függönyt. Aztán visszatapadt a sűrű rácsozatra, mintha belülről menekülne kifelé ezer egyesült sóhaj, mintha huzat jönne va[109]lahonnan, s én hittem, hogy ártatlanul megölt ember szelleme birkózik a vérszínű ronggyal, hogy átdöfött szívére tapasztva azt, hol Aisa felé lengetve int titokzatos búcsút. Gyufa zörrent a zsebemben, Aisa megrettenő mozdulattal a lámpást lelökte az asztalról.

Ő oltotta le…

A parányi szobát belengte a petróleumszag, tisztán hallottam, valahol egy toronyban óra kongatott, zsebkendőt vettem elő, hogy védekezzem a fojtó petróleumszag ellen, s hogy verejtékemet felitassam lüktető homlokomról, amikor Aisa egy nagyon fájdalmas arab dalt kezdett énekelni. Dallama hasonló volt a jajgatáshoz, a haldokló nyöszörgéséhez, az oboa lélekfájdító sípolásához.

– Nem értelek, Aisa, mit jelent ez? Sírsz és énekelsz…

Mintha hirtelen fagy ülte volna tiszta tó tükrét, Aisa ajkán megzökkent a dal, s a nyomába feltörő csuklás úgy tűnt nekem, talán száz kripta előtt, a plombált ajtón kívül száz anya siratja így a gyermekét.

– Igen, ó, igen – mondta – Ali Jusszuf tudta ezt az életemet, el is jött hozzám. Ez az idő volt az ő ideje. S mikor utoljára itt volt, valaki zörgetett. Egy részeg szenegáliai volt, engem akart, és Ali Jusszuf csókolt akkor. Laghuatba búcsúzott, hogy onnan karavánt vezet Timbuktuba. Sok-sok pénzt kap, mondta, s ha visszajön, megvásárol az apámtól. Ezzel ment el tőlem Ali Jusszuf, utána boldogan reteszeltem el az ajtót, s a vasrúd lecsapódó zajában már benne volt Ali Jusszuf halálhörgése is… Hinni kell a babonát, mert az ajándékozott orchideák abban a pillanatban hervadtak össze, amikor Jusszuf lezárta szemeit, s akkor a lámpás is kialudt magától.

Az összetört lámpa szilánkjain mintha macska járkált volna; összekocogtak, gyufámat nem találtam sehol, soha ennyire egyedül nem éreztem magam, s nem tudok borzasztóbbat a gyávaság érzésénél. Lábamat is felhúztam a durván tákolt lócára, szüntelen volt a képzelgés, hogy szellem hideg keze markolja át az ágy alól, Aisa kővé meredten állt előttem, fekete szemei a sötétben is csillogtak, mintha hipnotizálni akart volna, nézett rám hosszan, s én biztos voltam, hogy Ali Jusszufot látja bennem, akinek halálára az a pár szál orchidea és a sötétség az emlék.

– Aisa, hát ezért ez a borzasztó homály?…

Hallgatása több volt feleletnél.

A Kasbah már késő éjszakába csöndesedett, itt-ott nyögött fel csupán a szél, s a szűk sikátorokon végig, mint a halottsirató asszony elzsibbadt fájdalma, suhogott, néha-néha zokogón rohanva ki a végtelenbe. Aisa már mellettem szipogott, megfogtam a kezét, szerettem volna még egyszer látni a keresztet a homlokán, de mindent elmosó volt a homály.