Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Folyóiratok

Vissza

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Márton István: A gép

– Hallja, Sefcsik – dühöngött a művezető –, ez mégis borzasztó. Az egész üzem fennakadás nélkül működik, egyedül a maga gépével kínlódunk minden nap. Csináljon valamit, fiam – tette hozzá vészjósló ábrázattal –, mert különben… – és jelentőségteljes mozdulatot tett.

A gépész megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Nem értem, művezető úr, mi történhetett ezzel a motorral. Évekig hiba nélkül járt, és most egyszerre napirenden vannak a hibák. Pedig úgy vigyázok rá, mint a szemem világára.

Szeretettel nézte a komor, fekete dízeselmotort. Gyengéden végigsimította olajos felületét, aztán ismét a hengerfejre vetette magát. Aprólékosan megvizsgálta a szelepeket, az olajvezetékeket. Egy csavar sem kerülte el a figyelmét. Mindent rendben talált. És a motor mégsem működött.

– Hol lehet a hiba? – töprengett a szerelő. – Akármihez fogok, hiába. – Lemászott a gépről, gondosan megolajozta a csapágyakat, a zsírzókon keresztül kenőanyagot nyomott a gépbe, utolsó könyörgő pillantást vetett a hengerekre, kérve, hogy ne fosszák meg kenyerétől. Végül a művezetőhöz fordult.

– Mindent rendben találtam. Ha a gép most sem fog járni, akkor nem akar!

A művezető gúnyos tekintetétől porig alázva Sefcsik Antal megragadta az inditóemeltyüt. Sziszegés, zúgás töltötte be a gépházat, a lendítőkerék méltóságteljesen megmozdult, a transzmissziótengelyek pörögni kezdtek, és az egyenletes robbanások ismert ritmusa mennyei zeneként hangzott a gépész fülébe. A dízelmotor megindult.

Sefcsik rajongott a gépéért. Ha tőle függött volna, egész nap fényesíti, tisztítja, kenegeti. Száműzött róla minden rozsdát, könyörtelenül eltávolította a reáhullott kócszálakat, és akkor volt a legboldogabb, ha szaktársai elismerően bólogattak a példás rendben tartott dízelmotor láttára. De egy idő óta mintha gyökerestől kicserélték volna a gépet. Szeszélyessé, kiismerhetetlenné vált. Ok nélkül leállt, órákig kellett vesződnie, míg megindult: „Ha nem tudnám, hogy lélektelen vastömeg, akkor azt hinném, ingerelni akar” – mondogatta Sefcsik.

Pedig a gépnek lelke volt. Eleinte a gép is szerette Sef[86]csiket. Az óriás tömeg átérezte az ember fölényét, és gépiesen engedelmeskedett neki. De egyszer, egy olyan tucatpillanatban, amilyen naponta százszor is előfordul, a gép öntudatra ébredt, és az anyag gondolkodni kezdett. A dízelmotor felháborodott az ember zsarnokságán, fellázadt, és megtagadta az engedelmességet.

Sefcsik Antal nem értette meg, miért hagy ki a motorja. Miért szalad ki a csapágyfém, mikor kétségbeesett pontossággal ügyelt az olajozócsövekre, miért recsegnek, csikorognak a perselyek, és mi az a különös, baljóslatú zúgás, ami a motor járását kíséri. Ha panaszkodott, a művezető leszidta, az üzemmérnök megvetően hátat fordított neki.

Az öntudatra ébredt gép felvette a harcot az emberrel. Eleinte komiszkodott, később vad gyűlölettel leste a pillanatot, hogy bosszút álljon a leigázóján. Kiszámíthatatlanul, a legváratlanabb időközökben mondta fel a szolgálatot, leállt a legégetőbb pillanatokban, és az őrültség szélére kergette a gépészt. Végül a művezető elvesztette a türelmét.

– Sefcsik, fél négy, leszámoltatjuk. A járulékait és a munkakönyvét felveheti. Elég volt a komédiából! – harsogott a hangja, mikor látta, hogy a helyzet reménytelen. – Ez a gép nem jár a maga keze alatt!

A gépész – utoljára – komoran vizsgálta a motort. Tövirőlhegyire átnézett mindent. Az agya majd szétpattant, hogy meglelje a hiba nyitját. De mindent rendben talált.

Elkeseredetten ragadta meg az indítókart. A gép nem mozdult. A lendítőkerék küllői szétterpesztett ujakként meredtek, mintha egy óriási tenyér lesne az áldozatára. A gépész tanácstalanul topogott a motorja előtt, ismét végigtanulmányozta minden porcikáját, és kétségbeesetten rázta a fejét.

– Itt minden fáradság kárba vész.

Hirtelen támadt vak dühében megrángatta a lendítőkereket. A gép csak erre a pillanatra várt. Felnyögött, mintha régi vágya teljesedett volna, hirtelen megindult, és könyörtelenül magához rántotta az embert. Az kétségbeesetten ugrott hátra, de elcsúszott és a dízelmotor irgalmat nem ismerve gyűrte maga alá. A Sefcsik halálüvöltésére odasereglő munkások csak egy vérző, összesajtolt hústömeget találtak, mialatt a gép, az új emberfaló Bálvány – ismét szabályosan, nyugodtan, egyenletesen járt.

És a XX. század molochja mellé odaállt a következő áldozat.