Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Káldor-kiadás, Budapest)

Torz gondolat, de ha Nobel Alfréd, aki egy személyben a leggyilkosabb robbanószerek feltalálója és szenvedélyes pacifista volt, új életre kelve számon kérné a díjaival való sáfárkodást, bizonyára senki sem akadna, aki a „Nobel-díjas írók antológiá”-ját kezébe adná. Igaz, a gyűjtemény egy ötletes, jó szándékú magyar kiadó érdeme, aki reprezentáns munkának, harmincöt év világirodalma feszültsége, nyughatatlan keresése, lázadozása megmutatásának szánta, de hogy kripta lett belőle, dohos, áporodott levegőjű irodalmi archív, arról a Svéd Akadémia bizottsága tehet, amelynek tagjai „az ideális irányban való legkiválóbbat alkotás” eszméjét túlhaladott, megmerevedett irodalmi megnyilvánulásokban keresték, makacssággal védvén a hagyományokat, a népszerűséget, amelyek tudvalevőleg az örök érvényű igazsághitek tomboló eszmevihara felé sohasem [57] futnak. De még e bilincsekbe vert irodalmat is lehetett volna tetszetősebb, gondosabb beállítottságban adni, hisz itt-ott, ha talán véletlenül, kaptak oly írók is Nobel-díjat, akiknek írásaiból teremtő művészet, megdönthetetlenül egyenes világnézet tüzes napfénye világított, a kiadó ötletének magyar kisajátítói, a Nobel-díjasok életrajzírói, fordítói gondoskodtak arról, hogy ezeket az írókat oly írások mutassák, amelyek az irodalmi taposómalom színvonalán, a kultúrfiliszterek iskolázottságán túl ne merészkedjenek.

Itt vannak a kései parnasszistának, Suily Prudhomme-nak versei, mit tagadjuk, nem dacolnak az idővel; Björnson romantikus novellája, Mistral etnográfiai jelentőségű Miréió-jának egy részlete, Echegaray ma végzetesen vértelen, szinte kínosan ható drámarészletei, Sienkiewicz elbeszélése egy öreg cselédről, Paul Heyse romantikus naturalizmustól naiv olasz története, és fájdalom elgondolni, hogy amikor ezeket az írókat a világ ünnepelte, még élt Tolsztoj, és a szenvedő proletárokkal, műhelyek, pincelakások, hajléktalanok zugaival benépesített Gorkij-írások hű tükrözői voltak egy hatalmas birodalom embermilliói sorsának. Ki olvassa el ma a Miréiót vagy ki tudna egy Echegaray-drámát végignézni? De Tolsztoj él örökké, és Gorkij vihartelt lelke, költői álmai állják az időt, ha Nobel-díjat nem is kapott.

S a többi Nobel-díjas? Carducci barbár ódái helyett néhány apró vers, Gerhart Hauptmann „Takácsok”-ja vagy a költői „Elsüllyedt harang”, a „Hanelle” helyett egy kísértetnovella, mintha ez a harcos naturalista E. T. A. Hoffmann követője lenne. És az antológia színvonala így szürkül a színtelenség, a lektűr felé. Romain Rolland-t egy zenei tanulmány reprezentálja, hisz „Európa lelkiismeretének” valóban az a legjellemzőbb mondanivalója, hogy Rameau és Gluck opusai remekművek. A sok északi író: Heidenstam, Gjellerup, Pontopiddan; fordítóik súlyt helyeztek arra, hogy lehetőleg oly írásaikra mutassanak, amelyek koruk problémáit messze elkerülik. Bernard Shaw-ból ebben az antológiában csak a komédiást, Thomas Mannból az önmagát kutató, fáradt analitikust látjuk, Pirandellóból pedig semmit, legfeljebb egy épkézláb drámai novellácska íróját.

S mi történt a századforduló óta Európában? Hogyan követte az irodalom az emberiség e szomorú harmincöt éve történetét, zavarát, ki állt a háború elé, s ki próbált a humanizmusra mutatni? Honnan jöhetett volna a reménysugár, s kiből másból táplálkozhatott volna kimeríthetetlen forrásként a ma generációja, mint éppen azokból, akiket évről évre mintegy százhetvenezer svéd koronával avatnak a szellem felkentjeivé? Ez az antológia mindebből egy szemernyit sem árul el. Anatole France talán meg sem írta a „Fehér kövön”-t, és Thomas Mann „Varázshegy”-e új európaiságát nem is ismerjük?! Hiszen ha az irodalom az, amire a nagy szellemek e vaskos gyűjteménye mutat, akkor nem lenne bűn, ha egy könyvet sem nyitnánk fel. [58]

Jómagam minden pesszimizmus nélkül nézek a jövő irodalma felé. Az eljövő új építőkre fogadok, akiket eddig sem nagyon ünnepeltek Nobel-díjjal. De ha mégis az a Nobel-díjas irodalom lenne az emberi szellem, amit ez az antológia mutat, akkor bátorsággal, becsülettel várjuk e szellem negációját.

(Dubrovnik.)