Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. február) 2. szám, 65–144. p.

Babits Mihály írta le valamikor egy tanulmánykötetében ezt a mondatot: „Az iránymű nem művészet.” Ez az ítélet, melynek igazsága ellen Szabó Dezső nagy hévvel üzent hadat, egyképpen jellemző Babitsra s arra a művészi irányzatra, melyet a költő képvisel. Ez az irány, melyet népszerűen l'art pour l'art-izmusnak szoktak nevezni, legnemesebb hitvallójául talán Oscar Wilde-t tarthatná, azt a Oscar Wilde-t, aki egy szépségre szomjazó modern pogány lelkesedésével hirdette: a művészet pusztán a zseni dolga, független minden moráltól, de egyúttal az élettől is. Ez az Oscar Wilde cáfolt rá egyébként a saját maga hirdette tételekre, amikor megalkudva a korabeli francia ízléssel, gyártotta színdarabjait, köztük a ma is népszerű Lady Windermere legyezőjét. Az irodalmi tendencia hívei ezzel kapcsolatban szívesen beszélnek a független művészet csődjéről. Bizonyos, hogy a világirodalom folyamán nagyon kevés olyan mesterművel találkozunk, melyből tökéletesen hiányozna a társadalmi célzatosság, tehát a tendencia. Az ókori Arisztophanétől, aki darabjában, olyan igazságtalanul támadta meg Szókratészt s Szókratész személyében az egész filozófiát egész a mai modern orosz és európai írókig, vagy ha tetszik, amerikaiakig, a társadalmi tendencia mindenkor bőséges helyet kért az irodalomban, ami olyan tény, amivel a legszélsőbb l'art pour l'art-isták is kénytelenek számolni.

Szűkítsük meg a kérdést, kérdezzük azt, jogos-e a politika az irodalomban? Ne gondoljunk azonban arra a vulgárisabb értelemben vett politikára, melynek jellege és célzata úgyszólván egyik napról a másikra változik, s amelynek alakulásáról a napilapok bő hasábokban számolnak be egy-egy népszövetségi konferencia alkalmából. Vegyük a politikát úgy, mint egy világnézeti meggyőződést, melynek hevét a költő vérmérséklete és egyéni hajlamai szabják meg, és ebben az értelemben kutassuk az író és a politika viszonyát. Manapság, amikor a nemzetek és államférfiak politikája éppen a politika nagy térhódítása miatt sokat veszített nimbuszából, könnyedén szokás elintézni az irodalomban megnyilvánuló politikát. Pedig egyáltalában nem lehetne azt állítani, hogy Európa szellemi kiválóságai nagyon tartózkodnának politikai nézeteik kinyilvánításától. Egy B. Shaw, egy Romain Rolland, H. G. Wells, André Gide időközönként hullámzásba hozzák a kedélyeket [65] politikai nézeteikkel. Minduntalan állásfoglalások történnek, manifesztumok íródnak, és a kíváncsi olvasó nem egyszer tanúja lehet annak a roppant átalakulásnak, melyen írója az események, a történelem hatása alatt keresztülmegy. A francia olvasóközönség például tanúja lehetett annak, amint André Gide az evangéliumtól néhány év leforgása alatt eljutott – a kommunizmusig. Ennek az írónak, akit sokan a mai francia irodalom legkiválóbbjának tartanak, majd minden műve polémia. Egy másik kiváló francia prózaíró, Drieux La Rochelle még csodálatosabb utat futott be: 1914-ben sportból, verekedési szenvedélyből elmegy a háborúba. Nietzsche hatása alatt megcsodálja a német erőt, kiábrándul a háborúból, s utána a sportban keres feledést: a sport emberségesebb dolog. Itt sem marad soká, kommunista lett. Ebből is kiábrándul, s a másik ellentét iránti ellenszenvét is kinyilatkoztatja, „Genf vagy Moszkva” c. munkájában elítéli a hazafiságot.

De nemcsak a jelen irodalma mutat fel hasonló jelenségeket. Sőt néha éppen olyan személyeknél találkozunk a politikum fellépésével, akiknek egész eddigi munkássága ellene szól minden társadalmi kritikai értéknek. Hinné-e valaki, hogy az a Dante, aki ifjú korában a Vita nouvát írta, későbbi korban politikai támadó verseket ír? Vagy Chénier-ről, aki eleinte mint melankolikus, erotikus és filozofikus költő jelentkezett, ki tételezte volna fel a későbbi „Jambes” politikai hitvallását? Rousard, aki eleinte ugyancsak melankolikus és elégikus költeményekkel indult, később pártköltővé vált. Az a Rousard, aki a francia reneszánsz költészet atyja, az antik költők szerelmese, aki francia Pindarosz akart lenni, 1562-ben a legnagyobb meglepetésként politikai verseket jelentetett meg, melyekben a monarchia és a katolicizmus védőjeként foglal állást. Mindeme esetekben persze megvan a magyarázat, a kor sürgető politikai természete kényszerítette ezeket a költőket politikai állásfoglalásra. A jelenkor irodalmáról szólva bátran leszögezhetjük, hogy ez a korszak van legalább olyan mértékben poitikai, mint azok az elmúlt korok voltak. Ma, amikor a diktatúrák divatját éljük, nem ritka a hatalmi szóval életre keltett vagy elnémított irodalom. Ez a hatalom majdnem mindig politikai hatalmat jelent. Így történik meg az, hogy az egyik oldalon az a Makszim Gorkij, aki a forradalom utáni esztendőkben sokáig olyan makacsul védelmezte személyes és írói szabadságát, hogy egy ideig önkéntes számkivetésben élt, ma a szovjet legünnepeltebb írónagysága, a másik oldalon pedig egy Stefan Georgét látunk behódolni a politikai divatnak. Egy Stefan Georgét, aki valamikor lapjában, a „Blätter für die Kunst”-ban kinevetett minden népiességet. Úgy, ahogy a közéletben az érvényesülés legfontosabb kritériuma a politikai szervezettség, az irodalomban is győzött az esztétikai mérték helyett – a politikai meggyőződés mértéke. Az elmúlt években odáig jutottak a dolgok, hogy már jóformán nem is ke[66]resték a tehetséget, s ha valaki a pártigazolványával jelentkezett, az illető párt irodalmárai kutya kötelességüknek tartották elősegíteni az illetőt, ha még oly tehetségtelen is volt. A pártbelletrisztika, a vezércikk klisére gyártott irodalom virágkora volt ez, s örömmel kell megállapítani, hogy az irodalom berkeiben mindjobban meggyőződéssé válik ennek a lejárt irodalompolitikának az egyoldalúsága. Maga az az ország, melyben a pártkritikátlanság talán a legtöbb engedményt tett a művészi elv rovására, a szovjet emelt védőgátakat az irodalom elsekélyesítése ellen. Az orosz írók kiválóbbjaiban, így elsősorban Gorkijban győzött a művészi hitvallás, és az új orosz irodalom vezető eszméjéül a művészi kidolgozást emelték. Úgy látszik, mintha az irodalmat nem lehetne világnézeti csoportok klikkérdekeinek szolgálójává tenni. A művészet, mely olyan régi, mint az emberiség, ha egy időre ellankad is, idővel kitör, és szót kér. Manapság ott tartunk, hogy úgy jobb-, mint baloldali körökben, már ahol még az irodalmat egyáltalában komolyan veszik, erősen él a vágy a művészeti reneszánsz után. A nagy irodalmakban, így elsősorban a regényirodalomban, megint a nagy kísérletezések korát éljük, s az írói eszközök állandó gazdagodásának vagyunk szemtanúi. (Érdemes megjegyezni, hogy nálunk éppen az a Babits Mihály, aki legutóbb is világirodalom-történetével a tendenciamentes irodalom papjának mutatta magát, regényeivel a legnagyobb horizontot jelenti az egész új magyar irodalomban, s társadalomkritikai rajzával egyáltalán nem marad azon írók háta mögött, akik magukat olyan szívesen tüntetik föl tendenciózusoknak.)