Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Esti hét óra lehetett. Az öreg Zimányi házaspár már megvacsorázott. A néni öreges fürgeséggel leszedte az asztalt, ráborította újra a horgolt terítőt, azután megigazította a lámpaernyőt, hogy az öregúr jobban lásson, ha olvasni akarna, de az semmi kedvet sem mutatott az olvasáshoz.

Rendes, vacsora utáni helyén ácsorgott, háttal az örökégő kokszkályhának, melyet még a birtokról hoztak magukkal. Hátratette kezét szokása szerint, és mintha nem vette volna észre, hogy az asztal ismét rendben van, hozzá lehet ülni, és olvasgatni lefekvésig.

Mi lelhette? Pár napja ily elgondolkozó. Felesége, a mindenre figyelmes, kicsi öregasszony – aki hamarább beleélte magát új helyzetükbe, az új, öreges háztartásba és annak apró gondjaiba – fürkészőleg pillantott oda, és fürkészőleg nézett körül a szobában. Mi bánthatja az öregúr szemét? Nem, mindent úgy igazított, hogy minden amennyire csak lehet – a régi otthonra emlékeztessen. Legalább ez a két szoba, legalább egy-egy szobasarok keltse azt az illúziót, hogy csak ki kell lépni, és ott lélegzik körülöttük a gazdaság, a majorság, amiben egész életüket eltöltötték.

Semmi különöset nem vett észre. A szövetfüggönyök szokottan borultak az ablakokra, mintha csak a régi ház ablakait takarnák. Legalább tompította a nehezen megszokott városi zajt. A kopott zseníliaszőnyegek is régi, meleg színeikkel, megszokott szivarfüstös illattal nyújtózkodtak lábuk alatt, s az öreg bútorok, a jobb sarokban a százfiókú vén „szekreter”, szemközt a fényes, nagy asztal a magas hátú székekkel, a falon a zsúfolt csecsebecseállvány, a cifra „etazser”, mind-mind a régi elrendezésben állnak, hogy néha egy kis jóakarattal, egy ártatlan képzelődéssel úgy élhetnek itt a vékony falak, a hangos szomszédság és magas városi házak közt, mint egy visszaálmodott, boldog szigeten.

Zimányi néni körös-körül nézett, gondolkozott. Mi baj lehet? Lejárt talán az ismétlő óra, annak a rézhengereit nézi, vagy letört egy gipszfigura a „Pásztor” képről? Újra megigazította a terítőt az asztalon, a cvikkert is új helyzetbe állította a könyv tetején. „No, mégsem olvas? Vagy beteg? Megfázott talán? Olyan szürke, gyötrött az arca. Ni, most meg kipirosodik, s a szeme mintha csillogna. Megmámorosodott, lázas?” Ki [95] kell készíteni a gyapjúsálat, és becsavarni a torkát éjszakára. Mindjárt kiszól a konyhába, és herbateát főzet. Az is nagyon jót tesz.

Vagy az ételszag bántja? Nem bírja a konyhaszagot, és itt minden pára, gőz behúzódik a konyhából, beivódik a falakba, székek párnáiba, ruháikba. Kinyithatná az ablakot, de nem, nem, ezt nem szereti az öregúr, legalább este nem. Az utcán folyton járnak, a villany bevilágít, és vadidegen arcok bámészkodnak be hozzájuk. Csattognak a lópaták, kocsik zörögnek, s az a sok beszéd, leselkedő arcok az utcáról, az udvar felől is, ahová néznek, ahová lépnek, mintha ketrecben volnának. Mikor ők szabad levegőhöz szokottak, messzi térségekhez, ahová csak a szél nézett be, a csillagok meg a jó Isten. Innen az eget alig látni.

Zimányi néni feltolta kis, fekete selyemkendőjét, még egyszer az urára nézett. Rákiáltson-e? Csak nem zavarodott meg? Hogy nem vette észre előbb? Lelkiismeretfurdalást érzett, az örömben egész megfeledkezett, mióta a menyük levele megjött a csalogató ígérgetéssel. „Talán-talán, ha minden jól megy, ez idén elhozza kisunokájukat megmutatni a messzi nagyvárosból, ahová szakadtak.” Vagy… vagy az öregúr viselkedése is ezzel van összefüggésben?

Tiktakolt az öreg ismétlőóra, és tiktakolt a néni szíve.

Köhintett. Az öregúr odanézett, de még hirtelenebbül elkapta a tekintetét, mintha valamin rajtaérték volna. Egész biztos készül valamire. A néni ravaszkodni próbált. Sóhajtott nagyot megtévesztésül, mintha semmit sem vett volna észre, lassan húzta székét az etazserhez, hogy esti foglalatosságához lásson, csecsebecséi dédelgetéséhez. Előhúzta az állvány mögé dugott törlőrongyot, és hozzáfogott a fújkáláshoz, törölgetéshez, amihez nappal nem jutott idő, csak így este, szórakozásképpen.

Látszólag elmélyedt munkájában, fújkálta, sepergette a port az öreges, cifra porcelánfigurákról, vázákról, díszpoharakról… de fél szemmel folyton az öregurat figyelte.

A konyhára nyíló ajtó csak félig volt behajtva. A nyíláson belátszott öreg cselédjük, Pali bácsi vacsorázó alakja. Behallatszott a csámcsogása, meg-megvillant a karja, amint kenyeret szelt, s ha kissé előbbre dűlt, látszott az egész kényelmes, öreges alak, amint bozontos szemöldökét összehúzva a konyhaasztalon álló lámpavilágba nézett.

Az öregúr sűrűn kinézett rá. Egyszer megszólalt.

– Pali bácsi?

– Tessen parancsolni.

– Ha megvacsorázott, jöjjön be…

(Hát ez mi? Nem bejön amúgy is? Minden este bejön melegedni a kályha mellé.)

– … akarok valamit mondani. [96]

– – – – – –

– Hát tessen szólni, itt vagyok – jelentkezett Pali bácsi vacsorázása után.

Most már ketten álltak a kályha előtt a zseníliaszőnyeg cifráit nézve, mert Pali bácsi is legjobb szeretett lefelé nézni, a csizmája orrától nem sokkal messzebb.

– Mit gondol, öreg, lehetne valahol alkalmas nyírfához jutni?

(Nyírfa? Hát az minek?)

– Meg lehet próbálni.

– Szerezzen valahol, Pali bácsi. Kellene nekem.

– – – – – –

– Tudja, hogy jön az unokám?

– Tudom, kérem.

– A nyáron jön, elhozza a menyem.

– Az aratáskor lesz.

– Aratáskor? …Hm… Pali bácsi, tudja-e, hogy az unokám még nem látott aratást? Sem lovat, sem ostort, sem hámot…

– Hát éppen csinálhatunk néki é szép ustort.

– – – – – –

– S az apja, a fiam, az sem sokat beszélhetett róla. Meghalt hamar szegény.

– Haj-haj… Veszünk é szép ustort néki.

– Veszünk-e?

Leeresztették nagyon a fejüket. Az öregúr tehetetlenségében, az öreg szolga pedig egy kis reszketéssel, ami az aggkor jele volt.

A poros figurák előtt az öregasszony szíve nagyokat koppant.

– Veszünk-e, vehetünk-e?… Mert az ostor nem minden, ahhoz ló kellene, a lóhoz kocsi, azután istálló, az istálló mellé a szérű, a kazlak, a nagy udvar s a földek… az elúszott, semmivé lett földek…

– Pali bácsi, szerezzen nekem nyírfát!

(Már megint ez a nyírfa?)

– És megvan még a bicskája?

(Bicska?)

– Ez? – húzta ki öreges fejrezgéssel és szemhunyorgatással amaz a zsebből.

– Ez, ez, a halas kisbicska.

– Megvan ez, tekintetes úr, ezzel halok meg.

– Jut-e még eszébe, Pali bácsi, mennyit faricskáltunk vele suhanckorában, mikor tehénpásztorkodott nálunk, és én kiszöktem magához a nagy rétre betyárkodni?

– Hogy emlékszek-e? – Az öreg még jobban ingatta a fejét, úgy látszott, nem is tud szólni, úgy az elevenéhez értek.

– Másra se szeretek emlékezni, mint erre. [97]

Zimányi néni feje lehuppant a zsúfolt etazser előtt, eleresztette szárnyait, mint a beteg madár.

„Másra se szeretek emlékezni, mint erre.”

Hol veszi az öreg ezeket a szavakat? Nem az ő kebléből lopja ki? Hát mindnyájuk lelke arra jár, a régi gazdaságban? Pedig már fiatal korukban dülöngélt az a terhektől, felmorzsolódott rá az életük, a végén csak elveszett minden. Mily semmiség a mindenségben az a kis folt, az a hulló vakolatú majorsági ház, az a pár barázda, kitárult búzatáblák, hogy nyomta őket, hajszolta őket új és új munkára, és mégis, hogy szerették, ismerték minden fáját, göröngyét. Hogy tudja ma is a helyüket, ha álmában letennék valahol a közelben, hát odatalálna…

Valamelyik este megvolt a kívánt nyírfa. Pali bácsi kitette az asztalra, és melléje a halas kisbicskát. Az öregúr nem mozdult. A néni pihegett. „Most meg fog tudni mindent.” Hol egyikre, hol másikra nézett, de az öregúr egyelőre csak babrált az asztalon levő dolgokkal, Pali bácsi pedig lehunyta szemét a kályha mellett, és tette, mintha semmiről sem tudna. A néni szíve pedig úgy, de úgy dobogott, hogy majd kipattant öreg kebléből, hogyne, mikor mintha szívén nyesne egyet a halas kisbicska, ahogy a puha fán megnyikordul. Megháborodott az öregúr, furcsa kedve jött, mint a gyereknek, és hogy lehajtja a fejét faricskálás közben, mintha várná, hogy megpirongassák.

Nem lehet itt szólni, mert nem tudja az ember, sírjon-e vagy nevessen?… És milyen szép, apró kocsi kerül ki a keze alól, majdhogy meg nem szólal. A küllők, a ferde saroglya, az óriás lőcsök, akár az ő kocsijok, amit a majorsági bognár csinált, amelyen a határba jártak. Az utolsó szög, az utolsó küllő is olyan, mint régen volt. Azután a parádés kocsi elevenedett meg régi divatú lámpáival, a magas bakkal. Már nemcsak ő, Pali bácsi is közelebb húzódott, lesni, mi következik. Az öregúr lovakat faragott, lengő sörényűt, kényes nyakút. Majdnem felsikoltott örömében.

– Hisz ez a Dáma. Öregem, a Dáma, hát így szeretted, így megőrizted öreg szemedben? Pali bácsi, jöjjön, nézze és nevessen, megvan a Dámánk, szegény jószágunk.

És megelevenedett a másik ló is, a csillagos homlokú Sárga, a szelídebb mén, aki soha nem vágott fel a trappban, nem kényeskedett, csak füttyenteni kellett, és szélsebesen vitte őket haza, vissza a majorságba, ha valamerre elvoltak. Lakodalmakról, keresztelőkről, éjszaka bálakról, téli estéken vendégségekből, a faluból. De összeforrt életük minden mozzanata ezzel a két tanyai táltossal! S az a kackiás kis ember ott a bakon, sujtásos bekecsében, mintha kísértet volna abból a letűnt világból.

– Pali bácsi, magára ismer-e? Ott van-e alatta a bakon a melegített lópokróc, amivel őket induláskor betakargatta? [98]

A kis talyiga következett, a félkegyelmű Marcival, aki a postát hordta. Mintha újra rikoltozna az udvaron, szólongatná a vizslákat, hogy felugorjanak hozzá a talyigába. Megsétáltatná, megcsodáltatná őket szokása szerint a faluban. „Öregem, ne felejtsd el kifaragni a Hektort meg a Bindzsit!” A két öreg állat ottmaradt, ott pusztult el a tanyában. De ma is megesik, hogy odanéz a helyükre, a kályha sarkába vagy fel a divánra, és keresi őket. Csupa kutyaszőr volt tőlük a diván párnája, mennyit haragudott érte, de nem bánná most, csak megvolnának.

Kifaragták a kis szánkót, fényes, piros talpakkal. Rajta a kocsisgyereket subába, amint a két pici ispánlányt szánkáztatta. „Emlékszenek-e, mikor felszedték az összes gyerekeket a majorságból, és a mezsgyeárokba fordultak?” Az egész ázott, havas kis társaságot, mint ázott verebeket ott melegítették fel náluk, a konyhában.

Kihámozódott a bicska nyesése alól a vízhordó szamaruk, aki mindig akkor szökött meg, mikor legjobban szükség volt rá, s fél nap kellett hajkurászni utána a bozótosokat. Kihámozódott a két vontató ökör, Busa meg a Bimbó, bamba képükkel eke elé fogva járomban. Ostoros ember mögöttük. Mintha újra hallanák monoton ordítozását, a hosszú nyelű ökrös ostor csattogását. „Cselő-cselő”, Busa már megint kilépett a barázdából. Mintha újra meleg őszi nap égetné őket, lábuk alatt omlik szét a porhanyó föld. Majdnem nótázni szeretnének az ostoros ember módjára.

Felépültek az istállók, aklok, magtárak. Tehén a borjával, hízók az ólban, koca malacaival, kanász a csürhével, juhász a felfordított birkákat nyírva. Ott álltak a dúcok, itató, trágyadomb, kerekes kút vödörrel, kazlak, boglyák, bekerített csikójártató kiscsikókkal… amott egy hosszú asztal részes munkásokkal, mindenféle szerszámmal. Az asztalon evő-, ivóedények, csobolyó, csecses kis korsó, virágos bögrék, nagy tál a fejővel. Mintha most is nótára állna a szája, cifra szoknyája övig feltűzve, úgy mutogatja lábikráját a tanyai férfinépnek.

Megelevenedett a régi ház, a zsalus ablakokkal, a házvégen a filagória, benne a tanyai bognárral eszkábált fűzfabútorokkal. A padon ők maguk, a gazda és a gazdasszony… Hány hete dolgoztak már? Ki tudná megmondani? Ha az egyik ellanyhult, ott volt a másik, hogy biztatgassa. „Még ezt is, öregem.” „Hát erre nem gondolt?” Sokszor örömre ébredtek munka közben, sokszor szomorú emlékre. Ha nagyon fájt a lelkük, összenéztek.

– Meddig kínozzuk magunkat? Talán elég lenne már, eleget láthat az unokánk?

Arra eszméltek, hogy újra munkában vannak, és újra csorognak az emlékek. Munkálkodó kezük rég lehullott, a halas kisbicska is rég nyugalomra tért, csak az örökké kísértő, fel[99]verődő emlékek nem apadtak el, hogy sokszor kínzóan, sokszor vágyóan beléjük hasogasson.

– Hát sohasem lesz ennek vége?

Nem vártak választ, úgyis tudták azt.

– Nem, ameddig élünk…