Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Nyugat, Budapest)

Gyergyai Albert, a legújabb francia irodalom fáradhatatlanul buzgó, sok tekintetben eredeti ismertetője, a „Nyugat” mai külföldi dekameronja sorozatát tíz francia író novellájával nyitja meg. A feladat, amit ebben a gyűjteményben maga elé tűzött, nagyon sok nehézséggel jár. Szűk terjedelemre kellett az új francia novella fejlődésének oly képét fogni, mely az irodalomtörténeti szempontokkal és az érdeklődő, tiszta ízlésű irodalmi közönség magasabb igényeivel egyformán számol. A francia novella egyenes útja Voltaire, Balzac, Stendhal, Mérimée, Flaubert, Maupassant és France-on át a legszélesebb rétegekben ismert és a világirodalmi viszonylatban még ma is frissen pompázó e novellák után még évtizedekig volt a francia, helyesebben a párizsi íróknak egy bizonyos rétege, amely a bulvársajtó szükségletére gyártott mondén feuilletonokon túl nemcsak regényben, hanem a no[52]vellában is előrevetítették annak a megrázóan tragikus kilátásokat magával hurcoló szellemi harcnak árnyvonalait, amelyek Franciaországot a múlt század végi Dreyfuss-ügy óta a világháborúig kísérte. A francia kispolgári, tőkét halmozó, korlátolt szellem és a revans eszméjét fűtő imperializmus kora volt ez a harminc esztendő, és e zavaros idő, az osztályok különállásának kijegecesedése, a szocializmus előretörése, reakció és progresszió közötti állandó parlamenti válság is alkalmas volt arra, hogy a legtisztább, a legegyszerűbb és a legpuritánabb elbeszélők oly klasszikus arcéle fejlődjön ki, mint a regényíró Romain Rolland és az írók írója: André Gide, akiknek nevei valóságos demonstráció napjaink tiszta szelleme és az emberi kultúra örök értékeit védő, teremtő író hivatása mellett.

Az a tíz francia novellista, akiket ez a dekameron felvonultat, a nemes latin szellem harcosai, annak a latin szellemnek, amely a demokratikus erők mindenhatóságában, a szentek (Szent Ferenc) és a géniuszok (Michelangelo, Beethoven, Goethe) eszméiben fogant, valóságos embert keresik, ahogy Gyergyai Albert nagy jelentőségű és szellemesen világos bevezető tanulmányában hangsúlyozza: „pour trouver des hommes”. Követői tehát Romain Rolland-nak és André Gide-nek, az emberiség élete és története állandó mozgásának, az egyén méltóságának és öntudatának, amely öntudat elsősorban szociális felelősségérzet. Itt van Georges Duhamelnek, a francia humánum legtisztább folytatójának tökéletes pszichológiájú harctéri története a milliárdos báróról, aki kölcsönvett újságokat olvas, rossz szivarokat szi, kosztját nem fizeti, borravalót nem ad, s legendás Krőzusként vélt alakja körül ott tombol, lármáz a miniatűr társadalom, a fronttisztek egy csoportja, akik a báró fösvénységét mind másképpen magyarázzák. S Marcel Jouhandeu „Nanon”-ja, a nyolcvanéves, angyali primitívségű pásztorleány portréja, az istálló szalmazsákján levő szállásával a kutya és a kecske mellett, égi apotheózisával, amint magának dúdolja: „lásd, megfúrták lábamat, kezemet, lásd általvert oldalamat és a töviskoronát, kivel az én fejem átszaggattam.” Az emberi misztériumok, a menny és a pokol között lázadó világirodalomban aligha van még ily különös atmoszférájú, nyomasztó keverékével csodálatos írás, telve realizmussal, a vidéki és vallásos élet aszkétizmusával, amely az író képzelete teremtette városkának, Chaminadournak sajátossága. Jacques Supervielle novellájában, „A jászol szamara meg az ökré”-ben az égi pásztor és a végtelen föld természetessége ölelkeznek új legendává. A végtelen pampákon együtt élő ember és állat sorsközösségéből, a természettel való durva birkózásából fakadt ez a legenda, hogy biblikus erejű képében a kisded Jézus születése valóságos emberi, proletári glóriát kapjon. Jean Cocteau „Marseille-i kísértet”-e egy sikamlósan veszedelmes témát emberít meg, sajátosan gamin [53] költészetének minden tisztaságát pazarolva a női ruhába bújt arab csirkefogóra, prostituáltak kitartottjára, és drámai megoldásában tökéletes érvényre jut tudatos művész volta. Roger Martin Du Gard, a „Les Thibaults” mai francia világ polgári eposza regényciklusának költője „Afrikai vallomása”, kora nagy problémáját az erkölcsi és vérségi köteleknek, az átöröklés rendeltetésszerűségének, két fiatal testvér lázasan meggondolatlan együttélésének titkát boncolja, és a bekövetkezett események eleveelhatározottságán át ívelő írói őszintesége, bátorsága menti át ezt a konfessziós írást a remekművek mellé, amellyel Du Gard hétkötetes nagy regényén túl, a francia novellairodalmat is gazdagította. „A patikusné” íróját, Jean Girodoux-t sokáig gáláns, könnyen szórakoztató írónak vélték, aki bizarr iróniájával, sokszor nyers humorával a felületen marad. „Provinciales” c. novelláskötete s az ebből fordított, itt adott novellája a nyájas, regényesen naiv francia vidék egyik legközvetlenebb rajza, és ahogy nem tudtunk a tragikomikus útbiztos árokparti balesetén szívből kacagni, éppúgy nem sajnáltuk végzetét sem, amint a Rebecque-villa vénülő leányai ápolása ezt a falusi Don Juant eszméletre téríti. Julien Green „Christine”-je egy apró mese egyszerű szavai mögé bújtatott, természetfelettinek látszó misztikus esemény, amint egy fiúcska életén egy csodaszép kisleány vonul át. Sóvárgóan szép ez a novella, valóság és álom között vergődő, lázas írás, milyent csak a lélekkutatás igaz mesterei írnak. Mauriac „Egy író arcképe” egy író két nő közötti vergődését, a vele érző, lelkileg egybe olvadó szeretővel és a családi bajok, napi gondok között felőrlődő asszonnyal szembeni tanácstalanságát, menekülését azzal a keserű lírába fojtódott varázslatos hanggal analizálja, ami ennek a „katolikus Gide”-nek minden nemes írását karakterizálja. André Maurois három tiszta vonású, könnyű meséjére és Henri Duvernois-nak, az antológia fiataljai közül már erősen kinőtt „Sorsfordulat”-a, egy derűsen kedves, murgeri figurába akadó szerelmesek naiv történetével zárul az antológia.