Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

A portás jelentette, hogy az autó kinn áll a szálloda előtt, végleges megállapodást nem kötött a sofőrrel, a főmérnök úr tetszése szerint intézkedhet. A maga részéről az a véleménye, hogy az eső nem tarthat soká, de természetesen nem tudni biztosat. Egy fokkal még a szokottnál is előzékenyebb volt, a sajnálkozás és elítélés hangján beszélt az időjárásról, mentegetőzött, mintha felelősnek érezné magát. »Méltóztassék elhinni, évenként legföljebb három-négy borús napunk van, esni pedig jóformán sohasem szokott. És éppen ma, igazán kellemetlen véletlen. Nagyon sajnálom.« A főmérnök röviden felelt, hogy jó, köszönöm szépen, azután kilépett a szálloda elé, és körülnézett.

A helyzet elég vigasztalannak látszott. A Vezúv fölött sűrű felhők gomolyogtak, Itália kék egéből egy tenyérnyi sem látszott. A várost sűrűn, álmosam szitáló, őszi jellegű eső áztatta, a tengert heves szélrohamok söpörték végig, fehér tarajos hullámok érkeztek a partra, és zúgva csapkodták a köveket. A főmérnök türelmetlen pillantással mindezt tudomásul vette, azután intett. »Mindegy. Elindulok.« A sofőr, aki a kocsija mellett szorongva várta az eredményt, nyomban felderült, nagy hangon fogadkozott, hogy nemsokára eláll az eső, és gyönyörű idő lesz, azután rohant kurblizni, odaállni a kocsijával a bejárat elé. A főmérnök beszállt, jól elhelyezkedett az ülés sarkában, kalapját letette maga mellé az üres helyre, azután elindultak.

Néhány perc alatt átfutottak a városon, és nekivágtak az új autóútnak Pompeji felé. A kocsi lágyan, simán futott a betonon, a férfi jól érezte magát az egyenletesen gyors mozgás közben, az esőcseppek kopogása is inkább megnyugtató volt az autó tetején, mint bosszantó. Kissé bágyadtan, nyomott és furcsa hangulatban gondolkozott, össze-vissza járt a fejében mindenféle. A csatornatervekre gondolt, amelyeket Rómában látott, a minisztériumban, azután a vörös hajú leányra, aki a szálló halljában ült és cigarettázott. Milyen nyugodtan, merészen nézett szembe vele, amikor elment mellette. A pincér sem fogadta el a borravalót a kávéházban, azt mondja, hogy Olaszországban törvénnyel eltörölték a borravalót. Hm, úgy látszik, mégis mozog a föld, ki hitte volna valamikor, hogy Olaszországban a pincérnek nem kell a borravaló. Öt ezrelék [74] lejtés mintha mégis kevés volna, még egyszer be kell járni a terepet, amelyen a csatornát vezetni akarják. Az olyan csatorna semmit sem ér, amelyben majd csaknem áll a víz. Valamikor… Igen. De rég volt már…

Természetesen tudta, hogy nyomott és furcsa hangulata mögött a régi emlékek bujkálnak. Tele volt velük minden érzéke, minden egyéb, ami az eszében járt, egészen mellékes, jelentéktelen momentum volt mellettük. Valamikor a nászútjukon meg sem álltak Nápolyig. Margit sem akart a római múzeumokban és régi épületekben bolyongani, a napfényt, a narancsligeteket keresték. Késő este érkeztek meg Nápolyba, harmadik osztályon persze, nem a Grand Hotelben laktak, hanem kis penzióban, amelyet még otthon ajánlottak nekik. Késő éjszakáig a tengerparton bolyongtak, egymásba karolva persze, reggel pedig nyomban elindultak Pompejibe. Vasúton mentek, nem autón, és nem ezen az úton. Az út még akkor nem is volt meg, csak mostanában építette Mussolini, a nagy építőmester. Margit, húsz esztendővel ezelőtt… A férfi óvatos mozdulattal elvette kalapját az ülésről, mintha helyet csinálna az emlékeiben élő Margitnak, azután felrezzent, elmosolyodott idegesen és kesernyésen, azzal nyomban vissza is süllyedt elfogódott hangulatába. Nagyon szép volt. Az ég tiszta kék volt fölöttük, ragyogóan sütött a nap, folyékony aranyfényben úszott a világ, a tenger, a szigetek, a Vezúv és a narancsligetek. Margit karcsú volt, kék szemű és szőke, egész nap nem engedte ki a kezét az apró ujjai közül. Olyanformán képzelhette a dolgot, hogy az egész világ csupa fenyegető veszedelem, amelyek között azonban biztos támasz és menedék az újdonsült férje. Igen. Margit maga volt a báj, a poézis, a szerelem. A fiatalság volt, mind a kettőjük fiatalsága. A férfi érezte a régi elragadtatást, azt az önfeledtséget, amelyben elmerült minden, amelyben elképzelni sem lehetett semmit, ami zavarjon, bántson, kiütközzék. Csupa barátságos, rokonszenves ember állt körülöttük, derék, kedves pincérek, rendőrök, barátságos villamoskalauzok és hordárok, csupa gyönyörű holmit láttak, Margit kis cipője orrától kezdve az útszéli fatuskóig, felségesen szép tenger és csodálatos hegyek voltak körülöttük. Néha csak egymás szemébe néztek, és már fátyol borult mindenre, már megremegtek édes izgalomban. Margit, húsz évvel ezelőtt…

Pompeji bejáratánál újabb bosszúság várta őket. Egy mogorva portás kijelentette, hogy a látogatás csak tíz órakor kezdődik, most pedig még nincs is egészen kilenc óra. Az eső állandóan, egyhangúan kopogott az autó tetején, a Vezúv fölött terjengő füstfelhő beleveszett a szürke esőfelhőkbe. A férfi nem hallgatott a sofőrre, aki bőbeszédűen magyarázta a helyzetet, különösen hangsúlyozva, hogy ő nem tehet semmiről, nem tudott a tízórás kapunyitásról sem, csak mogor[75]ván intett. Gyerünk tovább, Sorrento felé. A kocsi egyet zökkent és gurult tovább.

Esőtől csöpögő narancsfák és ázott citromligetek között haladtak. A férfi nem ügyelt rájuk, ki sem nézett a kocsiból, csak bámult maga elé, befelé néző, önmagát kutató tekintettel. Teljesen tisztában volt azzal, hogy életének minden szépsége, értelme, értéke ezekben a napokban volt meg. Azután is jött még egy és más, sok munka, amely néha szép volt, néha elcsüggesztően eredménytelen, küzdelmek, sikerek, a harmadik vasúti osztály helyett az első, valami cím, egy kevés nyugalom, némi tekintély, ami mind jólesik, és fontos is, ebben a hangulatban, ebben a mérlegelésben azonban mintha mégsem jelentene semmit a szépséggel, az életnek azzal a teljességével szemben, amelyet az a néhány nap és Margit hozott. És azután, hogy mindez elmúlt, Margit is elmúlt, mi maradt az életben, ami őszintén, igazán, szépítés nélkül érdemes? Mi maradt?

Fejét hátrahajtotta a támlára, szemét lehunyta, és túlfeszített érzékekkel figyelt önmagára, zavaros érzéseire. Keserű, haragos vágyódás támadt benne az elmúlt szépség után, azután arra gondolt, hogy talán már nincs is előtte semmi, ami olyan szép volna, vagy legalább az elmúltakhoz hasonlítható, és mind jobban elfogta valami tompa félelem. A nők… Istenem, hiszen van elég, az a vörös hajú lány például a szálloda halljában, és mennyi más, tele van velük a világ. Ellenszenvesen merész tekintetű leány volt, a férfi túlontúl tudta már, mit és mennyit jelent az ilyen tekintet. Milyen más volt Margit húsz évvel ezelőtt! Azután egyszerre kételkedni kezdett: talán nem is a nőkben van a hiba, talán benne magában. Húsz évvel ezelőtt húsz évvel fiatalabb volt ő is, frissebb, üdébb és fogékonyabb. Igen, az évek múlnak, a fiatalság fogy, fogy, mindig kevesebb marad belőle; mint sűrű, sötét szürke felhő, lassan közeledik az öregség. Hiába, megöregszünk. Nem, még nem, még nem fogyott el az egész ifjúság. Még egyszer akarja a régi hangulatot, a töretlen szépséget. Még egyszer éreznie kell azt a teljes és fényes harmóniát, amelynek most, húsz év után is ilyen csodálatos az emléke, még egyszer meg kell telnie azzal a ragyogással, amely átsugárzik mindenen. A boldogsággal. Banális szó, nem is igaz, vagy talán csak töredékrészében az, mégis a legjobb kifejezés. Istenem, még valamit, ami őszinte, igaz, meleg és friss érzés, ami valóban szerelem, és azután? Megállani úgysem lehet, eljön szépen, minden nappal közelebb jön az alkonyat, a kialvás. Az öregség közeledik.

Végigmentek Sorrento csatakos utcáin, a kanyargós úton le a tengerpartra, a hajóállomáshoz. Hajóról Capri felé belátható ideig szó sem volt, a férfi nem is számított rá, de a hotelportás megnyugtatta Nápolyban, hogy akármikor kaphat motorcsónakot. Egy nagy motorcsónak hevert az állomás[76]épület mellett a parton, a pénztáros előkerített egy matrózruhás embert, mint a motorcsónak gazdáját mutatta be, és közvetítette az üzletet. A tengerész megnyugtatta az Eccelencát, hogy bátran indulhatnak. Elég magas hullámok járnak a tengeren, a csónakja azonban abszolút viharálló, és az egész út csak négyszáz líra, oda- és visszautazás és háromórai várakozás beleértve, míg Eccelenca megtekinti a Kék barlangot. A főmérnök idegesen a szavába vágott. »Jó. Induljunk!« A tengerész elkomorodott, hogy miért nem kért legalább ötszáz lírát ettől a bőkezű idegentől, megint felderült arra a gondolatra, hogy a törvényesen eltiltott borravaló kérdésében majd a sarkára áll, előkerült hirtelenében egy második matrózruhás ember is, ketten nekiálltak, hogy leszedjék a csónakról a vitorlavászon takarókat, és vízre bocsássák a járművet.

Míg egymást biztatgatva kurjongatva dolgoztak, a rakpart hirtelen benépesült. Megérkezett egy autóbusz, amelyből tíz-tizenkét fiatalember özönlött ki lármás kavargásban. Mind szőkék voltak és kék szeműek, sportruhás fiúk és lányok, angolul beszéltek, és elkeseredetten szidták a még mindig szitáló esőt. Kétperces vitát rendeztek, hogy átmenjenek-e ilyen esőben Capriba, megállapodtak abban, hogy ha már itt vannak, feltétlenül át kell menni, körülvették a matrózruhás embereket, az élükre állt egy jól megtermett, piros képű fiú, apró szótárral a kezében, és összekeresett pár lehetetlenül kiejtett olasz szót, hogy a tárgyalást lefolytassa.

A beszélgetés nagyobbára gesztusokra szorítkozott. Az angol fiú a motorcsónakra mutatott, a tengerész pedig a főmérnökre, aki közönyösen, minden érdeklődés nélkül állt a közelükben, hogy hát jelenleg az övé a csónak, ő rendelkezik vele. Az angolok újabb tanácskozást tartottak, azután a piros képű fiatalember odaállt a főmérnök elé, keresgélni kezdett szótárában. A férfi angolul szólt hozzá, elég barátságtalan hangon.

– What do you want for me?

A piros képű fiú nagyon megkönnyebbült az angol megszólításra. Mindenekelőtt bemutatkozott, a főmérnök is eldörmögte a nevét, azután a fiú sietve rátért a tárgyra.

– Uram, van egy ajánlatunk az Ön számára. Mi is szeretnénk átmenni Capriba, vigyen magával bennünket. Hely van bőven, és természetesen vállaljuk a viteldíj megfelelő részét.

A férfi idegenkedve nézett rá. Legszívesebben visszautasította volna, azután arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem is egészen igazságos ez a türelmetlenség a hangos és vidám fiatalsággal szemben, és röviden felelt.

– Pénzért senkit sem szállítok, mert nem vagyok üzletember. Egyébként szívesen látom Önöket a csónakban.

A fiú elégedetlenül csóválta a fejét, és a többiekhez for[77]dult, akikkel zajosan megvitatták az esetet. Egyiknek-másiknak nyilván nem tetszett a szárazon közölt meghívás, végül azonban megnyugodtak, és elfogadták az ajánlatot. Mire megegyeztek, a motorcsónak is a vízen úszott már, a tengerészek elfoglalták helyüket a kormánykerék meg a motor mellett, ők is beszálltak tehát. Egy szál ingatag deszkán át jutottak a csónakba, a lányok sokat kacagtak, a fiúk buzgón segédkeztek nekik, benn a csónakban pedig sorra bemutatkoztak a főmérnöknek, és végre helyet foglaltak a körbefutó padokon. A nagy csónak félig sem telt meg velük, könnyedén ringott a haragoszöld vízen. Végre elindultak.

A sorrentói félsziget partja alatt futott a csónak, kiemelkedő orra fehér barázdát hasított a zöld vízben. Alacsony, de gyors hullámok jöttek rájuk, oldalba kapták, és megringatták a csónakot, amit a fiatalok hangos ujjongással és kacagással fogadtak. A főmérnök csöndesen, különváltan ült a padon, mellette jobb felől a piros képű, hosszú fiú, a másik oldalon egy leány, kicsi, vékony, szőke leány, a többiekéhez hasonló, londoni áruházban vásárolt sportkosztümben. A férfi csak annyit tudott róla, hogy Marynek hívják, azután megint egy hosszú, vékony, szemüveges angol fiú következett a sorban. Valamennyien londoniak voltak, kishivatalnokok, irodistalányok egy Cook-féle társasutazás résztvevői. Nápolyban különváltak a csoportjuktól, és eljöttek erre a kirándulásra, Capriba. Most felszabadultan élvezték a szabadságot, a pihenést, a tengert, cseppet sem törődve az esővel, amely még mindig esett egyhangúan és kellemetlenül. Az egyik lány javaslatára kórusban elénekeltek egy tengerésznótát, amelyben arról volt szó, hogy a szél süvít, és zeng a vitorlakötél, azután a barkarola következett. Nagyon hamisam énekeltek, sohasem volt együtt a társaság, a férfi mind nyugtalanabbul figyelte őket, bosszankodott, hogy milyen vásári lármába került bele.

– Egy csöpp angol hidegvér sincs bennük – gondolta elégedetlenül. – Hiába, a fiatalság mindenütt egyforma.

Az egyik tengerész nagy ponyvát hozott nekik, és megmagyarázta, hogy bújjanak össze, vegyék a hátukra. A fiatalok kacagva fogadták, és össze-vissza forgatták a ponyvát, míg végre a piros képű fiú felállt, és karját kinyújtva előremutatott a tengerre.

– Hű!

Már a félsziget végéhez közeledtek, és kinn, a nyílt vízen ugyancsak magas hullámok jártak. Feldagadtak hatalmasan, tajtékosan űzték, hajtották egymást, és magasra freccsenve csapkodták a szirtfokot, amelyben a félsziget véget ért. A fiúk ujjongtak, a lányok kötelességüknek tartották, hogy egyet-kettőt sikoltsanak, a szőke leány, aki a főmérnök mellett ült, el is sápadt. [78]

– Jaj, Istenem! – mondta, és a szívére szorította a kezét. – Talán jobb volna visszafordulni.

A nyurga fiú, a leány másik oldalán igyekezett hősiesen viselkedni. Mindenekelőtt megfogta a leány kezét, amelyet azonban hamarosan elhúztak tőle, azután fölényesen jelentette ki:

– Ugyan. Nincs semmi baj. Nem olyan nagy hullámok ezek, csak így, a kis csónakból nézve fenyegetőek.

– Túlságosan nagyok – jegyezte meg a főmérnök önkéntelenül. A másik kettő érdeklődve ránézett, és a férfi néhány rövid szóval megmagyarázta a dolgot. A csónakra nem veszedelmesek az olyan hullámok, amelyek rövidebbek, mint a csónak, de nem veszedelmesebbek a hosszabbak sem. A legrosszabb hullám az, amelynek hossza megegyezik a vízen úszó jármű hosszával. A leány megköszönte a szívességét, azután megkérdezte még, hogy mit értett a hullámok hossza alatt, és a férfi megmondta, hogy az egyik hullámhegytől a másikig terjedő távolságot. A lányon őszinte érdeklődés látszott, a férfinak jólesett, hogy fölényben van a tudásával a nyurga fiatalemberrel szemben, aki nyilvánvalóan udvarol a szőkének, és mondott még egyet-mást. Hogy hát a víz tulajdonképpen nem áramlik a hullámzással, nem változtatja a helyét. Az egyes részecskék kitérnek eredeti helyükből a hullám-mozgással, azután megint visszatérnek régi helyükre. Elmondta, milyen hatalmas hullámverések működnek a tenger hullámverésében, tulajdonképpen feleslegesen végigmutogatta a sorrentói félsziget partját és a szigeteket, beszélt a messinai tengerszorosról, a mély árokról a tenger fenekén, amelynek leszakadása a földtörténet egyik borzalmas katasztrófája volt valamikor, a földrengésekről és szökőárról, amely a nagy földrengés alkalmával elöntötte Messinát. A szőke angol lány nagy, kék szemeit tágra nyitva hallgatta, míg a nyurga fiú elégedetlenül, féltékenyen dörmögött. »Igen. Igen.«

A fiatalok új kardalba kezdtek, de hirtelen elkapta őket az első nagyobb hullám, és oldalba vágta a csónakot, magasra felcsapott rajta, és végigöntötte őket fehér tajtékkal. Hirtelen csönd lett, mindenki sietve menekült a ponyva alá. A csónak felágaskodott, valahogyan feljutott a hullám tetejére, azután lezuhant róla, és dübörögve, berregve küszködött a következő hullámmal. Valamennyien előreestek, azután megint hátracsapta őket a csónak új mozdulata az ülésre. »Damned« – mondta a piros képű fiú, a lányok most már komolyan sikoltoztak, a tengerészek vigyorogva figyelték őket a helyükről. Ketten-hárman már veszedelmesen sápadtak voltak, az egyik fiú lecsúszott az ülésről, és a földön kuporgott, a lábuk előtt, ketten hangosan veszekedtek, és a ponyvát rángatták, amelyből állítólag semmi sem jutott nekik. [79]

– Angolok. Tengerésznép – gondolta a férfi, és jókedvűen, fölényesen elmosolyodott. Jól érezte magát, mulatott a nagy tengeren és a kis embereken, akik fiatalok, és íme, mégsem különbek nálánál. A mellette ülő lányra nézett, és meglepődött. A leány is nagyon sápadt volt, a szeme sarkában egy könnycsepp ragyogott. Ő nem volt nevetséges. Megható volt. Segélykérőn körülnézett, a bal oldalán ülő nyurga legény azonban maga is összegörnyedt, és igyekezett eltűnni a ponyva alatt. A leány jobbra fordult, és a férfi önkéntelen mozdulattal odatette kezét a padra a leány mellé. A leány keze nyomban belesimult az övébe, és belekapaszkodott görcsös szorítással. A férfi biztatóan megszorította a kis kezet, most már egészen felderülve nevetett. No lám, a kislány nála keres védelmet. Nagy gyönyörűséggel érezte a kezén át, hogy a leány gyorsan megnyugszik a szorításától, már nem remeg, mosolyog is bágyadtan. Hozzáhajolt, és néhány szót súgott a fülébe. »Ne féljen, kislány, nincs semmi baj. Nemsokára odaérünk a sziget alá, tizenöt-húsz perc az egész, ott már csöndesebb vizet kapunk.« A lány köszönetet intett a szemével, azután egy nagy hullám egymásnak lökte őket. A férfi tapintatosan elhúzódott, két-három perc múlva azonban megint mellette volt a leány, és nagy-nagy bizalommal, gyöngéden simult hozzá. A férfi minden idegszálában érezte a könnyű leánytest érintését, most már erősen a magáéba szorította a kezét.

– Kedves teremtés – gondolta meghatottan, és mélyen, szépen zengő bariton hangon énekelni kezdett egymagában: – Hullámzó Balaton tetején.

– Bravó! – üdvözölték a tengerészek, amikor elhallgatott. A fiatalok ketten-hárman tapsoltak, mások kacagtak, a többiek nyögdécseltek, a tengeri betegséggel küszködtek reménytelenül. A szőke leány még jobban hozzásimult, és pirosra festett szájacskáját egy csöppet nyitva felejtve figyelt reá. A nyurga fiú valósággal megsemmisült, sóhajtozva elveszett a ponyva alatt. Azután nemsokára megérkeztek Capri szigetének partjai alá, és a lecsöndesedett vízen berregtek tovább a kikötő felé.

Partra szálltak, ki délcegen, ki tántorogva, ki nevetve, ki pedig még mindig nyögdécselve, a csónakos megmondta, hogy délután négy órára várja őket, legkésőbb négy órakor el kell indulni hazafelé. A főmérnök kezet fogott Maryvel, megemelte kalapját a többiek előtt, és elindult lefelé egyedül.

Hamarosan kiderült, hogy a Kék barlangba nem lehet bemenni, a bárkások nem mernek elindulni az erős hullámverésben. A férfi különösebb sajnálkozás nélkül fogadta a rossz hírt. Nem baj, szentimentális és banális a Kékbarlang, jobb, ha nem látja az ember. Inkább vendéglőt keresett, ahol forró teát kaphat, és kissé megszáríthatja magát. Az eső elállt, amikor megérkeztek, de a szél még mindig süvítve fújt, és kergette maga [80] előtt a szürke felhőket. Csak lenn, valahol Nápoly fölött tisztult ki egy folton az ég, és ragyogott távolról derengő, kék színében. Levelezőlap- és üveggyöngyárusok rohantak elő minden kapu alól, és támadtak reá hosszú gyöngyfüzéreket lobogtatva, vendéglő azonban nem akadt sehol, csak egy kis csapszékféle, amelyben borzalmasan ízetlen teát és kőkemény kekszet adtak. A férfi kedvetlenül üldögélt egy darabig a teája mellett, átázott kabátját szárítgatta, azután a cipőjével foglalkozott, amely, bizony, meglehetősen rossz állapotban volt. »Biztos meghűlés – gondolta kedvetlenül. Valamit mégis kezdeni kellett, mert a helyiség tűrhetetlen volt, a férfi elhatározta, hogy körülnéz a szigeten. Kiment, s lassan, kényelmesen sétálva nekiindult a hegynek. Az út kanyarogva vezetett fölfelé, narancskertek, babérfák és zöld bozótban elrejtett kis villák között, a föld sáros volt és nedves, de odafenn gyorsan tisztult az ég, az utolsó felhők oszlottak szét a semmibe, előbukkant a nap, és amint forró sugarai elárasztották a nedves világot, csodálatosan sötét zöldben ragyogott a hegyoldal. Megint gyöngyárusok jöttek, és megint parasztok citrommal megrakott kosarakkal, két hátizsákos ember jött vele szemben a hegynek lefelé, és egy kanyarodóval előtte turistaruhába öltözött leány sétált egyedül, lassan imbolyogva. Kétszer-háromszor éppen eltűnt az út kanyarulatában, amikor ő kibukkant a régiből, de lassan közelebb jutott hozzá, a nyomába ért, azután mellette volt, és meglepetten felkiáltott:

– Miss Mary!

A leány is nagyon meglepődött, az arca úgy felragyogott, hogy az valóban hízelgő volt.

– Hogy került ide egyedül? – kérdezte a férfi melléje szegődve. A leány vonakodva felelt, hogy a többiek a fogaskerekűvel mentek fel a hegyre, ő pedig sétálni akar, azután hirtelen vállat vont, és elszántan kijelentette:

– Összevesztem Róberttel. Otthagytam őket.

– A vőlegénye? – kérdezte a férfi, és már meg is bánta, hogy ilyen módon a magánügyei iránt érdeklődött. A leány elpirulva tiltakozott.

– Ugyan. Dehogy. Itt ismerkedtem meg vele, a társasutazáson. Folyton a sarkamban van, unom már. Unalmas, buta fiú. Most egyébként is nagyon furcsán viselkedett.

A férfi nem kérdezett többet, sejtette, hogy róla lehetett szó a veszekedésnél. Lassan mentek tovább egymás mellett, és mert a leány kabátja csuromvizes volt, a férfi levette róla, a vállára terítette a magáét, amelynek a belseje mégsem ázott át annyira. A leány verőfényesen mosolygott, és beszélt az apjáról, aki könyvelő volt a bankban, de már nyugalomba vonult, mindennap küld neki képes levelezőlapot, beszélt a nagy hajóról, amelyen Portsmouth-ból Nápolyba jöttek, a barátnőjéről, aki a múlt héten ment férjhez, és nagyon szép kelengyét [81] kapott, beszélt azután egy tudós emberről, aki múzeumigazgató, apjának jó barátja, tavaly télen nagy könyve jelent meg, és igen kiváló ember. De szép is, amikor valaki olyan sokat tud! Az út egy kanyarodóval árnyas sétányra jutott ki a hegyoldalban. Most már jóval a falu fölött jártak, kibontakozott előttük az egész tájkép. Egyszerre álltak meg mindketten. A férfi kinyújtotta kezét a feléjük emelkedő hegy felé, és titokzatosan suttogva mondta:

– Monte San Michele!

A leány föltekintett a hegyre, azután a másik oldalra fordult, és azt felelte:

– Nápoly.

Előttük fényes napsütésben állott az egész nápolyi öböl. Messze Nápoly háztömegei, előtte a tenger, amely innen sötétkéknek látszott, közöttük és Nápoly között szétszórva néhány apró, zöld ligetekkel borított sziget. Másfelől a sorrentói félsziget csipkézett partjai, kis, tornyos castellók a tenger fölé kinyúlva, alattuk Capri és megint másfelé a végtelen tenger. A lány lehunyta a szemét, mintha már nem tudna magába fogadni ennyi szépséget, és szinte rémülten suttogott:

– Istenem, de gyönyörű!

A férfi semmit sem szólt, csak bólintott csendesen, és ebben a pillanatban megint egymásba kapcsolódott a kezük. Egy darabig álltak csöndesen gyönyörködve, azután továbbmentek. A leány könnyed, természetes mozdulattal belekarolt a férfiba és hozzásimult.

– Ez a lány az enyém! – gondolta a férfi, és nem ujjongott, csak nagy, felszabadító megnyugvást érzett. Kedves, bájos teremtés, a véletlen csodálatos ajándéka. ugye, mégsem múlt el minden, van még a számára tiszta gyönyörűség, elragadtatás, önfeledtség. Még van szerelem. Most itt járnak a hegyoldalban, körülöttük narancs és citrom sárgállik zöld lombok között, virágok nyílnak, és csodálatosan szép a világ. Margit jutott az eszébe, aki szintén szőke volt, törékeny és fiatal, csendes meghatottsággal gondolt reá, és megsimogatta a leánynak az ő karján pihenő kezét. Most jönnie kell a régi elragadtatásnak, a boldog izgalomnak, a kábulatnak, amelynek remegésében a legmélyebben és legemlékezetesebben éli ki az ember múlandó életét.

Továbbmentek. Egyedül jártak az úton, a mellettük elmaradó villák is elhagyottaknak látszottak, sehol semmi mozgás, sehol egy élőlény. A leány nyilván nem gondolt semmire, csak élvezte a pillanat szépséglét, amint együtt, egy ritmusban lépkedett a férfival. – Megcsókoljam? – töprengett a férfi, és tudta, hogy bátran megteheti. Odahajolt a leányhoz, orrában érezte a könnyű, tiszta illatát, azután mégsem csókolta meg. – Hogy csináljam ezt a dolgot? – forgatta magában az esetet. Itt maradjanak a nyomorúságos szállodában, vagy átmenjen [82] vele Sorrentóba, ahol talán valamivel jobb a helyzet? Akkor is, poggyász nélkül, pizsama, fogkefe nélkül nem kellemes. Egyébként talán nem is jönne, talán olyan nő, akit feleségül kell venni. Nem baj, mindegy, mégis az övé. Elmondta magában kétszer is: az enyém, és csodálkozott, milyen kevés visszhangot kelt benne ez a szó. Hirtelen ráeszmélt arra is, hogy az előbb nem csókolta meg, mert nem is volt meg benne az igazi, őszinte, friss vágyódás, amely megfelelt volna az alkalomnak és környezetnek. Inkább csak a diadal örömét érezte. Most együtt vannak, mennek, mendegélnek most már félórája, háromnegyedórája a világ legszebb helyén, a legpoétikusabb környezetben, és ő várja, mindig tudatosabban és türelmetlenebbül várja az elragadtatást, amelyből még mindig nem érez semmit. Még mindig nem érzi a nagy, belső felkavarodást, a régi lázat, a mámort, a mindenről való megfeledkezést. Nem, nincs semmi, csak egy nagyon bájos leány, aki tetszik neki, kevés nyugtalan, tudatosan, célzatosan újra meg újra előkeresgélt öröm, és most már az sincsen. Nem, nincs semmi, csönd van benne, ami volt, ami elmúlt húsz évvel ezelőtt, nem akar visszatérni.

…A leányban nincs hiba, az kétségtelen. A leány kedves, gyöngéd, szeretni való: mi történt akkor mégis? Hol a hiba? Mi itt a valóságos helyzet? Mire feladta magának a kérdést, a választ is tudta már, teljesen és végérvényesen. Elmosolyodott kelletlenül, a homlokán mély ránc futott végig.

– Öreg vagyok – gondolta kiábrándultan, és bólintott hozzá megerősítésképpen. – Igen, valahogy így van. Az öregség nem jön lassan, nem közeledik nyomrólnyomra, hanem egyszerre csak itt van, birtokba vesz, az ember egyszer csak rájön, hogy már benne van, ami szép volt benne. Elmúlt az élet. Hiába, le kell mondani.

Elengedte a leány karját, és megváltozott, csöndes, színtelen hangon szólt hozzá valamit.