Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. január) 1. szám, 1–64. p.

(Athenaeum, Budapest)

Körmendi Ferencnek új könyve van, nagy regényei után egy vékony novelláskötet. Feltétlenül el kell olvasni, „Tóparti muzsika” címét kötete utolsó novellájától kapta. A novellák az író írói mivoltának legbeszédesebb dokumentumai, egyben tanulságosan szép bűnei is. Ilyen bűn a Szomory Dezső lírai izzásában, az „Isteni kert” érzékeny, áthevített, szinte extázisos görcsökig felfutott hatásában fogant címadó novella, amely a fiatal elbeszélő lírikus komplexusainak minden zengését adja. Az olasz tavak színekben lángoló tája, kirándulók élményei a konkrétumok, ezek fölött áll a felhevült, világot járt fiatal ember dobogó szívvel, szíve reménytelenségével, s ez melegíti a történést, a hegedűművésznő alakját is, akit lelke húrjai rezdülésével, feltörő zenei emlékei érzelmi kommentálásával, valóságos érzelmi kórussal kísér. „A tóparton, Cernobbio felől nagy csapat lány jött fehérben, fátylakkal, virágosan, és énekeltek. Ezt az éneket hallottam akkor is… nem tudom, hogyan magyarázzam most meg, persze, hogy nem énekelt akkor senki, csak a fejemben belül volt az énekszó… ő jött a part felé a hajóhídon, és akkor nevettem, hangosan nevettem, mint egy bolond, nevetnem kellett, mert tudtam, hogy ő az.” Részleteiben laza kompozícióba van ez a nemes zenéjű novella öntve, de ennyi színt, szimfóniát még mélyebb hatású alkotás sem tűr meg. Ez a korán beérkezett író, aki a kor regénybeli feldolgozásán írja a küzdelmes ember mai életét, e szomoryasan zengő novellában zenei művész, rokona Jakobsennek, Bangnak, egy kicsit Hamsunnak is, akiket jól megolvasott, s akiknek irodalmi félhomályait, hatásos pil[49]lanatbani megakadásait hallgatással vagy táji szépségekre utaló festéssel takarja. Szabad-e ennek az okos, érett, tetőtől talpig európainak megmutatkozott regényírónak a jakobseni nemes nyomorúságtól szárnyaszegett érzéki szerelem tépelődésére emlékeztető novelláját most közzéadni, mert hisz nyilvánvaló, hogy ennek fájdalommá oldódott, finom, szinte hangtalan muzsikája kezdő íróiságának az élet felé tágulása, műhelydarab, amelyről az induló írócska maga sem tudja, mi lesz belőle, vers-e vagy novella. Hagy idézzem feleletül Romain Rolland-t: „Minden, ami van, muzsika. Csak hallani kell tudni.” S a „Tóparti muzsika” víziós látomása, ritmikusan váltakozó hangulata valóban muzsika, tisztán zenei érzékelésű képek finom összecsendülése.

S a többi novella? Az irodában megöregedett leány vágykitörése, a tönkrement pesti nagykereskedő új életprogramra készülődése, az egy napra magát diktátornak képzelő kispolgár letörése, merőben elütnek ennek a címadó novellának a belső történésétől. Ezekben már a témát írja, az eseményeket, a cselekményt, az alapgondolattal frappánsan egybevágó lelki kitöréseket, amelyeknek motívumaiban nincs semmi kivételesség, semmi rendkívüliség. Pszichológiai elmélyedése, kitűnő érzéke a lelkiség válságaival szemben itt is szokatlanul éles. Különösen ott, ahol novellái polgári hőseinek lelki változását írja, azokat a körülményeket, amelyek e változásokat előidézik.

Aktuális társadalmi problémákról e novellákban szó sincs, s mint regényeiben, itt sem látszik egy csipetnyi a törekvésből, hogy írással segítsen a megalázottak és a megnyomorítottak helyzetén, ha ugyan témáit majdnem kizárólag a letörő polgári osztály köréből veszi is. Írói lényében ott lappang a sajnálat, a részvét, szívének sok melege, de tartózkodó, részletlátó művészetének idegesen finom ecsetje erőtlen a megrendítő képek festéséhez. Részletlátó, szinte túlzásba menő detailista, mintha egyetlen célja az érzelmek kifejezése lenne.