Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Harminc magyar író harminc novellája. Athenaeum, Budapest)

Harminc magyar író harminc novellája az „Élő magyar irodalom” címen most megjelent antológia, amelynek gondolatát bizonyára a Malik-Verlagban annak idején kiadott orosz és német novellagyűjtemények nagy sikere váltotta ki. Azok az antológiák a válságokkal küzdő, vajúdó, erkölcsi és esztétikai alapjában megingott lélek jajgatását, a fájdalom és a kétségbeesés gyökereitől felkuszált idegek minden vergődését hozták, fiatal orosz és német írók sírták el bennük könnyeiket, dalolták el dalaikat, amiket szívükben hordoztak, és mert valamennyien az átalakuló ember sorstársai, az új ember hirdetői, kőhordókká váltak, hogy írásaikkal a bilincses testből, a rabszolga lélekből szabad testel szabad lelket formáljanak. Egy új, épülő irodalom termékeny anarchiáját jelentették ezek [50] az antológiák, megannyi oly imponderabiliát, ami mind messze visz a mától az új próza felé, hisz új líra, új a zene, új a festészet, újjáépül a színpad, lehetetlen tehát, hogy még mindig az a próza kísértsen, amely zsibbadt nyugalmával, petyhüdt várakozásával és kókadó hitével dugja fejét a homokba.

A legújabb magyar novellagyűjteménynek – a 30 író 30 novelláján túl – az orosz és a német antológiákkal semmi szellemi közössége sincs. Az „Élő magyar irodalom” névtelen szerkesztője – objektív kritikusa lehetett saját munkájának, ezért maradt névtelen – tökéletes betűsorrendben szedte össze azokat az írókat, akik Herczeg Ferenctől Gelléri Andor Endréig a mai magyar novellairodalom kiteljesült formáját, atmoszféráját, egyben eseménynélküliségét reprezentálják. Itt van a nagy gárda: Biró Lajos, Heltai Jenő, Ignotus, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, valamennyi régi, elfakult, jelentőségét vesztett írással, egyedül a „Liliom” meséjét adó Molnár-novella hat élő, valóságos irodalomtörténeti bizsuként. S a nagy Nyugat-generáció: Kosztolányi, Laczkó Géza, Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Tersánszky: tucatjával tudnának írásaikból válogatni, amelyek már-már lezáruló novellakorszakuk egyéni színét, művészi gazdagságát, a magyar sorsközösségre ható, dinamikus elgondolásaikat elevenebben, erőteljesebben mutatnák. A manifesztáns novellisták: Kassák Lajos, Révész Béla, Szabó Dezső is megelégszenek a jelen rajzával, sem formában, sem felfogásban nem adnak újat, holott ha befolyásuk volt írásaik kiválogatására, bizonyára adhattak volna határozott útmutatást, mely novellájukkal vallanak ma is művészi, világnézeti közösséget. Újabb elbeszélőink avantgardistái, akiknek írásaiból az emberbaráti, munkástestvéri önérzet minden korlát nélkül duzzadhatna, közreadott novelláikban ebből alig mutatnak valamit. Földi Mihálynak a hivatalnoki sorsot mutató novellája éppen a szolgalélek sivártalanságát ábrázolja, Kodolányi Jánosnak még vannak érzékeltetései a sok szerencsétlen bosnyák katonának muzsikáló diák gondjaihoz, de Körmendi Ferenc, Márai Sándor, Pap Károly és Zsolt Béla novellái nem nyílnak oly horizontokra, amelyek valamit is adnának abból az etikus, kiegyensúlyozott írói pszichéből, ami mégis hozzájuk esne a legközelebb.

Mégis emeljünk ki a kötetből a művészet minden rafináltságával, az invenció gazdagságával és elbeszélő eszközeik játékosságával kimagasló néhány novellát, amelyek a bennük élő emberfigurák lelki élményeivel, az érzékeny idegrendszerből a fantasztikum felé lebegő, tartalommá váló képeikkel jelentős, sokszor merész elbeszélői feladatokat maradéktalanul oldanak meg. Ilyen novella a Babits Mihályé („Tó a hegyek között”), egy lélektanilag teljesen helytálló, döbbenetesen félelmes írás a Herczeg Ferencé („Bujdosó emlékek”), amely egy nyomorúságos galíciai utazás lidérces látomásából tör kísérletképpé; a Karinthy Frigyesé („Reménytelen szerelem”), [51] örök érzéseket tragikus szimbólumba rejtett berlini története, és amit elsőül kell említeni: Zilahy Lajos pársoros rajza, a „Mikor halt meg Kovács János”. Ez a keresetlen, leegyszerűsített mese és ez a szürke, szinte újságírói eszköztelenséggel megírt sorstragédia ösztönösen igaz novella, nincs benne egy fölösleges szó, és amit elhallgat, az hangosan beszél. Ha valaki a magyar novella tökéletes képét mutatja majd meg, az ezt a kis írást nem mellőzheti.

Az utódállamok magyar novellistáit a balladás, meseszövő Nyirő József és székely népe tragikus-tréfás életét író Tamási Áron képviselik, mindketten erdélyiek. Az antológiának egyetemes magyar irodalmi jelentőséget adhatott volna, ha abban szlovenszkói és vajdasági novellisták is szóhoz juthattak volna. A nagyszombati Egri Viktor vagy a munkácsi Tamás Mihály novelláiból kellene egy-egyet válogatni, amelyek a szlovenszkói magyar novellatermés sajátos jellegét mutatnák, és vajdasági íróink közül is érdemesíthetett volna valakit a névtelen szerkesztő arra, hogy a vajdasági irodalmat is szervesen hozzákapcsolja az új magyar szellemiség gyökérzetéhez, amelyhez innen is, onnan is futhatnak éltető nedvek.

Az „Élő magyar irodalom” harminc novellája semmiképpen sem tarthat igényt egy tökéletes antológia megbecsülésére. Igaz, minden ily gyűjtemény hézagos, az anyag nagy, a választás kápráztatóan nehéz, s olyan válogatás, amelyet mindenki szerencsésnek tartana, úgysem lehetséges. De hogy valaki minden művészi és világszemléleti célkitűzés nélkül így rakjon egymás mellé harminc író harminc írását, az annyira lélek nélküli, élettelen munka, amelyből csak valami definiálhatatlan kényszerközösség, szürke archívanyag válhatott, de élő magyar irodalom soha.