Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Azt mondják és írják, hogy ma nagyon divatban vannak a regényes életrajzok, a kiváló vagy híres emberek életének a regényei.

Azt hiszem, ez a divat nagyon régi, mindig is megvolt Plutarkhosztól napjainkig. A régi historiográfusok a nemzetek, népek, az egész világ történelmét is egyes emberek életéhez, tetteihez kapcsolták, csak ezeken keresztül látták meg és adták elő. Későbbi időben legfeljebb azon vitáztak, vajon a korszellem tenyészti-e ki a nagy embert, hogy a kor méhében vajúdó eszmék szószólója, apostola, megvalósítója vagy mártírja legyen, vagy pedig a nagy ember teremti-e meg az új eszméket irányokat, amelyekből aztán a korszellem kialakul. A történelmi materializmus óvást emelt az egyes embereken keresztül előadott történelem ellen, kétségbe vonta az úgynevezett korszellemet, tagadta az irányító, az uralkodó eszméket, mint a történelmi események elindítóit és mozgatóit. Ezeket a jelenségeket csak mint a gazdasági, politikai és kulturális szükségletek összevető erőinek eredőit, azok függvényeit fogta fel és ismerte el. Az utilitarizmus elmélete még tovább ment, amikor minden történelmi eseményt az időszerű célszerűséggel magyarázott meg. És ezen az úton megszületett a személytelen történelem, amelyben egy-egy név, egy-egy ember legfeljebb csak kor- és időjelző mérföldkő a történelem nagy útján. Megcsinálták a historionomiát, amely a történelmi események törvényszerűségét kutatja és állapítja meg, amelyben az egyén idő- és térbeli függőségében teljesen elvész.

A történelem így (a nagyközönség szempontjából) tudományos mű vagy a rosszabbik esetben iskolai tantárgy lett.

A nagyközönség ízlése azonban nem követte a történelemírás fejlődésének ezt az útját. Érdeklődésének középpontjában mindig az ember állott, a hódító vagy tragikus sorsú király vagy királyné, a világot leverő hadvezér, a magával ragadó hevületű népvezér, a híres államférfi, a nagy költő, a zseniális művész.

Ahogy az őskori ember emelkedett szívvel hallgatta a nemzedékről nemzedékre átörökített elbeszélő dalokat hős elődeiről, ahogy az ókori római lelkesen olvasta a honalapító hősök eposzát vagy Cornelius Nepos életrajzait „De excellentibus viris”, a híres férfiakról, ahogy a XIII. században kapkodták a francia, majd a XVI. században az angol memoárokat, nagy emberek feljegyzéseit, éppen úgy szereti a ma embere a kiváló nagyságok és hírességek élettörténetét.

Dzsingisz kánról, Mohamedről, Disraeliről, Kossuth Lajosról, Marie Antoinette-ről, Mária Stuartról, Fouchéről, Princ Eugenről, Madáchról, Petőfiről, Zrínyiről, Munkácsyról, Lisztről az utóbbi években megjelent könyvek nagyobb vagy leg[101]alábbis olyan nagy olvasóközönséget kaptak, mint a legjobb és leghíresebb regények.

Ezek mind életrajzi regények. A történelmi regény egészen más. Ez utóbbiakban a történelem legtöbbször csak díszlet, háttér, környezet, keret, amelybe az író belehelyezi alakjait. Nem fontos, hogy ezek az alakok valóban éltek-e, és ha igen, olyanok voltak-e, amilyeneknek az író mutatja őket. Idő és térbeli függőségük kifejezésre juthat ezekben a regényekben is, de a szereplők beállítása az író fantáziájának kényétől függ, az ő szülöttei, akik azt mondják, és azt cselekszik – persze bizonyos határokon belül –, amit az író a bizonyos korba helyezett regényével mondani akar. A történelmi regény természetesen annál jobb, mennél nagyobb az író történelmi tudása, mennél nagyobb a regényben a korhűség. De az sem nagy baj, ha ez nincs meg száz százalékban. Attól még a regény nagyon jó lehet. Legfeljebb a kritikus anakronizmusokat fog rábizonyítani. Sőt egyes történelmi regényekben szándékos anakronizmusok vannak, amikor például római miniszterekről, római tüzérségről beszél az író, a megszólítási formákat modernizálja. Olyan ez, mint az a kísérlet volt, hogy Hamletet frakkban játsszák el.

Más a helyzet az életrajzi regénynél, vagy hogy a regény szót félreértések elkerülése végett kiküszöböljük: az életrajznál.

A történelmi regényben az író konstruál, az életrajzban rekonstruál. A történelmi regényben lényegileg az író beszél regényalakjain keresztül, az életrajzban a történet hőse beszél az írón keresztül.

Az életrajz írója meg nem változtatható adottságokkal áll szemben. Hősének időhöz és térhez kötöttsége feltétlen. Pályája a bölcsőtől a sírig ismert út, és minél híresebb emberről van szó, annál részletesebben tudottak ennek az útnak egyes szakaszai, részletei.

A miliő, amelyből jött, a társaság, amelyben mozgott, anyagi viszonyai, kortársai, akikkel és akik ellen küzdött, testi habitusa és diszpozíciója mind adottságok, amelyekkel az írónak számolnia kell, mert az életrajznak a legkisebb részletekben is hűnek kell lennie a valósághoz. A cél, amelyet a hős kitűzött magának, eredményei, sikerei és balsikerei ismertek, hatása kortársaira és az utókorra hajszálra felmérhető.

A magyar irodalomban Harsányi Zsolt ennek a műfajnak a legkiválóbb képviselője, szinte specialistája. Gyors egymásutánban jelentek meg könyvei Madách Imréről, Petőfi Sándorról, Zrínyi Miklósról, Munkácsy Mihályról és Liszt Ferencről. Mindenik könyv egy-egy élet regénye. És mindegyiknek megérdemelt nagy könyvsikere van. Literátusok és laikusok, műveltek és kevésbé műveltek, öregek és fiatalok, férfiak és nők egyforma érdeklődéssel és élvezettel olvassák e könyveket. [102]

Mi ennek a sikernek a titka?

Az egyik ok ezeknek az életeknek a különössége, a normális életpályáktól való különbözősége. Amit úgy neveznek: karrier, ami mindig érdekes és izgató. Úri család sarja, aki közepes írói próbálkozások után egyszerre, minden átmenet nélkül remekművel ajándékozza meg hazáját és a világot. Olyan remekművel, amelynek átütő világsikere csak mostanában bontakozik ki a maga teljes fényességében, amikor írója már régen elporladt sírjában.

Szegény, tagbaszakadt parasztmészárosnak és vézna cselédlánynak a fia, aki viskóból indul el hallatlan nyomorúságokkal teljes útján egyenesen a világhír felé. Üstökös hazája, az emberiség égboltján. Kiforratlan ifjan hull bele ismeretlen sírjába, és eltűnésével jóslattá emeli, beteljesíti mindazt, ami más életű költő verseiben szenvelgésnek, pufogó frázisnak hatna. Sírját, amelyben elporladt, nem lehetett megtalálni, de híre, neve örökre él.

Gazdag főúr, az ország zászlósura, költő, aki hadvezér, államférfi, karddal és tollal küzdő, és brutális véletlenül meghal.

Nyomorgó kis asztalosinas, akiből világhírű festőművész lesz.

Kalandos életű zongoravirtuóz, nagy világfi, aki a zene egyik legnagyobb alkotó művésze lesz, abbé, az egyház papja.

Íme ez életpályák vonzó, izgató különössége, ami mindig aktuális és szenzációs. A másik ok: a közönség soha nem szűnő, mindig éber érdeklődése nagy emberek iránt. A művek, a tettek mögött kandi kíváncsisággal lesi, keresi az embert, a húsból-vérből való embert. Ahogy a színdarab-bemutatón a publikum maga elé tapsolja a szerzőt. Testi szemével akarja nézni, látni.

A közönséget a történelem, a kutató, a tudományos életrajz nem elégíti ki. A száraz adatok, az események mögött az embert akarja látni, megismerni. A vergődő, szenvedő, küzdő, a győzelmes vagy levert embert kívülről és belülről. Diadala díszruhájában és házikabátjában. A fórumon és a lakásában. Dolgozóasztalánál és a hálószobában.

Felmerült a kérdés, vajon jogosult-e ez az indiszkrét kíváncsiság?

Művén kívül a nyilvánosság elé tartozik-e a művész, a költő, az államférfi magánélete, az a fizikai és szellemi műhely, ahol műve készült? Vajon a nagy embernek nem tartozik-e csak a műve a világ elé, személyéhez, testéhez, lelkéhez, örömeihez és bánataihoz, hibáihoz, bűneihez és erényeihez van-e köze a nyilvánosságnak? Nem kell-e a művet elvonatkoztatni az alkotó személyétől? Az életrajz száraz adatok mögé bújtatja a személyt. A régi felfogás pedig ott, ahol az egyént mégis az előtérbe kellett engednie, elstilizálta, idealizálta. Minek is Munkácsy paralízisét említeni, amikor az Ecce Homo művészi kompozíciójában gyönyörködhetünk? Minek Petőfi modortalansá[103]gát, összeférhetetlen, civódó természetét, gőgös magahittségét megrajzolni, amikor a verseit, vulkanikus lelkének kivetített kincseit élvezhetjük? Minek Madách házassági tragédiáját tárgyalni, a betegségét, amikor Az ember tragédiája örök eszméiben merülhetünk el? Nem helyesebb-e, ha a ragyogó eszménykép csillogó aranyszobra misztikus félhomályban marad? Erős világításban repedéseket láthatunk a szobron, ütődéseket, csorbákat. Nem fakul-e meg ezzel az ideál glóriája? Nem helyesebb-e félistennek mutatni a nagy embert, és nem esendő embernek? Nem szebb-e héroszokat adni az emberiségnek, mint döntött bálványokat? A népben, a publikumban mindig is ez a két ösztön dolgozott: a bálványozásé és a bálványrombolásé. Nem kegyetlenség-e, alacsonyrendű ösztön kielégítése, ha az aranyszobrot ledöntjük piedesztáljáról, és a többi közönséges ember módjára meghengergetjük az élet porában-sarában?

De vajon tényleg kegyetlenség és kegyetlenség-e ez?

Megérthető-e teljesen a nagy ember műve az ember nélkül?

Madách tüdő- és szívbaja és szerencsétlen családi körülményei ismerete nélkül kiformálódhatott volna-e Az ember tragédiája?

Mellékes-e Petőfi rútsága, véznasága, szegletessége, modortalansága, a gyerekszoba hiányai, a Minderwertigkeitsgefühl e sok összetevője, amely költeményeiben talál kompenzációt? Ha csak a költeményeit ismerjük, nem kapunk-e hamis képet az emberről? Egy kis példa: Petőfi bordalai. Ha nem ismernők az embert, korhelynek, alkoholistának tartanók a versei után. De tudjuk, hogy Petőfi a legduhajabb társaságban is színjózan maradt mindig, a bort alighogy kóstolgatta, de soha sem volt iszákos. Ennek a mellékes körülménynek az ismeretében rögtön másképp látjuk, másképp ítéljük meg e verseket, és ebben a látszólagos ellentétben olyan zárra találunk amely titkos ajtókat nyit meg a költő lelkéhez.

Megérthetjük-e igazán Kepler Éváját Fráter Erzsi élő alakja nélkül?

A mű és a művész elválaszthatatlanul összetartoznak, csak együtt alkotnak teljes egészet.

Amikor Petőfi kezébe került a Toldi kézirata, amelyet valami ismeretlen falusi nótárius, Arany János nevű írt, első kérdése volt, amelyre sürgős választ kért, hogy kicsoda, micsoda a költő, öreg-e, fiatal-e, szőke, barna-e, magas, alacsony-e. Hát a közönség ugyanarra kíváncsi, amire Petőfi.

A közönség kíváncsisága tehát jogosult. De hasznos is, mert a nagy ember műveinek jobb megértésére és helyesebb értékelésére vezet.

Az életrajz, a tudományos, száraz adatokat, évszámokat és eseményeket felsoroló leírása az ember élete külső történéseinek azonban egyik célt sem szolgálja. Sem a közönség érdeklődését nem elégíti ki, sem az ember jobb megértéséhez, a mű [104] helyesebb értékeléséhez nem visz közelebb. Nyersanyag, forrásmunka, amely a feldolgozójára vár.

Ez pedig az életrajzi regény.

Ezek a siker külső okai. A belső oka attól függ, hogy az író hogyan tudja ezt a nyersanyagot művészileg megformálni.

Azt mondtuk, hogy a regényíró konstruál, az életrajzi regény írója rekonstruál. Ez a két meghatározás korántsem jelent valami rangfokozati különbséget a művészi alkotás szempontjából. Éppen úgy, mint ahogy nem kisebb vagy alacsonyabb rendű művészi feladat egy élő ember (vagy halott) szobrát megmintázni, mint képzeletből gyúrni szoboralakot. Az első talán nehezebb is, mert a szobornak hasonlítania is kell. Ugyanígy van az életrajzi regénynél is.

Az életrajzi kutató megadja a nyersanyagot, a nagy ember életének eseményeit, dátumait, leveleit, a kortársak nyilatkozatait, feljegyzéseket, hírlapokat, mindent, amit összegyűjthetett. Ezt az anyagot kell az életrajzi regény írójának úgy feldolgozni, hogy megelevenítse, megszólaltassa az embert. Ilyen volt, ilyennek kellett lennie, mert más nem is lehetett. A feltámasztott embert bele kell helyeznie a szintén újra életre hívott korba, élő emberek körébe. Beszéltetnie kell alakjait a maguk nyelvén, a történelmi távlat koturnusza nélkül. A nyers anyagba életet kell lehelnie.

Ha elolvassuk Az üstököst, keserű lesz a szánk íze. A világ csodáját, a lánglelkű, lángeszű Petőfit már nemcsak csodáljuk, de szeretjük és sajnáljuk. Elszorul a szívünk a költő emberi tragédiáján, aki kettős ideálját, a szabadságot és a szerelmet a maga megálmodott tisztaságában, sugaras fényében nem tudta elérni, és szinte hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ezt a tüneményt, akiben régóta reszket a halál sejtelme, és akiben ez a sejtelem vággyá lett, gyerekifjan hirtelen a sötét, titokzatos semmibe hullatta.

Madách Imre sorsa is szívfájdító. Beteg teste, elkínzott lelke nem fürödhetett meg a világhír, a ragyogó dicsőség napfürdőjében, csak egy kis kör elismerésével kellett meghalnia.

De nem célom e kis tanulmányban, amelyet Harsányi Zsolt könyveinek elolvasása váltott ki, ezeknek a könyveknek a tartalmát és az olvasóra való hatását visszaadni.

Ami Harsányi életrajzi regényeinek elolvasásakor szembe ötlik, az, hogy ő elsősorban író, belletrista. Nem analizál, nem boncolja tudományosan a lelket, mint Stefan Zweig, nem bújtatja el az események tömegében az egyéniséget, mint Frischauer, nem európai korrajzot ad, mint Aldanov, nem filozófiát, mint Éssad bey és nem csupán életrajzot, mint Maurois. Harsányi közel hozza nekünk, a szívünknek a költőt, a művészt, az embert. És mi szívesen megyünk vele, és izgulunk és lelkesedünk és örülünk és búsulunk. Tudjuk nagyon jól, hogy mi a [105] vég, és mégis olyan feszült érdeklődéssel olvassuk a könyvet, mintha először ismernők meg a történetet.

Harsányi érdekes, vonzó elbeszélő, könnyed, elegáns stílusa leköti figyelmünket, és sohasem fárasztó. Pedig a könnyed szavakon át mély érzések, súlyos gondolatok tüze parázslik. A dialógusai olyan maguktól értetődőek, hogy eszünkbe sem jut azok valódiságában, megtörténtségükben kételkedni. Annyira ismeri anyaga minden kis részletét, hogy biztos vezetése mellett otthonosan mozgunk úgy a sztregovai kúriában, mint a kiskőrösi földes szobában, középkori kastélyokban, párizsi szalonokban és dohos udvari szobákban. És minden sorában annak a kornak a lelkét érezzük, amelyről könyve szól.

Az írói alkotás egyik legnagyobb művészete, az elhitetés Harsányi legnagyobb erőssége.

A fentebb felsorolt külső okok mellett ezek azok a belső okok, amelyek könyvei nagy sikereit megmagyarázzák.

Sikerein és népszerűségén felül nagy érdeme, amelyért a kultúra, az irodalom hálával tartozik neki, hogy a könyveiben megírt költők és művészek életét, egyéniségét széles körrel megismertette, azzal a körrel, amely ezeket az életeket és a műveik magyarázatául szolgáló egyénességeiket életrajzokból és a történelemből sohasem ismerte volna meg. Madáchról, Petőfiről, Zrínyiről, Munkácsyról, Lisztről kisebb-nagyobb tanulmányokban elszórt, és így a nagyközönségnek hozzáférhetetlen adatokat összegyűjtötte, élvezetes, érdekes történetben összefüggően, irodalmi formában adta elő. Az adatok hiányosságát a kutató alapos tudásával és az író biztos intuíciójával pótolta.