Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Az utóbbi évek nem szépirodalmi olvasmányai közül tagadhatatlanul Benda könyve az írástudók árulásáról tette rám a legtartósabb hatást, mert igazságait szinte nap nap után bebizonyítva látom, a mindennap irodalmi eseményei akaratlanul eszembe juttatják Julien Benda megállapításait. Régente az író az eszméért, az igazságért kész volt meghalni, a leírt szó szent volt, a felelősséget minden író természetes dolognak tartotta, minden író mélyen hitt abban, amit leírt, és amit nyilvánosságra hozott. Az írástudó nem volt üzletember, nem kereste a közönség, az állam, a politikai áramlatok kegyét, nem hódolt a divatnak olcsó időszerű jelszavaknak, hanem az igazságot hirdette a legmerészebb hittel, a legteljesebb felelősséggel. Azelőtt máglya, guillotine és vigasztalan várfogság volt az író sorsa, „az igazságért szenvedtek háborúságot”, szabadságvesztést, máglyahalált. Aki írt, az vállalta is azt, amit írt, a legtisztább hittel írta le meggyőződését, mert bizonyos volt abban, hogy írásával annak az igazságnak megvalósulásáért küzd, amely az elme tisztulását, az emberi lélek tökéletesedését, a jobb, igazibb, tökéletesebb emberiséget teremti és formálja.

A régi írástudók hősies és megrázó példái ma már a történelemé. A materialista világszemlélet elűzte a nagy eszményeket, a gyáva megalkuvás, a felelősség ügyes kijátszása, a politikai áramlatok meggyőződés nélküli követése gyáva és alacsony emberekké törpítette az írástudókat. Vagy talán a magasabb eszmék kultusza, az igazságba vetett hit rendült meg? Az mindenesetre tény, hogy kevesen, nagyon kevesen vannak, akik ma vállalják az igazságot, s ezek a kevesek se tartoznak az úgynevezett polgári irodalom írástudói közé. Van, aki ma a fasizmust dicsőíti, pedig tegnap még elszánt ellenzője volt, a tegnap szélsőséges istentagadója ma Krisztust dicsőítő könyvet ír, a forradalmi költő pedig langyost szirupos történetekkel keresi a közönség kegyeit. Ezernyi példáját idézhetjük a kaméleon-meggyőződéseknek, az írástudók árulásának. Az írástudók ma már nem hiszik, hogy írásaikkal jobb és tökéletesebb világot teremthetnek, következőleg igazi eszmé[281]nyeik sincsenek, és ha mégis igazságot hirdetnek, ez az igazság csak a mában, a divatban él, és az emberiség számára teljesen értéktelen. Ki gondol a nagy hitek és nagy eszmények hajdani hirdetőire? A lényeg ma mégiscsak a langyos jólét, amelyet a hitetlenség, a gyáva megalkuvás biztosít az író számára. Az író már nem is gondol arra, hogy az eszmények és igazságok hirdetője legyen, görnyedt, tétova tekintetű szolgája lesz alacsony, kicsinyes érdekeknek, szeszélyes pillanatoknak, így árulják el az írástudók az igazságot.

Benda igazságainak és megállapításainak visszhangjaképpen, a kisebbségi viszonyhoz alkalmazva mondotta ki Berde Mária annak szükségességét, hogy az erdélyi íróknak vallani és vállalni kell sorsukat, vallani és vállalni az elhivatottságot és az ezzel járó felelősséget. Berde Mária szózata viharos visszhangot váltott ki, az iránymutatás és célkitűzés zavart, lelkesedést, feleszmélést váltott ki, s az eredmény végül is az lett, hogy az erdélyi irodalom mélyebb hitet kapott, az írók felelősségérzete fokozódott, törekvéseik tisztázódtak. Vallani és vállalni a kisebbségi sorsot, a kisebbségi problémákat, az eszményi kötelességet: jobb, tökéletesebb népet nevelni és ezzel hozzájárulni az új és jobb világ felépítésének munkájához, az új emberiség megteremtéséhez. Alig hiszem, hogy az erdélyi irodalom e mély és megejtő hit nélkül eljutott volna mai magas nívójához, tudott volna lelkes értékelőket és olvasókat toborozni.

Az erdélyi igazság a mi igazságunk is. Berde Mária felhívása és iránymutatása ránk is érvényes, nekünk is szól. Nekünk is vallani és vállalni kell sorsunkat, problémáinkat és úgy kell hirdetnünk igazságunkat, mint ahogy azt a múltak írástudói tették. A mi feladatunk nem lehet szórakoztatás, mutatványos bűvészkedés, a csepűrágók könnyelmű bohóckodása – ez különben sem volt soha a művészet célja. Vissza kell térnünk a nagy példákhoz, amikor még hittek a leírt szóban, hittek abban az igazságban, amit hirdettek és vallottak, amikor az írástudók még az emberiség javát akarták, és nem lettek kicsinyes érdekek hitetlen hűbéresei.

Ki ne látná társadalmunk ezernyi fekélyét, de kevesen vannak, akik minderre őszintén rámutatnának. Az írástudók legnagyobb része vakok és süketek módjára mosolyog, mintha nem látnák a bajt, nem hallanák a beteg szervezet siralmas nyögdécselését. Ó, vannak kivételek, akik bátran szembeszállnak az előítéletekkel, akik meg merik mondani az igazságot, akik őszintén és feltétlenül hisznek az eszmében, s akik valóban egy jobb, tisztább, tökéletesebb világot akarnak teremteni. Milyen öröm ezeknek az [282] írását olvasni! Ilyenkor érezzük, hogy valóban kaptunk valamit az írótól, az író igaz, bátor hitvallásainak csengő, szinte elragadó visszhangja támad az olvasóban.

Végeredményben minden írás igazi értékét a hit adja meg, amellyel megíródott, az eszme, amely átsugárzik rajta. Már Platón is az igazságot kereste a szépség mögött, a modern esztétika pedig régen eltávolodott az abszolút Szép eszményétől. A fontos mindig az, mi van a szépség mögött, hogy nem üres buborék-e az a csillogó gömb, amit az író a közönségnek mutat? Rodin mondotta, hogy az igazi művész nem bohóckodhat üres, színesre festett golyóbisokkal, az igazi művésznek szívét kell elővenni a kebléből, és annak fényét, tüzét, vérét beleönteni az alkotásba.

Mindezek a megállapítások hatványozottan érvényesek egy kisebbségi írónemzedékre. A többségi íróknál nem olyan lényeges az eszme hegeli átsugárzása, az alkotás igazságának és ideológiájának vizsgálata. A legtöbbnél hiába is kutatnánk mélységek után, a mérőón hamar feneket érne, másoknál azonban világszemléleti vagy osztálytagozódás lesz a vizsgálat eredménye, ha az írói felelősség, az írói igazság kérdését felvetjük. A kisebbség élete és világszemlélete azonban egységesebb, az osztálytagozódás elmosódottabb, hiszen a kisebbségi sors már maga is elproletarizálódást jelent, ezért a kisebbségi író felelőssége koncentrálódik, hatványozódik, minden leírt szónak megsokszorosodik a súlya és jelentősége. Itt már nem lehet könnyelmű, szeszélyes, hitetlen játékot űzni a szavakkal, a szépséggel, az eszmékkel és az igazságokkal. Itt vallani és vállalni kell a leírt szót és az azzal járó felelősséget. Adott-e valamit az író írásával népének? Vállalta-e népének sorsát, baját, problémáit és vágyvilágát? Adott-e teremtő fényt, hitet, szívet, szépséget és eszmét az alkotásban? Hozzájárult-e – akárcsak egy téglácskával is – egy új, jobb s tisztultabb világ felépítéséhez?