Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

I.

Épül Magnitogorszk.

Pár évvel ezelőtt meg-megütötte a fülünket ez a furcsa, kemény, hideg csengésű név, s egy-egy ritka újsághíren a szemünk is rajt felejtkezett. De az olvasók legtöbbje megelégedett a különös hangzású névvel, s mint valami misztikus, messzi virágot, a gyűjtő szenvedélyével besorozta emlékezete herbáriumába. A tájékozottabbak számára azonban Magnitogorszk többet jelentett: az első igazi kollektív várost valahol a platinát rejtő Urál-hegység mögötti, kiégett sztyteppéken. A szovjet eme újabb kísérletéről vegyes érzelmekkel vettek tudomást, voltak, akik aggodalmaskodtak, s voltak, akik rajongással köszöntötték.

Katajev furcsa fintorú könyve – helyenkénti lelkesedése ellenére is – inkább a polgári aggodalmaskodókat igazolja, mint a kollektív város rajongóit.

Magnyitogorszk: Katajev könyvében semmi esetre sem falanszter, de nem is álomváros. A szovjetkonjunktúra idejében a munkás élete az elsőrendű emberi szükségletek szempontjából nem emberibb, legfeljebb biztosítottabb. Egészen kezdetleges életviszonyai a mi magasabb életszintű munkásunknak nem volna megfelelő. Termelési szerepe sem különb a tőkés társadalomban dolgozó munkásénál. Éppoly szolgája a futószalagrendszernek, mint a legpolgáribb és legkapitalistább Amerikában élő munkástestvére. Munkairama még emezénél is túlhajtottabb. A szovjetrendszer nem hozta meg a munkásnak, mint embernek felszabadulását.

S Magnyitogorszk mégis csoda! Az emberi lelkesedés és mértani építmény. Egyenes vonalak, országútszéles utcák, a közösség amerikai méretű épületei s egyforma, nagyon kicsiny emberkalitkák. Tiszta próza ez, számítás, méricskélés. Robert Owen száz évvel ezelőtt nem ilyennek álmodhatta New Lanarkban az eljövendő kollektív várost.

S Magnyitogorszk mégis csoda! Az emberi lelkesedés és akarat csodája, de még inkább: a rekordverő hiúságé. [59]

Csak meg kell gondolnunk, hogy Magnyitogorszk helyén nem volt semmi, csupán vad, kiégett, lakatlan puszta, halott hegyekkel, kondorkeselyűkkel, viharokkal, forgószelekkel. Moszkva több ezer kilométerre, a legközelebbi város és vasútállomás: százötvenre. És másfél év elteltével már kirajzolódott az új szovjettelepülés. Még nem igazi város, mert minden tradíció nélküli, de egy eljövendőnek már lefektetett alapja.

A tér arca minden nap erősen megváltozott, minden nap új utat, új gyalogösvényt kellett vágni. Ahol tegnap még gödör volt, ott ma téglaépítmény állott, ahol tegnap egyetlen fal, ott holnap felmagasodó épület. Az egész tér felkotorva, feltúrva, felforgatva. De a kollektív beosztás körvonalai már kibontakoztak. Egyik oldalon terült el a termelési, a másikon a fogyasztási központ.

Épületek: hajógyárhoz hasonló, hatalmas fűtőház, modern, de elhanyagolt szálloda, tűzveszélyes csűrökre emlékeztető raktárak, bódékban elhelyezett iskolák, bankok, bekerített, fedetlen mozitelkek, egyforma, stílustalan, faszerkezetű házak – vasúti átjárók, szemaforok, sorompók, sípolás, gőz, fekete és vörös por.

Egy város, melyben nem voltak emlékművek, szokások, stílusok, évszázados nemzeti illat, s melyben nem volt egyetlen vonás sem, mely vallásról beszélt volna. Az épülő Magnyitogorszkban a statisztika nem érte utol az életet, az idő maga mögött hagyta a döglött számok sorát. A városban, melyben csak akkor kezdődött a történelem, hiányzott az idő zaja.

– A hang sebessége versenyre kel a repülés sebességével. A technika az idővel harcol – mondja a könyvben Nalbandov szovjet mérnök, beszélgetvén az amerikai mister Ray Roupe milliomossal. – Fél év múlva a repülőgép talán eléri a hang sebességét és akkor csodát fogunk látni: teljesen zajtalanul fog megjelenni a repülőgép, és csak bizonyos idő múlva fog hallatszani a nyomában valami hatalmas zúgás, a technikától legyőzött idő dühös zúgása… Elérjük a fény sebességét, és halhatatlanok leszünk.

II.

A regényben: Magnyitogorszk építésének keretén belül a termelési iram rekordverő fokozásáról van szó. De csak egyesek gondolnak reá, hogy az újabb és újabb teljesítményállítás sokkal többet jelent: Szovjetoroszország mielőbbi függetlenítését a gépek beszerzésében a külföldtől.

A munkásdandárok parancsnokait s az első osztályú munkásokat: az entuziasztákat nem e gondolat lendíti meg-megújuló rohamokra – ennyire még nem öntudatos tagjai a kollektív társadalomnak hanem: az ősi emberi vetélkedés. Szégyen, sértett hiúság, felülkerekedési vágy, kitűnni akarás, hírnév, dicsőség: ezek a rokon vérkeringésű tényezők formálják újabb és újabb rekordjaikat, akár a sportolóknál. [60]

Nem tudjuk: mennyi a regényben a csábító propaganda, de ennek ellenére is a kollektív végzett munka mégsem hasonlítható össze a polgári társadalom munkásáéval. Hiányzik belőle a munka lélekreülő, szürke tónusa, egyhangú üteme, s valami különös, játékos zamat teszi vonzóvá, élénkítővé, izgatóvá. Az együtt ziháló, forró leheletű bajtársi összefogás érezhető benne. Több ez, mint munka: játékos versengés, verejtékes sport.

S mint a sportolóknál, úgy itt is háttérbe szorul az anyagiasság. A rekordállító munkásdandár fiktív ragyogású célokért küzd: az előzésért, az elsőbbségi hírnévért, s a legszebb kitüntetés számára, ha hozzájuthat a vándordíjhoz: a nehéz nyelű, vörös lobogóhoz, vagy még inkább: ha újságba kerülhet.

Csodálatos, hogy állította a szovjet az iram szolgálatába az örök emberi hiúságot.

III.

Katajev regénye azzal kezdődik, hogy a harkovi betonmunkások egy váltás, azaz nyolc óra alatt háromszázhat keveréket csináltak.

A reggeli órákban elterjedő hír felkavarja az egész telepet. A harkovi rekord felforgatja az egész termelést, s legalább megközelítő teljesítményt kíván. Mérnökök, újságírók, betonmunkások izgatottan beszélnek a hihetetlennek tűnő számról. A munkavezető fabódéján megjelenik a csúfolkodó plakát. A dandárparancsnokok dühösek, ingerültek, féltékenyek Harkovra s egymásra. Harkov leverésében s az új rekordállításban mindegyik első szeretne lenni. De a munkások kedvence: Marguliesz mérnök még mindig nem nyilatkozott. Szüksége van betonkeverési számításokra. Ezeket a délelőtt folyamán, telefonon Moszkvából szerzi be. Most már tudja, hogy a rekord nem lehetetlen. Mindent gondosan előkészít. Állványoz, egyszerűsít, bevált módszereket kölcsönöz.

Magnyitogorszk győz. A közben négyszázkét keveréket produkáló Kuznyecket is leveri négyszázhuszonkilenc keverékkel. Iscsenkó dandárparancsnok és Wainstein tizedes neve az újságba kerül. Iscsenkó felvéteti magát és győzelmes munkásait (klapeceit) a kommunista pártba.

A betonmunkások az utolsó órákban a kitörő vihar tombolása mellett dolgoznak. Újságírók segédkeznek nékik. A vízvezeték csöveinél, fecskendőnél, kavicshányásnál. Az iram láza az ellenfélként álló másik dandárparancsnokot is elkapja. A munkatempót gyorsító megfigyeléseit közli a fiatalabb Iscsenkóval, csakhogy győzedelmeskedjék Harkovon és Kuznyecken.

Az időellenőrző fiatal leány pedig ott ül a szakadó esőben, s pontosan jegyzi a betonkeverékeket.

S mialatt az iramharc dúl, két ellentétes termelési felfogás küzd egymással. Az egyik a technika írott szabályaihoz és [61] törvényeihez ragaszkodik, a másik a haladás tapasztalataihoz. Az egyik szerint a drága importgépek nem terhelhetők túl, mert a törlesztési határidő előtt hasznavehetetlenné válnak, a másik szerint: nem az importgépek élettartamának a megőrzése a fontos, hanem a termelési program mielőbbi végrehajtása, mert Oroszország ezáltal függetlenítheti magát a polgári államoktól.

A konzervatív Nalbandovval szemben a haladó Marguliesz azt vallotta, hogy a tempófokozás csak hasznos lehet, mert automatikusan maga után vonja az egymással kapcsolatban álló termelési ágak munkatempójának növekedését.

Az öntött beton a próbaidő letelte után jó minőségűnek bizonyult, Marguliesz győzött, s Nalbandov betegszabadságra utazott.

IV.

A vaskos könyv huszonnégy óra történetét pergeti le előttünk, de lapjain sok minden meghúzódik, ami a mi világunkban talán életre szóló jelentőségű. Itt azonban minden csak háttérbe szoruló epizód.

Elharapott élettörténetek kavarognak, beletörve, belegyúrva a gyors sodrú regény folyamába. Az emberi lelkek hasztalan ficánkolnak, az író erős kézzel rendeli őket alá a versengés iramának. Csak nagy ritkán loccsan ki egy-egy emberi hörgés, csak néha szakad ki a messzeségfájdalom, ám minden hiábavaló.

S tovább épül az új város: az új Babilon, de amit drága pénzen vásárolt külföldi anyagból felépítettek, arra senki sem vigyáz. Az emberekben még kevés a felelősség érzése a közösség vagyonával szemben. Ugyanez a sorsa a drága importgépeknek is. (Az író erős rögzítésű képben egész géptemetőt mutat be.)

A lázas iram tovább folyik, mindenhol, egész Oroszországban. „És mindenütt, akárhová nézel… nyugatról keletre diagonális sorban lépkednek a magasfeszültségű áramok vezetékeinek oszlopai. Hatkezűek, négylábúak, szörnyszerűen lépkednek, mint a marslakók… Soha többé nem leszünk Ázsia!” – mondja az író.

Épül Magnyitogorszk, az új kollektív város, s a pénzt a kapitalista Amerika adja hozzá, minthogy – nagy fizetésért – amerikai mérnök segédkezik az építésnél.

S százötvenezer munkás dolgozik az új városon: a többségi oroszokon kívül egész sereg kisebbségi nemzetiségű. Furcsa, zagyva keverék, nagyon sok köztük a hazabúsongó s hazakuporgató paraszt. De a tömegek mögött ott látjuk a katlanokban rekedt, régi lelkiségű lakosságot is. [62]

Alakok villannak, emberek beszélgetnek, világnézetek vitatkoznak. Az író nem válik személytelenné, hanem ide-oda bujkálva, hol itt, hol ott hallatja nem egyszer megtévesztő véleményét. Mintha csak Nalbandovon keresztül is ő kérdezné:

– Dehát boldogabb lesz ettől az emberiség? És megéri-e a föltételezett boldogság ezeket az erőfeszítéseket?…