Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Az esztétikai szép nemcsak a művészetekben nyilvánulhat meg, de mindenesetre a művészetek birodalma az a terület, ahol az aktív szépkeresők: a művészek egyenesen célul, sőt életcélul választották maguknak a szépnek minél több oldalról való, minél tökéletesebb megközelítését és megmutatását.

Erről az alapról elindulva azt hihetnők, hogy a művészetnek tárgyválasztásából eleve ki van zárva mindaz, amit akár etikailag, akár esztétikailag szépnek nem mondhatunk, sőt ami egyenesen az ellentétes birodalomba, a rút országába tartozik. Pedig nem így van! A művészetek képesek a paradoxonnak látszó csodára: a rútat is széppé tudják varázsolni. Helyesebben: a művészek a maguk szépkereső és -visszaadó eszközeivel úgy tudják feldolgozni a rút témát, hogy az visszataszító lényegét elveszti, s rajta át figyelmünk megint csak szép értékek felé irányul.

Hogyan történik ez a különös határátlépés, hogyan kerülnek a rút elemek a szép birodalmába?

Rodin, a halhatatlan francia mester 1864-ben egy bronzmaszkot küldött be a párizsi Salon kiállítására. A mű címe ez volt: „Masque de l'homme au nez cassé” – „Törött (bezúzott) orrú férfi maszkja.” A zsűri a remekművet könyörtelenül kidobta. Ugyanezt a fejet tizenegy évvel később „Portrait de M. B.” – „M. B. úr arcképe” cím alatt márvány mellszobor kivitelben akadálytalanul bevették ugyanott! És ma mindkét szobormű a Rodin Múzeum kincsei között található.

Érdemes a zsűri e két döntésén gondolkoznunk. Maga a Rodin Múzeum katalógusa is azt mondja, hogy a bronzmaszk visszautasítása alighanem a mű címe miatt történt. Úgy látszik, a zsűri nem bírta elviselni, hogy a rút nemcsak formában, de katalógus-szövegben is beköltözzék a Salon falai közé. Törött orrú ember nem éppen esztétikus látvány, s megnevezése a katalógusban sem fest jól – szerintük –, de a vaskalapos társaság megfeledkezett arról, hogy ez a rútság egy istenáldotta művész kezein ment át, s az ihlet perceiben egy halhatatlan műalkotás köntösét öltötte magára! S ezzel a csodaköntössel már csak dísze és büszkesége lehet a kényes Salonnak, és kényes katalógusának is. Ma már tudjuk, s így értékelik. Ma már a bronz szélessége, magassága, súlya is pontosan fel van tüntetve a katalógusban! [88]

Már azt is kikutatták, hogy a szobor eredetije egy Bibi nevű szegény lézengő volt, akivel Rodin műterme közelében sokszor találkozott, s egy alkalommal felvitte magával, s megmintázta.

Hogy ugyanezt a művet márvány kivitelben, M. B. arcképe cím alatt a zsűri egy évtized múltán elfogadta, ennek okát nem annyira a cím megváltoztatásában, mint inkább Rodin időközben megnövekedett tekintélyében látom. A téma utóvégre ugyanaz volt, bármi volt is az anyaga és címe. De Rodin hírneve időközben hatalmasan gyarapodott, s ez a tekintély adta meg az útlevelet a törött orrú ember arcmásának a kiállítási csarnokokba. Rodin akkor már az a valaki volt, aki megengedhette magának a vakmerő határátlépést: a rút országából hozni át valakit a szép birodalmába. Nem első volt, aki ezt tette, de akik megtették, és sikerrel tették, mindenkor a nagyok közül valók voltak. Hívatlanok kezében nem történik meg a csoda, a varázslatos átalakulás, mely a rúton keresztül is gyönyörködtetni tud.

Rodin említett műve legklasszikusabb, Michelangelóra emlékeztető remekei közül való. A csodálatos formalátás, a megmintázás átszellemült mélysége, a stílus nemessége olyan glóriával lengik körül ezt a fejet, hogy egyetlen nézője sem fog megütközni a betört orron, sőt az az érzése lesz, hogy az arc elmerült komolysága, mely mögött mintha lefojtott, néma szenvedések lappanganának, éppen ebből a szerencsétlenségből, valamely baljós történetből ered, s nem is lehetne a fejnek ily súlyos hatása, ha az arc közepén egy hibátlan orrot látnánk.

Az isteni ihlettel alkotó művész elkalandozhat még veszélyesebb területekre is, akár a borzalmak közé anélkül, hogy műalkotása szép hatását és harmóniáját veszítené. Gondoljunk csak Rembrandt világhíres remekművére: „Dr. Tulp anatómiai leckéjé”-re! Itt a középen egy boncasztalra terített hullát látunk, melynek hasürege fel van vágva. Dr. Tulp a hasűr fölött babrál műszereivel, s úgy magyaráz a körülte állóknak. Ez még így elbeszélve is megborzaszthat valakit, de a képpel szemben állva senki sem fog borzalommal vagy undorral küzdeni, annyira magával ragadja a műalkotás páratlan tökéletessége, szépsége. Mert festőileg olyan szépen van megörökítve ez a különben félelmes és nyomasztó jelenet, hogy a csodálat órák hosszat eléje láncolhatja az elmerült nézőt. A tudós orvos komoly arca, tanítványainak figyelő tekintetei, a holttetem vértelen sápadtsága, az aranyos ragyogású fények, a mélybarna háttér, az igazi rembrandti kvalitások egész arzenálja, mind kimeríthetetlen gyönyörködés forrásai, s Rembrandt varázsa alatt még abban is gyönyörködni fogunk, ami máskor elirtóztatna, hogy a felnyitott hasűr alvadt vérű sebszegélye micsoda tökéletességgel van megfestve. Nem a bor[89]zalom hajhászásával, hanem a festői hatások tiszta tükrözésével.

Ha éppen irtózatról van szó, a valóságban kevesen bírnánk el annak látványát, mikor néhány hideg, fényes, csúszós testű kígyó egy egész család jajveszékelő tagjainak testére csavarodik, s a szerencsétleneket halálra marja. Ugyanez az esemény a Laokoon szoborcsoporton megörökítve a klasszikus görög szobrászat egyik legnagyobb értéke. Itt a szörnyű esemény rút elemeiről a kompozíció nagyszerűsége, az embertestek csodálatos megfaragása, a szenvedések kőbe merevítése terelik el figyelmünket, s nyújtanak ugyanakkor harmonikus, mély műélvezetet.

Még obszcén, visszatetsző, minden más feldolgozásban ízléstelen témák is megszépülnek az avatott művész keze alatt. Gondoljunk csak a Brueghelek parasztképeire, ahol bizony akárhány sem leírni, sem elmondani nem való részletet látunk, de ezek olyan őszinte természetességgel simulnak az egész kép témájába, hogy nemcsak fel nem tűnnek, de a műalkotás közvetlenségét emelik, és benső világát kiegészítik.

Az bizonyos, hogy a képzőművésznek nehezebb a helyzete, ha rút témát választ, mint például az írónak, aki egy regényen vagy drámán végigvezeti olvasóit, azoknak sok mindent megmutathat, sok mindent indokolhat, s végső céljában tisztán körülépítheti az eszmét, melyért tollat fogott. A képzőművésznek azonban nem áll rendelkezésére az események folyamatossága. A kiválasztott résznek magában kell hordania indokait, előzményeit, várható következményeit, s ha lehet: mentségeit is. Hogy az ihletet művész ezt a nagy nehézséget is leküzdi, arra jobb példát aligha hozhatnék fel, mint a nagy magyar mesternek, Munkácsynak „Siralomház” című művét. Ennek a csodálatos képnek eseménybeli folyamatossága olyan teljes, akár egy írásműé. Elmondja az előzményt: ez a zord arcú ember bizonnyal gyilkolt. Elmondja a jelent, de elmondja a jövőt is, a bűn büntetését, a bitófát. S ez első tökéletessége mellett egy másik: éppen az esztétikailag s etikailag is rút részleteket nem láttatja testi szemeink előtt; nem láttuk a gyilkosság tényét, s nem fogjuk látni az akasztás szörnyűségét sem. De mindkét szörnyűség árnyai ott ülnek a komor, zord, vigasztalan színekben, a gyilkos konok arcán, a sirató asszonyok könnyeiben, a fogházőr kemény tekintetében.

A regényíró regényében már felvonulhat előttünk akár az esztétikai, akár az etikai rút, ha a cselekmény sodrába szervesen beilleszkedik. Ami a szemen át undort keltene, így megírásban elmosódik, s tulajdonképpen egy más célt szolgál: hogy az élet megnyilvánulásainak, az emberi adottságoknak minél szélesebb skáláján átvezetve, az árnyék sötétjén keresztül becsültesse meg velünk a fényt, s gyújtsa ki bennünk a vágyat [90] a tökéletesedés, a tisztulás után. S így a közölt tárgy a cél és eszközök nemességén át kap esztétikai zománcot.

Még vakmerőbb a paradoxon a drámai színpadon, ahol a borzalmas vagy etikailag is rút a szemünk előtt játszódik le, vagy válik testben érzékelhetővé. Osvald Alving élete Ibsen „Kísértetek” című darabjában – maga a borzalom. Előzményei etikailag rútak, következményei fizikailag is utálatkeltők. S maga a darab mégis szép, sőt utolérhetetlen remekmű. Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen: a művészet tökélye által. Tökéletes művészettel van megírva, s tökéletes művészettel kell megjátszani. A választott tárgy a halhatatlan író kezében csak eszköz ahhoz, hogy a lélek legmélyebb húrjait hozza rezgésbe, hogy egy borzalmas embersors megmutatása által keltse fel bennünk, boldogabbakban a szánalmat, mert a szánalom maga a jóság, a jóság pedig egyértékű a széppel. S mint Dantét Vergilius, minket is Ibsen a legmélyebb poklokra vezet, hogy annak irtózatait képzeletben átszenvedve, annál rajongóbb örömmel munkáljuk a magunk sugaras jövőjét. S az egész borzalomból árad az író nagy szeretete, együttszenvedése kegyetlen sorsú hősével, hiszen az is boldog szeretett volna lenni, s vágyódott az élet ormaira.

Hans Müller „Tüzek” c. drámájában egy erkölcsileg kényes probléma kapja zománcát az író nemes intenciója, a megírás abszolút értéke s a megjátszók művészete révén. Röviden szólva: ha a cél etikailag nemes, s az eszközök abszolút művésziek, úgy a legkritikusabb tárgy is képes lesz szép hatásokra, vagyis nemes, lélekgazdagító emóciók kiváltására.

A zene misztikus birodalma már kevéssé hozzáférhető a rútelemek számára. Lényegében harmónia, ritmus és dallam lévén, ezek vagy jelen vannak benne, vagy sem. S ha nem, úgy alig is lehet komoly zenéről beszélnünk. De a diszharmónia, aritmia és dallam nélküliség esetenként és helyenként mégis szerepet kapnak különösen a modern zenében. Ha azonban mindennek jól mögéje nézünk, ezek az elemek csak arra jók, hogy felfokozzák a szomjúságot a tiszta dallam, összhang és ritmika után. S mint ilyenek, meg is teszik a magukét.

A természetben is vannak félelmes, vad, zord szépségek. Borzalmasan szépnek mondunk egy hatalmas tűzvészt, és méltán! Megrázóan, tragikusan szép egy csatatér is, melyet Verescsagin vászna örökített meg. A világháború harctereinek is voltak borzalmas szépségei, melyek a halálveszedelem pillanataiban is örökre feledhetetlenül vésődnek a lövészárokban szenvedő művészek emlékezetébe, s nem egy kiváló műalkotás témáit nyújtották.

Különben a borzalmak művészi megörökítésében és ott élvezhetővé tételében nem kis szerepet játszik a műtermék némasága. Mint kép gyönyörű lehet egy csatatér, melyre leszáll az alkony, de mint valóság: borzalmas, főként a sebesültek [91] hörgése, jajkiáltása miatt. Viszont a rútat sokszor a megszólalás teheti széppé. Diákkoromból emlékezem egy hihetetlenül rút hölgyre, kinek be akartak mutatni, de ezt mindenáron kerültem, sőt nem értettem, hogyan barátkozhatnak mások ezzel a hölggyel. Mikor egyszer mégis elkerülhetetlen volt a bemutatkozás, a legkínosabb idegenkedéssel ültem a hölgy mellé, de pár perces beszélgetés után le voltam szerelve, végtelenül nemes, jóságos, művelt lelkének megnyilatkozása mindent feledtetett, s egyenesen vonzóvá és lebilincselővé tette.