Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

A határállomáson vártam apámat, kit már hét éve nem láttam.

A külföldről jött vonat érkezése megélénkítette az állomást. A jövő-menő sietésben kemény parancsszavak röpködtek, az őrszemélyzet katonás pontossággal foglalta el helyét az elkülönített kijáratnál, és a vámvizsgálat helyiségeiben is kigyúltak a villanyégők józan, fehér fénnyel. A vasúti vendéglő teraszán a felszolgáló pincérek figyelő kíváncsisággal nézték a szemafor fényjátékát, amely ebben a pillanatban jelezte, hogy a pálya szabad. A forgalmi tiszt kesztyűjét gombolva állott a második vágány transzparensének fényében. Elegáns és komoly volt a kép. A szolgálat komolysága és a fiatal férfi önérzetes tartása vonzó hatású volt. Emelte a várakozás benső szépségét.

A készenlét önérzetes biztonsága megnyugtatta a várakozók kedélyét. A hullámzó tömeg elfoglalta a helyét. Mindenki a kiválasztott helyére talált. Valósággal harmonikus rend alakult ki. A színes elevenséget az arcok bensősége uralta most. A lelkek rátaláltak a köszöntő szókra. Az érkezők és a várakozók kapcsolata – a találkozás öröme és bánata belerajzolódott a gyönyörű nyári estébe. A felhőtlen égen a csillagok kirajzolt nyugodtsággal égtek, és az ezernyi illat is egyetlen illattá oldódott fel, amint a kijáratnál elhelyezkedettek is valami egészen közeli, szinte testvéri összhangban állottak egymás mellett.

Milyen egyek is vagyunk mi, emberek!

Az előbb még tíz külön nyelv küzdött a kifejezésért, és most, hogy megtaláltuk a szavainkat – nem, nem volt közöttünk semmi különbség. Az a finom arcú, csupa gyermeki báj szőke leány s mellettem az éles arcával elmélyedő parasztférfi és velük szemben az a barna, kitellett, meleg asszonyiságával lélegző szép nő s a kézen fogott apró fiúcska… egy élet szavai.

Világos ablakaival berobogott a vonat.

Az én apám majd utoljára fog kijönni. Őutána már nem jön senki. A hordár, kinek már leírtam őt, majd megkeresi a harmadik osztályon… Öreg, galambősz ember. Fekete ruhában. Gyászol… A ballába műláb. Hatvanöt éves korában veszítette el épségét a gyárban. Tizenöt éve már. A fekete ruhája [68] anyámat gyászolja, aki most nem jön el vele, mint azelőtt…

A vámvizsgálat helyiségének bezárt ajtója mögött siető örvendezés. Majd egymásután nyílik az ajtó, és egybeforrt ajkak találkozásánál lassan kiürül a váróterem. Már be sem zárják az ajtót… de én hallom a kopogást… megismétlődő ütem: koppan a bot… koppan a nehéz láb…

Jön az apám!

A vonat ott áll egész messziségével a második vágányon, mint hét évvel ezelőtt. Akkor jött el utoljára az anyám. Két öreg ember jött hozzám. Komolyan állottak a vámtiszt elé, de a szemük engem keresett. És amíg a két kis vesszőkosár tartalma átesett a törvény szigorán, már a nézésük belém ölelkezett.

Kis kopp… aztán az a nehéz…

A vonat már régen üres. Átlátni az ablakain. A beboruló ég csillagai világítanak be a túlsó ablakokon, amely mögött egészen az égig felderíthetetlen sötétség van. Aztán megint az a nehéz… és egy fáradt, öreg mell nehéz sóhajával fellép a küszöbre apám. A hivatali szoba világossága most csak őt világítja. Az izmos, zömök test a falábat emeli minden erejével… így jön be, mögötte a hordár az egyik kis vesszőkosárral…

Belépett a hivatali terembe… a kopogás megszűnik. Néz az apám, és én nézem őt… Egy pillanatra hivatalos szigor fogad. Felemelt, tiltó kéz és kemény, megállást parancsoló szó.

– Az apám – mondom egyszerűen, apámnak érthetetlen nyelven. És amikor látja, hogy a tiltó kéz megenyhül, s a hivatalos arcokon nyoma sincs a szigornak, szabad kezével megemeli fekete sapkáját, és mintha ő is tudna a hivatal nyelvén, megérintő egyszerűen mondja ő is:

– A fiam.

A vámtiszt int a hordárnak: mehet!

S a kis vesszőkosár megindul felém. Nincs abban semmi tilos. Tudja már a vámtiszt is. Érzi. A hét fájdalmas év jött el benne. S amint átveszem egész súlyával, visszanézek a második vágányon álló vonat világos ablakaira… egy csillag világít át a túlsó oldalról, a felmérhetetlen sötétségen át… nem! Kettő… mint két bánkódó szem a fekete csipkekendővel szépülő, galambfehér homlok alól…

– Egyedül jöttem csak… fiam… – mondja apám.

*

Apám az udvar egyetlen fája alatt üldögél. Mint mindig, ha látogatóba jött hozzám. Már kora reggel kiült a lombját vesztő diófa alá, és olvasgatott, míg csak bírta a betűk fekete sorát követni a két fáradt, hosszú munkában elhasznált, mélybarna szem. A nyolcvanadik éve köszöntött rá. Nyolcvan év nagy idő egy életben. Feltárja az élet minden szépségét és megpróbáltatását. [69]

Munkámból feltekintve az ablakon át nézem apámat…

Egy csendes, békés korszak igénytelen munkása volt, amikor nagy események, nagy élmények: történelmi változások alig voltak az idő forgásában. S amennyiben voltak is, azok távol estek tőle, ki a gyárban kora reggeltől késő estig serényen fúrt-faragott azzal a biztos s mitől se megzavarható tudatban, hogy ez az ő élete. De nemcsak a gyárban, odahaza is folyton dolgozott. Elpusztíthatatlan szorgalma egy jó ember felelőssége volt családjával szemben, kinek kenyérről gondoskodott. Ebben a szorgalomban ő nem látott semmi rendkívülit. Természetes és józan volt a szorgalma. Amint nőtt a család, egyre kitartóbb lett. Több kenyérről gondoskodott. Nem gondolt ő semmi eszményire. Akkor sem, amikor mindig tökéletesebb munkát akart adni.

Egyszer tanúja voltam egyik munkája átadásának.

A rendelő pontos utánméréseket végzett, és bár megállapította, hogy semmi pontatlanság nem történt, mégis valami hiányfélét érzett ki a kész munkából. Apám szótlanul és szerényen követte az utánméréseket. Komolyan, de világos öntudattal nézte a rajzot, melynek méretei pontosan voltak visszaadva a kész munka bonyolult szerkezetében.

– Nos, mester? – türelmetlenkedett a rendelő.

Apám minden izgalom nélkül felelte:

– A munka jó. – S azzal az egyik állványról a kész munka egy kisebb modelljét emelte le.

A rendelőnek felcsillant a szeme:

– Ez az! Így kellett volna!

– Nem – mondta apám. – Ez nem jó. Tessék a szerkezet működését kipróbálni.

A rendelő szinte megvető mozdulattal kapcsolta szét a kis gép zárját.

A szerkezet emelő indulása azonban csak egy pillanatig tartott, s ahol a két redőnynek egymás mögé kellett volna felhúzódni, ott kibogozhatatlan torlódás támadt.

– S most tessék az igazi modellt megindítani – szólt apám a legkisebb sértődés nélkül.

Egy pillanat, s a rendelő is meggyőződött apám igazáról.

– De hogyan?! – kiáltott fel a rendelő.

– A kis modell az előírt anyagból készült, amelynek ellenállása nem megfelelő. Tetszik látni: ez itt… – súlyos kezét rátette a világosan működő szerkezetre. – Ez itt: ellenállóbb minőség!

– De hiszen ez így drágább!

– Ez még nem – mosolygott apám –, majd csak a következők. De azok használhatósága pótolni fogja az anyag értékkülönbségét.

Én már akkor iskolába jártam, s megértettem az anyagok benső tulajdonságait. Tudtam, hogy nincs két egy minőségű anyag a világon. Az erőkre másképp felel minden anyag, mert [70] mindegyiknek más és más az élete. Vannak ellenállóbbak és kevésbé ellenállók… Tudtam, hogy a fejlődés különböző fokain dől el a formálódás, amikor egyes anyagok életet cserélnek… S most apám egyszerű, magyarázat nélkül is világos tettéből sugárzó értelem villant ki: az anyagoknak más és más rendeltetésük és elcserélhetetlen helyük van… és ez az ő nagy harmóniájuk… ami íme, most kicsendült az ő munkájából!

Nem a csodálkozás ösztönszerű szeretetével néztem apámra, kétszeresen kitartó és igazáért áldozatot hozó munkájára… amint ott állott zöld munkáskötényével, alacsony, vállas alakjával, nem finom és mégis kifejező arcával, melyen az egyes vonalak eltorzult, erőlködéstől és megpróbáltatástól sújtottak voltak… maga is olyan volt, mint aki elcserélhetetlenül cselekszik…

Nem kerestem a cselekedetében semmi rendkívülit, bár tudtam, hogy most egészen rendkívüli cselekedet tanúja voltam…

Az apám tudta a helyét!

Ettől kezdve az érintkezésünk különösen bizalmas lett. Érzelmi vonatkozása nem volt beszélgetéseinknek. Én az ő munkáját figyeltem, ő tanulmányaim iránt érdeklődött. És az volt kimondatlanul is az érzésünk, hogy így egy helyesebb úton járunk. Mindig közvetlenek és megértők voltunk egymás iránt. Mint akinek nincs semmi ellentéte, csak közös, nagy, egybefoglaló célja!

S csak mikor a háború szele búcsúszóra sodort engem, akkor mondtam neki:

– Apám, az élet megölelt engem!

– Engem is, fiam – mondta, és kezet fogott velem.

A világválság után csak levélben, majd rövid kis látogatásokban találkoztunk. Apám és anyám el-eljöttek hozzám. Közben nagyon megöregedtek. Csendes szavú, apró kis öregek lettek. Egy ölelés, egy-egy apró szó és mély, alig lélegző hallgatás volt a látogatásuk. De ez is egész dolog volt. Benne voltak ők, akik életet adtak, s akik megbecsülték ezt az életet… s én megremegő szavuk alján éreztem, hogy mi se változott az életünkben.

Mikor utoljára jöttek el együtt, apám egy meleg pillanat után így szólt:

– Anyád most jött el utoljára, fiam!

Megrendülten hallgattam szavát, ezt a nyugodt, mindig igaz, komoly hangot, ami fájdalmas sejtéseimet most leszögezte, ami csak akkor zendült meg, ha mondanivalója volt.

– Ne ijedj meg, és készülj el rája!

Aztán nem beszéltünk erről többé. Tudtuk és hallgattunk. Mindegyikünk a maga fájdalmával maradt, ami lezárt ajkunk mögé ivódott.

És anyám nem jött el többé…

Hét év telt el azóta. Hét nehéz, fájdalmas év. Leveleimben így írtam apámnak: »és csókolom őt… nekem él…« [71]

Apám jósága és igaz érzése felelt:

– Mióta eltemettem… így telnek napjaim…

Újabb látogatásról azonban nem tett említést. De egy héttel ezelőtt friss hangú levele jött: »szerdán este érkezem… készen van már útlevél és minden szükséges«. És eljött… ott ül a lombját vesztő diófa alatt, és olvasgat. Hajadonfővel, mindig ünneplő fekete ruhában. Egyik kezében fehér zsebkendő, amivel néha-néha mintha homlokát törölné meg… másik kezében a könyv… Olvas… olvas… aztán fel-felnéz… körülnéz a nyári izzásban porosodó udvaron… Sűrű, fehér hajára rásüt a ritkás lombon áttörő nap… majd egy-egy remegő lomb árnyékba takarja…

Abbahagyom a munkát, és kimegyek hozzá.

Beszélgetünk rokonokról, ismerősökről. Csak őróla nem, anyámról. Kerülöm a fájdalmas sebet. Majd akkor, ha apám búcsúzik… akkor majd megmondom neki… A magam körülményeiről is előhozakodom. Azzal az érdeklődéssel hallgat, amivel régen. Helyesel, és itt-ott tanáccsal lát el. És felszenvedő meleggel érzem: a régi… mi sem változott meg benne… Később minden él nélkül szól: van egy kis megtakarított pénzem… nem, nem gondolok semmi rosszra… de ha szükséged lenne rá…«

S amint így beszélgetünk, egyszer csak hallom, megnyílik a kapuajtó. Háttal állottam a kapu felé, de mintha csak látnám, mi történik mögöttem…

Apám arca megvonaglott… egy pillanatig úgy látszott, hogy a kedves, öreg arc elmerül egy mély árnyékban… de aztán nagy, barna szemei feltisztultak… újra a régi, komoly szemekkel néz… csak mintha egy árnyalattal most több lenne benne a látása…

Megfordulok…

Egy asszony állott előttünk! Nem, nem az arc, a szívbe ivódott arc tökéletes hasonmása volt a csodálatos… hanem az, hogy a ruha is, és a fekete csipkekendő is ugyanaz volt a tündöklő, fehér haj fölött…

És a hang!…

– Szegény, öreg férjem… rokkant iparos… szégyellem… de…

A könyörgő, szenvedő hang annyira valódi volt, annyira élő, és fájdalma olyan meggyőző volt, hogy a zsebembe nyúltam, és amit ott találtam – két dinárt a felém reszkető tenyérbe ejtettem…

Egy halvány mosoly a hervadt, finom vonalú ajkak körül… ó, ismertem és ezerszer megsirattam ezt a mosolyt – és az asszony a két dinárral, ajkán ezzel az ismert mosollyal ránk nézett…

– Köszönöm!…

És elment. Halkan téve be maga után az ajtót… mint amikor nagyon, nagyon boldog volt… [72]

Apám tért először magához:

– Fiam, siess utána!… Hívd vissza!

Az árnyékba eső kilincsen még érződött a keze puha érintése, de bár alighogy kilépett az utcára – nem volt sehol!

Mire apámhoz visszatértem, a régi nézés volt szemében, csak az a meleg árnyalat volt tisztább, ami a kapu nyílásával lobbant fel…

– Ő volt… – suttogta. – Ő volt…

És most már én is tudtam, hogy az apám ezért jött el hét nehéz, fájdalmas év után…