Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Nyugat, Budapest)

A világháború éveiben az új amerikai irodalom iránt érdeklődés nyilvánult meg, és Európa felfedezhette, hogy a „business”, a bokszolás és a négerek szurokba mártásán túl egy művészetben, mondanivalóban értékes, új amerikai írógeneráció nőtt, izmosodott, amely a francia irodalom pszichológiai kísérletein, az orosz irodalom realizmusán, az emberiség nagy problémáihoz a kor gazdasági válságán, az osztályellentétek egyre mélyülő szakadékán és az individualizmus agóniáján át is figyelemre méltót adott. Közben tizenöt év telt el és Amerika válsága még jobban kiélesedett. Vezető államférfiainak elgondolásai, nagy trösztjeinek fejei sem tudnak a gazdasági visszaesésen segíteni, amihez ez az indusztrializmus és a demokrácia csúcsteljesítményéig ért állam jutott. S mert szelleme nincs hozzákötve régi államokhoz, tradíciókhoz, hamis történelmi pátoszhoz, új íróinak álmaiban sohasem a fenséges múlt, hanem a gazdag jövő az ideál. Ez az irodalom valóban nincs holtponton, és nem rekedt meg Upton Sinclair harci riadójánál vagy Edgar Lee Masters meggyötört embertestvériségénél. Expresszionizmusa, nihilizmusa sohasem volt valóságérték, és aktivistái sohasem rombolók. Nincs kultúrpesszimizmusa, és nincs extatikus hisztériája, megpróbál életlátássá, emberséggé izmosodni, és az esztétikai kultúrában megfanyarodott Európától csak annyit vesz át, amennyi irodalmi pubertásából való messzenövéséhez életnedvet, örök kielégíthetetlenséget ad.

R e m é n y i József, az Amerikában élő magyar író, esztétikus, aki odakünn egy előkelő főiskola világirodalmi tanszékéről napról napra Európa és Amerika szellemi életének, irodalmának összefüggését vázolja, a „Nyugat” mai külföldi dekameronja második kötetében tíz új amerikai írótól tíz novellát mutat be, és a kötet terjedelmes bevezető tanulmányában van távlata, bátorsága, hogy ehhez az összefüggéshez érdekes, ha sokszor erőszakoltnak is látszó új megállapítást fűzzön. Emerson prózájáról írván, annak tiszta klasszicizmusából az európai olvasó „csak az erkölcsi fejfájást megszüntető metafizikai illúziókat hámozta ki”. Ez elég bizonytalanul hangzik. Mennyivel tisztább, épebb, amikor mondja: „az amerikai lélek megismerkedett a szenvedéssel, s az európai olvasónak módjában van megismerkednie az amerikai lélekkel. Ez a legszebb lélektani jelentősége az amerikai irodalomnak s hol tapogatódzó, hol biztos európai útjának”. A tíz novella elé rövid sorban az írók életrajzát, eddigi munkáik, eredményeik epigrammatikus jellemzését is összefogja. Ezekben az odavetett portrékban Reményi József szintetikus törekvése mutatkozik meg, közösen teremtő irodalmi erővé fogni az új amerikai és a mai európai irodalom értékeit, eredményeit. Szintetikus szándékát alapos világirodalmi tudással, felkészült okfejtéssel támasztja alá, bár sokszor sűrített megállapításait könnyebbre oldhatta volna. (Például Ellen Glasgovról írja: „kompozícióérzéke hiányosságát pedig feledtetni tudja lelki előkelősége”; F. [55] Scott Fitzgeraldról: „romantikus lélek, aki whiskyt iszik, s a whisky eltorzítja gyöngédségét”.) Szerencsésebb az antológia szerkesztője a novellák kiválasztásában, és valljuk be, tulajdonképpen ez legfontosabb feladata. Beszéltesse az írót, népesítse be fantáziánkat azok külön mondanivalóival, amelyek a mechanizált amerikai életben is amerikai lelkük nemes sajátosságaira mutatnak.

Sherwood Andersen „Halál az erdőben” c. novellája vezeti be a kötetet. Az indusztrializált Amerika pionírjairól írott korrajzszerű regényei tiszta analízise mellett ez a rajz a megfagyott öreg tanyai asszonyról valóságos pszichológiai tanulmány. Bensőségében oly tiszta, mintha Hamsun írta volna. James Branch Cabell „Falstaff szerelmes levelei” már az európai kultúrán végsőkig csiszolt íróművész archaizáló munkája, és mestere: Swift, Rabelais. Willa Cather „Pál”-ja egy fiatal fiú lezüllésének, tragikus halálának meghatóan szomorú története. A „short story”-kat gyártó, magazinoknak és filmgyáraknak sexualizmust és szentimentalizmust szállító amerikai írónők hangyabolyából toronymagasságnyira emelkedik ki Willa Cather, és ha számot kellene adni, melyik a dekameron legszebb novellája, alighanem ezt a tragikus írást választanám. John Dos Passost „Julius”-ában új oldaláról ismerjük meg. Vágtató ritmusa, vázlatos rövidsége, a mellékes dolgok villámszerű impresszionizmusa itt lecsitul, mintha az éles realizmussal megírt forró nyár és a férjétől szökő asszony után sóvárgó fiatalember tikkadt, tehetetlen atmoszférába olvadna azzal a sűrítettséggel, azzal az álmodozó neuraszténiával, amely ennek a kimeríthetetlen polifóniával dolgozó íróművésznek kis novelláiban is külön értéke. William Faulkner vérbeli novellista, és a halálfélelemtől vergődő néger cselédnek, Nancynak semmihez sem hasonlító borzongó énekéből a halál fogvacogtató, megdöbbentő vigyora tör elő. Ennek a nagyon fiatal írónak, akitől semmit sem olvastam, lelki közössége van Poe túlvilági, tudat alatti és hátborzongatóan mágikus mondanivalóival. F. Scott Fitzgerald a szív muzsikusa, az őszbe hajló, kései nyár gomolygó ködének lírikusa. „A boldogság árnyoldalá”-nak Roxanneja, aki súlyos beteg ura ápolónője, és halála után csak emlékének él, a legtisztábban megrajzolt női figura, akit az ember a betűn, a fantázián át megszeret, és amikor szenvedése, magánya csitultán fog kezet a régi baráttal, Harryvel, valami keserű mélabú dereng bennünk, miért is nem talál ez a két nagyon derék ember egymásra. Feltűnően nehéz írói probléma a férj kezdődő betegségének első jele, amikor kártyázás közben Roxanne vállaira teszi kezét, és Jeffrey alaposan vállon löki. A megrendülés, ami ezt az öntudatlan, brutális mozdulatot követi, lélegzetelállító ösztönösséggel van megírva, és az elgondolásában, tökéletes befejezettségében érett novellának olyan szokatlan eredetiséget kölcsönöz, amiből nehéz arra az F. Scott Fitzgeraldra ismerni, akit Reményi „a mámor minden kilen[56]gésével kísérletező” íróként mutat be. Ellen Glasgow „Erkölcsös történet”-e, a gyilkosnak mérget adó orvos elbeszélése lelkiismereti problémát boncoló szándéka mellett is jelentéktelen írás, és ha az írónő nagy virginiai regénytrilógiáján kívül nem is ismernénk más munkáját, fel kell tételezni, hogy az antológia szerkesztője egy mélyebb, jellemzőbb mutatóval is reprezentálhatta volna. Ugyanezt kell mondani Ernest Hemingway két apróságával kapcsolatban, hisz a „Men without Women” olasz vagy spanyol miliőjű novelláinak bármelyike többet, jellemzőbbet adna, mint ez a két félig-meddig ötlet, naturalizmusukban is fegyelmezetlen, novellisztikus egzotikum. Robert Nathan „Babalakodalom”-ja bájos, szeretettel mosolygó történet a kis Amy Mayről, aki egy marionettszínház játékbabáit összeházasítva, a körülötte élő felnőtteket természetes, szinte magától értetődő kedvességgel vonja játékába. Ewelyn Scott „Szerető”-je lidércnyomásos álomnovella, amit az ijesztő csendet megbontó locsogó eső és roppanó padló zaja tesz kísértetiessé. Érdekes ennek a sajátságos asszonyi félelemnek a lélektana, az álomból valósággá szövődő testi állapot, amelynek végső fokán a szexuális kielégítettség víziója lobog.

Az amerikai novella teljességét ez az antológia nem adja, nem is adhatja. Legalább még harminc írót kellene bemutatni, hogy az irodalmi kép tökéletes legyen. Hogy e kötetből a mai Amerika irodalmán átütő vérlüktetést hallhassuk, a gondos szerkesztő ezt sem érzékeltethette. Hatalmas az anyag, százfelé szalad az irodalom labirintusa, ki is tudná mindezt egységes hangba, igaz élettől duzzadó, szabad, harsány kiáltásba fogni! Nem lehet azonban kétséges, hogy magyar nyelven ennyire megközelítő amerikai irodalmi gyűjtemény még nem jelent meg, s külön öröm, hogy a novellák valamennyijét tökéletes, szinte kongeniális fordítók ültették magyarra.